Törzsök Jankó
szerző: Vajda János
Törzsök Jankó
vagy
A három erős ember
Első rész
Biz akármit mondjon nekem a fiskális,
Volt már itt a földön néha szebb világ is.
Laktak itt tündérek; emberek nagyobbak,
Kik a jóban, rosszban erősebbek voltak.
Nohát ide hozzám, gyermekek, leányzók,
Ha meghallgatnátok tőlem e nehány szót,
Ahogy én hallottam boldogult apámtól
Ezt a kis mesét a régi jobb világból.
Volt egy szegény özvegy asszonynak egy fia,
Minőt még nem termett ott a Burgundia.
Neve: Törzsök Jankó, mivelhogy már régen
Nagy erejű volt az ős e nemzetségben.
Ahogy csavarodnék már a legénysorba,
Csak sehogy sem akart kapni a dologra.
Igaz is biz az, hogy amihez nyult épen,
Menten összetörött minden a kezében.
Ha ásóra hágott, tövig ment a földbe.
Szekér oldalára ha ült, feldöntötte.
A fejszét a fába könnyen belevágta,
De kivenni onnan került nagy munkába.
Ami még apjáról maradt, felöltője,
Alig vette föl, már meg kinőtt belőle.
Édesanyja fejét szomorún csóválta:
"Jaj fiam, nem való vagy te e világra."
Neki is úgy tetszett. Hát mire is várna?
Már ha úgy van, nyilván nem marad más hátra,
Menni kell hát innen, egészen odáig,
Ahol a világ majd neki is beválik.
Ebbeli szándékát maga édesanyja,
Hogy megérti tőle, szintén helybenhagyja.
Fűti a kemencét, dagasztja a tésztát,
Üresen ne vigye útra a tarisznyát.
Harmadnapra kisül a három pogácsa,
Azzal egyetemben ime jó tanácsa:
Tegye el azt jól, ne egyék abból, épen
Majd csakis a legeslegnagyobb szükségben.
Hát elindult; ment, ment; mire beestellett,
Szálas erdőn, egy nagy darab szikla mellett
Összetöpörödött öreg embert látott,
Ahogy ott szitálja rég a Miatyánkot.
Még a térde látszik, lábai keresztbe
A kemény talajba gyökeret eresztve.
Hószakálla meg fönt iszalag a fákon.
"Mit csinálsz te itten, jó öreg barátom?"
"Haj, haj! - feleli ez - látod, az én átkom:
Nem tudok meghalni, addig itt kell várnom,
Mig egy olyan erős ember nem jön erre,
Ki e szikla-sírom ajtaját fölverje.
Sokan jártak itt már, náladnál nagyobbak,
Teljes erejükkel belekapaszkodtak.
De biz azok még csak meg se emelinték.
Szégyen-szemre ment el valamennyi innét.
Pedig aki tenné, bizony meg nem bánná,
Mehetne az aztán a földön akárhá,
Bizonyos lehetne, hogy olyan emberre
Nem akadna sehol, aki őt leverje.
De megmondom azt is: e sírban idelenn
Van sok mindenféle ékszer, teméntelen.
Hanem abból csupán egy darab a tied;
Válassz, ami tetszik, azt magaddal vihedd."
"Ha csak ez a bajod - mondja neki Jankó -,
Ime, nyitva már a másvilági ajtó."
Az idomtalan nagy követ fölemelte.
Az öreg hamvvá lett, s lehullt az üregbe.
Nem fölöttébb mély a nyilás belső része,
Mégis szinte szédült, aki belenéze.
Mint a csillagos ég, úgy ragyogott ottan
A sok gyémánt kisebb-nagyobb darabokban.
Volt, amelynek fénye csak úgy sziporkázott;
Ezé haragosabb, amazé átlátszóbb.
Egy, a legnagyobbik, szinte lánggal égett,
Maga megért egy kis fejedelemséget.
Hanem volt ám ott még fegyver is, sokféle,
Kard, melynek fürész vagy borotva az éle,
Dárda, mely nem törik; nyil, mely el nem görbül,
Paizs, a lemeze visszarugó bőrbül.
Ami neki mégis leginkább megtetszett,
Egy nagy buzogány volt, mindenek közt legszebb.
Nem hiába is, hogy egy arany oroszlán
Pihentette lábát annak markolatján.
S nem lehetett tudni, eleven-e vagy holt?
