Történet egy szívről
szerző: Cholnoky Viktor

       Elmondom egy szívnek a történetét, amely természetesen szerelmes história, de a szívnek olyan különös szerepe van benne, hogy még a szerelmes novelláktól joggal irtózó olvasó is végigolvashatja.

 

                                                           I.

       Tíz évvel ezelőtt Kovándon, Uszuba vármegye székhelyén nem volt daliásabb, izgatóan szebb és gavallérabb huszártiszt, mint Turulkeőy Oktáv báró. Fiatal volt, erős az életben, és a vármegye ezerháromszáz hold földjének ura. És ezt az ezerháromszáz holdat sohasem tekintette a maga birtokának, mert úgy illik egy huszárezredben, hogy ha az egyik tisztnek van, akkor mindegyiküknek legyen. Turulkeőy Oktáv szórta a pénzt, és az ezerháromszáz hold búzaföld állta baj és jelzálog nélkül ezt a pénzszórást.

       Ekkor történt az a szerencsétlenség, hogy a kovándi huszárezred ezredesévé egy főherceget neveztek ki. A főherceg fiatal volt, csinos bajuszú és könnyelmű, és buzgóan gázolta ki a civillista ráeső részének a gyomrát. Társadalmi életfelfogásának a jellemzésére csak annyit mondok el itt, hogy a tiszti menázs vacsorájához való pezsgőt - Aubertin demi sec - rendesen somlyai borba hűttette be.

       Az ezred fiatalabb tisztjeinek egészen tetszett ez a garázdálkodás, de Turulkeőy Oktáv érezte, hogy le van főzve. Mert azelőtt, míg a főherceg nem érkezett meg Kovándra, ő csak Pommeryt fizetett a tiszteknek, és csak magyarádiba hűttette be. Szóval Oktáv báró lefőzve érezte magát; egy magyar huszártiszt pedig, különösen ha ezerháromszáz holdja van, és ha a Turul nemzetségből származik, lefőzni nem engedi magát, még egy főhercegtől sem. Oktáv báró kitalálta, hogy az Aubertintől szerzett krapula legjobb orvossága az, ha az ember olyan angosztura-likőrt iszik, amit csak Ausztráliában készítenek, s aminek üvegje tizenegy aranyba kerül. Így aztán megtörtént, hogy egy-egy főhercegi pezsgős este után másnap appetitóriumnak a huszártisztek megitták Turulkeőy Oktávnak harminc-negyven aranyát.

       Ha a főherceg Osztendéből hozatott osztrigával traktálta meg a bajtársait, akkor Oktáv a legközelebbi alkalommal az indiai szalangán-fecske fészkéből készült aszpikkal kedveskedett nekik. Ha a főherceg üvegtokocskákba zárt havannákkal kínálta végig a társaságot, akkor Oktáv meghozatta a legdrágább turoscapros-lepantosokat, amelyeknek az illatát aranytokocskák védelmezték meg az elpárolgástól.

       De mit részletezzem a dolgot. Képzelhetitek, hogy ebbe a nemes vetélkedésbe az Oktáv báró bicskája tört bele. Elúszott az ezerháromszáz hold...

 


                                                           II.

       ...És így történt, hogy most, amikor elbeszélésem tulajdonképpen elkezdődik, Turulkeőy Oktáv báró ott ül a New York-i Public Garden egyik padján, és éhezik. Igen, a hajdan daliás huszártiszt éhezik kint Amerikában. Mert Európában maradni nem engedte a büszkesége meg a hitelezői.

       Amikor az adósságai miatt le kellett mondania a tiszti rangjáról, pénzzé tette mindenét, amije még volt, és kiment az Újvilágba. És most, a megérkezése után tizednapra nem volt a zsebében több pénz, mint négy cent. Négy centen pedig Amerikában nem lehet még kenyeret sem venni, ott ennyi pénzért csak egy dolgot árulnak: újságot. És Turulkeőy Oktáv, aki sohasem tudta a zsebében megtűrni a pénzt, csakugyan újságot vett az utolsó négy centjén. Amikor elszaladt előtte a New York Herald egyik rikkancsa, odaintette, és a kezébe szúrva a pénzt, magához váltott egy darabot azokból az óriási papírlepedőkből, amelyek milliárdnyi példányban képviselik az amerikai sajtót.