Mintha rémlett volna, hogy reá vicsorgott.
De azért ő mégis csak azt választotta,
Az oroszlán talpa alól kirántotta.
Ahogy megpróbálta, vele egyet vágott,
Érezett magában nagyobb bátorságot.
Meg nem szolgált kincsnél többet érő szer ez,
Ez majd meg is őrzi, ha valamit szerez.
S ím az oroszlán is szólal emberhangon:
"Vezéreljen a jó szerencse utadon.
Nemes szívhöz illő s bölcs a választásod,
Vitézek közt nem is lesz e földön másod.
Dicsőség fényébe szerelmes a bőség,
De a bőségbe nem mindig a dicsőség.
Nem árthatnak neked a legerősebbek;
Csak a gyávát kerüld, azok megejthetnek."
A sok drágaságra nem is gondolt többet,
Visszaeresztette a nagy tábla követ,
S azután megint csak ment, ment, nemsokára
Kerek völgyben akadt egy héttornyú várra.
Micsoda ország ez! Gyönyörű volt itten,
Mondhatatlan, mégis oly szomorú minden.
A mezőn a csordák megmeredve álltak,
Nem mozdult egyetlen levele a fáknak.
Fönn a várban minden kapu, ajtó nyitva,
Olyan az egész ház, mint valami kripta.
Csakhogy élők lakták, állva, ülve benne,
Kit-kit ahogy ért az átok veszedelme.
De egyik se moccant, nem adott egy hangot,
Hallgattak, mint a nagypénteki harangok.
Arcaikon a nagy rémület most is még,
Az egész környéken bánatos csöndesség.
Mint mikor a must forr a teli pincében,
A szivet úgy fojtja valami itt épen.
De nem is jött ide, messze elkerülte,
Csak ha ide nézett, minden anyaszülte.
Emberek, állatok, urak és cselédek
Testben tetszhalottak, de mind élő lélek,
Nyitott szemmel nézve a rá bámulóra,
Mint a fölhuzott, de megállitott óra.
Valami borzongást még Jankó is érzett,
De ő bírta, nagy volt benne a természet.
Ahogy az utolsó nagy terembe lépe,
Aranyos keretben a királylány képe.
Ez volt ám szivének a nagyobb igézet,
Ahogy ez reá le könyörögve nézett.
Mosolyogva, sírva, mint ha mondta volna:
"Szabadíts meg engem, el vagyok rabolva!
Elhurcolt magával a singek királya,
S mivel neki ellen senki itt nem álla,
Mind ahogy így voltak, gyáván, megmeredve,
Büntetésül isten őket igy feledte."
Vajmi nehéz volt a képtől búcsut venni.
Nem közelít annak bübájához semmi.
De ha már csodával határos lefestve,
Milyen lehet akkor még eleven testbe?
Hát az ölelése, csókja? - ezt gondolva,
Mintha csak valami megemelte volna.
Adta gézenguzza, rabló singkirálya!
Ha világ végén is, de ő föltalálja.
Sötét erdőséges hegyekből kiérve
Eljutott egy füves puszta közepére.
Itt-amott egy kőris, jegenyefa, gyertyán,
Egymást kiabálva meredez föl árván.
Ahogy szerte néz itt, lát egy szálas embert,
Ki a fát gyomlálja, nyűvi mint a kendert.
"Minek itten - ugymond - ennyi is, ha nincs több?"
Jankó vele mindjárt jó barátságot köt.
"Cimborám, ugyan mért bántod azt a szép fát?
Melegben, hidegben árnyat, enyhelyet ád.
Gyönyöre a szemnek, gyöngye a telkednek,
Ha nem volna, inkább kellene ültetned.
Mondok én tenéked okosabbat ennél:
Világot próbálni velem eljöhetnél.
Ha az isten erőt adott a karodba,
Vegyed annak hasznát érdemes dologba."
Ahogy aztán ketten haladnak továbbat,
Nem soká egy zömök legényre találnak,
Ki egy kerek erdőt kötéllel vesz körül,
Egyet ránt, s a sok fát mind ledönti tőrül.
Jankó látja ezt már szinte meghökkenve.
Volna hát, ki nála még erősebb lenne?
"Én aszondom - ugymond - kezet fogva hármon,
Keresztül mehetnénk az egész világon."
A kézszoritás volt egyszersmind a próba;
Tudta mindegyik már, hogy kivel van dolga.
A fanyűvő meg az erdődöntögető
Emelgette ám a lábát mind a kettő,
Mint a tojó galamb: de hát épen ezér
Szólogatták mindjárt: ő legyen a vezér.
Esküvel fogadtak hűséget egymásnak,
Azzal aztán neki hegynek, pusztaságnak.
Nagy földet bejárnak, semmit sem találnak.
Mind kitér előlük messze, ember, állat.
Oroszlánok, mérges tigrisek csapatja
Menekül, a farkát lába közé kapva.
Látni való az már, hogy bizony e tájon
Nem igen akad, ki velük szembe álljon.
No de addig, addig, mégis valahára
Csak elérkeznének alvilág partjára.
Egyre elhagyottabb, pusztább lett a vidék.
Nem hogy ember, még a madár se járt itt még.
Egyszer csak megállnak, néznek szemre, főre,
Majd előttük egy nagy, mélységes gödörre.
Fekete sötétség a feneke ennek,
Pedig hogy valami lakói lehetnek
A peremén látszó csapások mutatják.
Hátha erre vitték a szép kisasszonykát?
Már akármiképen, de valamiképen
Le kell ide menni, akár ha kötélen.
Hátha ez tanyája a fészkes fenének,
Az kéne még csak, hogy ők megijednének!
Avagy hát ugyancsak miért is indultak
Szerencsét, világot próbálni utnak,
Keresgélni váltig a bajt, veszedelmet,
Ha mikor előttük, onnan visszamennek?
Hisz ím a kötél is az egyik nyakában,
A lemenetelnek ez egy módja hát' van.
Nosza fák nyüvője, kidöntögetője!
De bizony csak szüköl, fázik ez mind tőle.
Pedig aki lemegy, azé ám a zsákmány,
Lenne bár maga a szépséges királylány.
Ezt ugyan belátják, ki is kötik már most,
Ez csak oly világos, amily igazságos.
Örül ennek Jankó. - "Engem itt megvártok."
- "Ha nem, érjen minket legrettentőbb átok!"
Kész az alku, adnak szót, kezet is rája.
Szent az igaz vitéz szava, parolája.
Kötik a buzogányt kétfelől keresztbe;
Rajta mint a himbán lefelé eresztve,
Még alulról vissza intve búcsuképen,
Eltünik a Jankó a sötét mélységben.
Második rész
Fekete a mélység rémületes éje,
Hogy a lélekzete majd elállt beléje.
Szoronkodva már majd kirántotta kardját,
Hogy a sötétségből magának lyukat vág.
De azonban mégis valahára látott
Maga alatt egy kis derengő világot.
Elején csak mint a fúrólyuk, parányi,
Azután lassankint kezde többre válni.
Végre alvilágon földet ért a lába.
Kötelét hurkolta szikla oldalába.
Föl is út, alá is, menne már, de merre?
Semmi jel sehol, mely mondaná, hogy: erre.
Majd azonba hall ám valami mormogást,
Közeledve hozzá növekedik folyvást.
Hát im egy acélvár kapuja egy körbe,
Mint sebes malomkő, úgy forog előtte.
"No - gondolja - itt már valami lappanghat;
Be kell ide menni, ha törik, ha szakad.
Kopogassunk hát, hogy odabenn meghallják."
S a buzogányával háromszor olyant vág,
Hogy eláll a kerék, akkorát horpadva,
Akár maga Jankó ki s be járhat rajta.
Be is megy azonnal valami száz lépcsőn,
Ha meglelné, akit keres, még nem későn.
Hát biz ahogy belép, egybe ott találja:
De hogyan? kő-kemény jégszoborrá válva.
Ruha gyanánt végig betakarva hóval,
Hanem amint ránéz, mozdul és megszólal:
"Jaj, ha tán értem jösz, hazámbeli vitéz!
Hasztalan, mert aki ide jön, az ittvész.
Gazdám olyan erős, hogy mindenkit lever,
Nem bír azzal semmi fölvilági ember.
Haj pedig dühös lesz, ha most minket meglát,
Mert előtte mindig jéggé változom át.
Így nekem nem árthat se bősz haragjával,
Se, mi szörnyűbb volna, ölelő karjával."
Hát imhol jön is már, egybe reá támad.
Nem tudhatni: ember vagy fene vadállat.
Mint egy szőrrel benőtt halálfej a képe,
Vérfagyasztó iszony nézni a szemébe.
Teste mintha vasból volna, zireg-zörög;
Veri magát földhöz, dühös mint egy hörcsök.
Nyilat, kopját, amit Jankó rá eresztett,
Rágja, ropogtatja, mint a sós perecet.
Fürge, mint a majom, ugrik a nyakába.
Fogja őt marokra Jankó, földhöz vágja,
Hogy recseg a palló; de az meg se nyekken,
Szökdös, mint a szöcskő, még elevenebben.
Kétszer megpihennek, meg-meg összemennek,
Látnivaló, vége nem lesz itt már ennek.
Úgysem illik ide ez a huza-vona,
Ki a gyöpre! mind a kettő ezt gondolja.
Még odabenn érnek egy szűk folyosóba.
Hej, itt lenne ám most neki könnyű dolga.
Előtte a gazda; hogyha most rá csapna,
Itt nem hedereghet se jobbra, se balra.
No de ő támadjon alattomba, hátul?
Szinte összeborzad e gondolatátul.
Pedig mégis jó volt, hogy eszébe vette,
Mert e gondolat volt, ami megmentette.
Mert ahogy beértek ujabb sikátorba.
Itt a gazda őt már elől bocsájtotta.
Bezzeg ez nem nézte a lovagiságot,
Alattomban háta mögül neki vágott.
Csakhogy mivel Jankó épen arra gondolt,
Amit egykor neki az oroszlán jósolt,
Hogy ő sérthetlen, de csak elül, nem hátul,
Ne féljen vitéztül, csakis a gyáváktul:
Épen hátra nézve látja a szándékot.
Már a kiméletre itt nincsen többé ok.
Buzogánnyal méri vissza az ütleget,
Veri ám a singet, mint valami szeget.
Veri, ahogy birja, de mire se menne,
Ha a pádimentom ólomból nem lenne,
De ez engedett a sok ütés-verésnek,
Közepette a szűk, kemény keritésnek.
Keményen, mereven, mint egy acélkaró,
Állott a sing király, halni nem akaró.
Úgy kellett a földbe leverni gombjáig,
Mig utóbb már csak a koponyája látszik.
Soha onnan azt ki száz bivaly se vonja;
Nincs is arra neki többé semmi gondja.
Nagyobb most már annál, hogy együtt, azonnal
Induljon el a szép királykisasszonnyal.
Szabadulásának örül ez mód nélkül,
És egy drága gyűrüt ad neki emlékül.
Ennek a világon még csak egy van párja,
Az is odahaza, az apai várba.
"Mig odáig érünk, ki tudja, mi érhet?
Ha ezt fölmutatod, erről megismérnek.
Amig ezt viseled, hű maradok hozzád,
Hogy te mentettél meg, ez legyen bizonyság."
Hát el is indultak, messze is jutottak.
De egy nagy csomója még akadt útjoknak.
Ahogy beestellett és a hold is feljött,
Valami nagy csodát látnak maguk előtt.
Alakjára ember, hanem hogy mekkora!
Bizony volt olyan, mint bármi falu tornya.
Az elefántok közt is óriás volna.
Még maga Jankó is szemléli borzongva.
Megáll és tünődik, mi teendő legyen?
Erőszakolja-e, ami lehetetlen?
A merészségnek is megvan a határa,
Melyen túl az ember a bolondját járja.
De hát vélekedik futna, mi hiába?
Tizszer is e rémnek nem hosszabb-e lába?
És ha már itt úgyis bizonyos a halál,
Nem-e illőbb, hogy ha bátran szembe talál?
És azután ami legfőbb, s utóljára,
Ha az égig ér is, ember a formája!
Ha csak anya szülte, ha csak ember fia,
Nem szabad előle neki hátrálnia.
Ha pedig kisértet, no hisz akkor épen
Volna csak a futás a halálos szégyen.
Hiszen az csupán csak félelem szülöttje,
Ha nekimegy, esze nélkül fut előtte.
Csakugyan, hogy bátran hozzá közelebb megy,
Látja, hogy az ember voltaképen nem egy,
De talán van száz is, mint a megszállt méhraj
Rakodva egymásra... no ez is elég baj.
Mert hiába, mégis csak sok az, ami sok,
Hát ha még nem is lúd... azért csak nekifog.
A kisasszonyt hagyja maga mögött hátra,
Mert a buzogányát nagyon megcsóválta,
És egész erővel neki lóditotta.
Haj de lett nagy zsongás, mint egy hangyabolyba!
Lezuhant a földre a szörnyü óriás,
S mint az odujából kipiszkált vad darázs,
Úgy rohan feléje, sivalkodik, szörtyög
A sok mérges törpe, mint megannyi hörcsök.
A singkirálynak volt ez a hadserege.
No, szegény Jankónak van itten melege.
De csakhamar szakít egy sudár faágat,
Neki azzal körül a nagy sokaságnak.
Bezzeg van nemulass! mint egy legyezővel
Csihi puhi, veri őket nagy erővel,
Hogy a fele elhullt, ki sebben, ki holtan,
Aki megmaradt, meg elbujt a bozótban.
Nem is lett már oszténg semmi baj se többet,
Mig elérték végre azt a darab földet.
Hol a hazájukba vezető nyilás van
S két jó cimborája nagy várakozásban.
Ott vannak bizonnyal, mert hisz ím a kötél
Itt van még azon mód, itt lóbálja a szél.
Hát isten nevében! megrángatja jelül,
Hogy vigyázzanak, mert ő most arra felül,
Azaz hogy még nem is: a király-kisasszony;
Azé az elsőség, az ment előbb azon.
Ő majd csak azután teszi meg az utat,
Ha próbára tette a jó barátokat.
Mert hiába, úgy van, ujjunk sem egyforma.
Emberek között is sok ám a pozdorja...
És kivált bizony, ha oly nagy a kisértet,
Mint a szép királylány, s hozzá az igéret,
Hogy aki megmenti s viszi hazájába,
Azé lesz ő s vele az egész országa.
Hát csak egyelőre lassan még a testtel,
Jó előre látni s élni okos csellel.
Csak a buzogányát teszi a kötélre,
Maga eláll lesbe a nyilástól félre.
Hát csak egyszer hallik ám a suhogása,
Azután előtte a nagy zuhanása -
Buzogány és kötél előtte halomban...
Ő itt eltemetve, mint egy sírhalomban!
Hát van ily gonoszság emberi lélekben?
Ily alávalóság? Nem, nem, lehetetlen.
Úgy szalasztották el, tán maguk is harcban,
Valami váratlan vészben, akaratlan?
Úgy van, úgy, bizonnyal... Nem lehet ez máskép.
Türelem, nyugalom, egy kevéssé vársz még...
Megvigasztalódik... No bizony kötelet
Találhatnak ott fönn, ahol emez termett.
Jó ember a jóban bizakodni szeret,
Másra is magáról veszi a mértéket.
Hát csak várakozik, hisz, remél... azonban
Napok mulnak... a nagy csöndben, unalomban.
Nézelődik, neszel... de csak saját gyomra
Kéri ám már, ami az övé, morogva,
Emlegetve, hogy mi van a tarisznyában?
Biz igaz a! ő is gondolja magában,
Nagy ideje úgy is, meg is szolgált érte.
Leült egy kidőlt fa zöld mohos tövére,
Puruszli zsebéből veszi ki bicskáját,
S jóizűn elkölti egyik pogácsáját.
Harmadik rész
Már ha így, ha amúgy, árulás vagy végzet,
De felülről már nem várhat segítséget.
Biz azért ő még nem esik ám kétségbe:
Bizik ő mindvégig a gondviselésbe.
Ha elárulták is, legyen rajta lelkük!
Érzi, hogy azért ő nem cserélne velük.
Megmaradt még neki két nagy kincse, drága:
Tiszta becsülete meg a bátorsága.
Míg e kettő megvan, nincs elveszve semmi,
Mert ezekkel mindent vissza lehet nyerni.
Csak ahol e kettő vagy egyik oda van,
Ott örökre minden visszahozhatatlan!
Amiben ő most van, az a veszedelem,
Biz annál nagyobb már elképzelhetetlen.
De már utóbb szinte gyönyörködik benne,
Mintha az épen őhozzá illő lenne.
Ilyen az őféle igazi nagy vitéz,
Annál bátrabb, minél rettenetesb a vész.
Mint a derék hajós, mert az is végetlen,
Legjobban érezi magát a tengeren.
A királykisasszonyt, haj, azt nagyon bánja,
No de csak hogy itt van még a buzogánya.
Hej, ha ő még egyszer ezzel haza mehet...
Isten irgalmazzon a gazembereknek!
Halvány ugyan, alig pislog reménysége,
De azért csak indul kacér messzeségbe.
Keres új szerencsét, addig-addig járja,
Ha egyébre nem, hát akad a halálra.
Már őt így nevelte anyja, a természet.
Szabad ővele is gondviselés, végzet.
Egyre nincs hatalma, hogy ő csúffá légyen;
Érheti akármi, de nem éri szégyen.
Félni fél biz ő is, mint más okos ember.
Ésszel ellenkezőt csak az esztelen mer.
De ő meg nem ijed, nem esik kétségbe.
Jöhet a halál, ő bátran néz szemébe.
A gonosz e földön birkózik a jóval,
Éjszakával a nap, derü a borúval.
De fundámentoma ez a nagy világnak:
Előbb-utóbb győzni kell az igazságnak.
Elmélkedésének ez a foglalatja,
Roskadozó hitét talpra állogatja.
S bizony mi tagadás? nagy szükség van erre,
Mert szabadulást csak nem talál semerre.
Nap után nap múlik, hegy után jön róna,
Ez is, az is mintha véghetetlen volna.
Nézel égre-földre, hát uram, légy velem!
Feje fölött ám a szörnyü veszedelem.
Valami nagy árnyék mozog ott előtte,
Hamar a fényes nap elborul fölötte.
Pedig az ég tiszta, rekkenő a meleg.
De ott fönn valami óriás test lebeg.
Egy teméntelen nagy, szörnyeteg griffmadár
Mégis tova ugyan fenn a magasban jár,
Mégis akkorának látszik, mint egy felhő;
Hát milyen lehet még, majd ha közelebb jő?
No te szegény Jankó, most bizonnyal véged!
Imádkozzál, semmi meg nem ment már téged.
Hasztalan ez ellen erőd, bátorságod;
Hazád, édesanyád többé meg nem látod!
S mintha még nem is vón elég a veszélye,
Egy nagy lábas állat közeleg feléje;
Mintha egy négytornyos várhegy megindulna,
Reng a határ, mintha földindulás volna.
De a nagy madár is siet ám utána,
No már most melyiknek leszen ő prédája?
Hát ím a griff ott fönn szárnyát összefogja
S jön lefelé szörnyű sebesen, csomóba.
Azt hinné az ember, izzé-porrá törve
Zuhan ez le mostan a csontkemény földre;
De az tudja mégis jobban, hogy mit csinál?
Hogy már szinte leér, a két szárnya szétvál.
E közül mázsányi rettenetes csőre
Mint kilőtt nyílvessző kipattan előre,
S mint valami kardot körbe megcsóválja,
Vele a nagy állat fejét úgy találja,
Hogy az felhömpölyög, mint valami hernyó.
Feje összetörve, akár a mogyoró.
Győző a legyőzött hasára ül aztán,
Csőrével velőt, vért szépen kanalazván.
Látva mindezt Jankó, kiván jó étvágyat
A legyőzhetetlen levegőkirálynak,
S tanácsosnak látja mihamarabb, szépen
Eltisztulni innen, csöndben, észrevétlen.
S ugyan megörül és tartja szerencsének,
Hogy már látja szélét erdős hegyvidéknek.
Ha nagy a veszély, csak hamarabb lel ottan
Menedékre sűrű bokrok, barlangokban.
Lát egy ős nagy tölgyet, siet is feléje.
Biz egy jó dülő föld annak terebélye.
Alsó ágai majd hogy földig nem érnek.
Ez a hely a griffel jó lesz csatatérnek.
Itt egyenlőn gyalog lesznek mind a ketten.
Csakhogy az fölszáll és jön utána sebten
Nagy sivalkodással; mi az ördög lelte?
Mintha még az volna jobban megijedve.
Épen ahogy Jankó a fa alá ére,
Lecsapott a madár, de szerencséjére
A faágak már a csapást föltartották.
Nem érte az ütés, csak az egyik karját.
De ez is elég volt neki, úgy leverte,
Kellett neki egy hét, amig kiheverte.
Azalatt a madár egyre ott keringett.
Jankó már szorongott, hogy menekül innet?
A másik pogácsát itten elköltötte,
Ezzel a griffkirályt mégis kibőjtölte.
Megehült az is tán, préda után látott.
Hát ő is nyakába veszi a világot.
Menne is erdőn át, mindenütt fák alatt,
Hol minden sürűben egy mentsvárra akad.
Szökevénynek való az idő is épen;
Rémületes vihar van kitörőfélben,
Hirtelen az égbolt végig elsötétül,
Jégeső mennykővel vegyest hull az égbül.
Ludtojásnagyságu jégdarabok esnek.
Jaj, kit a pusztán ér, juhnyájnak, ménesnek.
De jaj ám erdőn is kis madárfiúknak!
Szegények, az anyjuk nincs honn, hova bújnak:
Hát pedig itt is a fa legtetejében
A griffmadár fészke ingadoz a szélben.
Még a jég csak mint egy kopálatlan dió,
De van erre is már szörnyü ribillió.
A fészek széléről kilátszik a nyakuk,
Nézegetve, vajjon nem jön-e az anyjuk?
A kis madárfiak ríva könyörögnek,
Addig-addig, Jankó megsajnálja őket.
Szinte röstelné, ha nem egyedül volna...
De hát már ő ilyen, nem tehet ő róla.
Lerugja a csizmát, fölkuszik a fára,
Forgatja a kardját körbe, karikára;
Sebesen forgatja, hogy egy szem jég nem sok,
Biz azon keresztül még annyi se hullott.
Igy a fészket védve, testével takarva,
Már biz épen kezde fáradni a karja.
Nem is csoda, ha az ember meggondolja,
Sebesebb volt, mint a leggyorsabb motolla.
De csak nem pihen meg, bizakodva váltig:
Az itéletidő nem tarthat sokáig.
Csakugyan hogy kezde csillapodni végre;
Azonban, hogy a nagy griff is odaére,
Volt anyai szive nagy aggodalomban,
Hogy fiait leli bizonyára holtan.
De amint fáradtan közeleg fészkéhez,
Látja a nagy munkát, amit Jankó végez.
Csodálatra méltó nemes lelkü bajnok!
Pedig lám, ez volt ám, kit ő úgy meghajtott.
S most neki ez ilyen nagy örömöt szerzett:
Fiait megmenté, hogy hálálja ezt meg?
Szárnyaival csapkod, vijjog örömében,
Majd a fiaival enyeleg gyöngéden.
Azután Jankóval eredve beszédbe,
Hálálkodásának se hossza, se vége.
"Nagy a kedvem - úgymond -, kedves jó barátom
Mégse leszek boldog ezen a világon,
Míg ezt neked vissza nem szolgálom; kérlek.
Mondd meg hát nekem most, mit tegyek én érted?"
Megköszöni szépen Jankó, hiszen, úgymond,
Ő nem azért tette, arra nem is gondolt.
Szíve úgy sugallta, neki is tölt kedve;
Örült neki s ezzel ki van ő fizetve.
De a griffmadár csak ösztökélte, kérte,
Hogy igy-amugy, ő is mit tehetne érte?
Jankó is azonban elméjét jártatja
Hopp! egyszerre támad egy jó gondolatja.
"Megvan, az ám - szóval - ejnye, teringettét!"
Közli is azonnal vele ezt a tervét.
"Neked ez tán semmi, nekem, haj! nagyon sok.
Ha megteszed, hát még én leszek adósod.
Sok földet bejártam e kerek világon,
De csak mindig gyalog, legfölebb lóháton.
De repülni? soha még nem is reméltem.
Tudod mit? hát egyszer vigy magaddal engem."
Örömében a griff nagyot kukorékolt,
Majd kihasadt tőle fölöttük az égbolt.
"No csak ide vele, hamar a hátamra",
Azután csak szállt, szállt mindig magasabbra,
Föl a felhőkön túl; haj mi szép volt ottan!
Soha ember nem járt ilyen léghajóban.
Mikor pedig aztán lejebb s arra jártak,
Hol a följárója volt a fölvilágnak -
Szárnyas lova nyakát végig simogatva,
Csiklandós hónalját sarkantyuba kapja,
Kérve kéri: "hej ha fölvinnél odáig!
Megemlegetnélek halálom napjáig."
Röviden elmondja egész történetét,
Hitszegő barátok mi rútul rászedték.
Ha ez üregen át kirepülne vele,
Még az istennek is tetszetőst mivelne!
A nemes királygriff föltekint a lyukba,
Rázogatja farkát, "ez nem könnyü munka.
Mert szűk nekem igen akár csak egy kürtő;
Csak ugy haladhatok mint egy kéményseprő.
No de hát annál jobb, nagyot tettél értem,
Nekem is ugy illik, hát majd megkisértem."
És ezzel beröpül a sötét kürtőbe,
S emelkedik vele kinosan vergődve.
Biz az nehezen ment, és a nagy sötétben
Már utóbb úgy tetszett, mintha voltaképen
Nem is fölfelé, de lefelé szállnának.
Semmi jele még fönn derengő világnak.
Fárad a griffmadár, száját tátogatja,
"Nagyon éhes vagyok", sokszor mondogatja.
Hiba volt nem hozni egy kis eleséget!
Szólal a griff megint: "Szomjuság is éget."
Jankó csak tekinget, évelődik, ünget,
Hej no, hogy biz igy már nem szabadul innet!
Már nyilvánvaló, hogy ereszkednek vissza -
Hó! de nini, hát mit vétett a tarisznya?
S abban a jó omlós, töpörtüs pogácsa?
Édesanyja keze utolsó áldása?
Nem sok az egész, de vélekedik - hát ha
Csodaereje van? de el is találta.
Mert ahogy a derék állat ezt lenyelte,
Jankót a szabadba úgy kiröpitette,
Mintha az a mélység egy ágyu lett volna,
Ő maga pedig egy abból kilőtt bomba.
No istennek hála, csakhogy visszatére
E világnak szebbik, innenső felére.
A madárkirálynak köszönetet mondván,
Azzal oszt elindult kiki maga útján.
Ő ment, ahonnan jött: a héttornyú várhoz.
Biz ott vígan vannak, a népség lakmároz.
Ablaksora pazar fénnyel világitva,
Messze hallik a síp, recseg a trombita.
Megy a Jankó mint a förgeteg sötéten.
Kérdezi, ki onnan elébe jön épen:
Mi alkalmatosság légyen az amottan?
Szól a válasz: hát biz ott lakodalom van.
Királykisasszonynak áll a menyekzője
A vitézzel, aki rablóját legyőzte,
S ezzel a nagy átkot a várról levette,
E miatt van kettős nagy örömünnepje.
"No hadd legyen hármas!" gondolá magában
S lehúzott sisakkal megjelen a várban.
Bemutatja magát mint valami követ,
Mutatja a gyűrüt s rajt a drága követ,
Mit a kisasszonytól kapott egykor Jankó.
Megnyilik előtte minden kapu, ajtó.
S elmondja odabenn, mi az üzenetje,
Hogy az, ki őt küldi, el van-e feledve?
Bánatos halvány a szép menyasszony arca,
Sok könnyhullatásnak nyoma látszik rajta.
Feleletnek ugyan ez is elég volna,
De azonban halkan még ezeket mondja:
"Nem feledem én el, várok is rá mindig,
Föltettem magamba, az utolsó percig.
Majd ha itt e gyertyák végig kialudtak,
Halálomnak hírét megvihedd uradnak."
Hát a szép kisasszony neki most is híve!
Jankónak örömtől dobban erre szíve,
De oly nagyot ám, hogy az hivé, meghallják,
Annálfogva most már fölfedezi magát.
Röviden elmondja a vendégseregnek,
Hogyan árulták el, hogy menekedett meg.
Hogy a két szélhámos cimbora ezt hallja,
Mintha már most félig meg volnának halva.
Zavarodva állnak, érthetlen hebegnek.
Mennének el, mint a leforrázott ebek.
De nem addig ám a! mert ott ám a hóhér,
Ekkora gazságért bitó a méltó bér!
Nos a többit, ugy-e, akár el se mondjam?
Tudnivaló úgyis, hogy mi történt ottan...
Gyalázatos vége bűnös kapzsiságnak,
Diadala teljes lett az igazságnak.
Nagy, amit Jankó tett, de nagy is jutalma:
Övé a királylány s egész birodalma!
Soká uralkodott, de el nem feledte,
E nagy boldogságát minek köszönhette.
Mint egy boldog ország bölcs vezére, apja
Még arany trónján is gyakran mondogatta:
Becsület a földi üdvözülés titka,
Bár ki ezt követi, ne lenne oly ritka!