       Olvasni Turulkeőy Oktáv báró huszártiszt korában nemigen szokott. A lapoknak csak két rovatába nézett bele rendesen: a sportrovatba meg a hirdetések közé. Most is, álmosan és az éhségtől, kissé fanyar humorú kedvben nyitotta ki a lapot egyik olyan oldalon, ahol már a hirdetések vannak. És milyen véletlen! Szeme az első pillanatban a következő kis hirdetésre esett:

    Keresek olyan rettenthetetlen bátorsága férfiút, aki hajlandó alávetni magát egy nagyon veszedelmes szívoperációnak. Új elméletem van a szívmozgásról, s azt akarom ezzel az operációval igazolni. De figyelem: a műtét halálos kimenetelű is lehet. A vállalkozónak vagy örököseinek negyvenezer dollárt fizetek. Jelentkezni lehet délelőtt tíztől délután 2-ig. Garfield St. 47.

    Browning doktor

       Oktáv báró elolvasta a hirdetést és elmosolyodott. Milyen bolondok ezek az amerikaiak. De milyen gazdagok is! Negyvenezer dollárt fizetnek egy szívért! Ha neki negyvenezer dollárja volna!

       És ekkor hirtelen a melléhez kapott. Hiszen van negyvenezer dollárja, ott kopog, ketyeg, lüktet a bordái alatt. Azt fel lehet váltani jó, becsületes, vízálló dollárokra, amikkel vissza lehet jönni megint haza, keresztül a nagy sós vízen. És ha belehalna az operációba? Oktáv elmosolyodott, amikor az örököseire gondolt - a hitelezőire.

       Azután pedig, mivel megkordult a gyomra is, minden további habozás nélkül fölkelt, és megindult a Garfield Street felé. Ő, aki hajdanában Kovándon egy szál rózsaszínű szalagért olyan steeplechaseket lovagolt, hogy még Wimpferbach gróf, a hadsereg legvakmerőbb lovastisztje is a fejét csóválta, csak nem fog megijedni egy kis operációtól? Éhesebb akkor sem lesz, ha a sírba teszik.

       Elindult a Garfield Street felé.

 


                                                           III.

       Browning doktor előszobájában az asszisztens fogadta, és kikérdezte, hogy mit akar. Amikor elmondta, hogy miben jár, az asszisztens bólintott a fejével, és azt mondta, hogy várjon, kiküldi a professzor második segédjét, aki ennek a dolognak az ellátásával meg van bízva. Azzal eltűnt.

       Öt perc múlva megjelent a szobában egy hölgy - a professzor második segédje. Igazi orvoskisasszony volt; a fején a haj lekötve viaszosvászon kendővel, a termete világossárga és bő boncolókabátba bújtatva. Hideg, hivatalos hangon szólalt meg:

- Ön hajlandó magát alávetni az operációnak?

- Igen - felelte Oktáv báró, aki nem minden irigység nélkül nézett a második segéd tagjait átölelő orvoszubbonyra.

- Figyelmeztetem, hogy a műtét halálos kimenetelű is lehet, sőt nyolc a kettőhöz a valószínűség, hogy a megoperált ember belehal a szívén vágott sebbe.

       Oktáv báró - valljuk meg - egy cseppet összerezzent. De azután hirtelen észbe kapott. A manóba is, egy nővel áll szemben. Itt csak nem mutathatja magát gyávának. Reszketéstelen hangon felelt, miközben elegáns mozdulattal ütötte össze a bokáját:

- Miss, én magyar huszártiszt voltam. Nem félek semmitől. Vezessen a professzorhoz.

       Az orvoskisasszony komolyan és ridegen bólintott a fejével, s a szemben lévő ajtóra mutatott.

- Tessék.

       Bementek a műterembe, amely nagyon kellemetlen képet mutatott. A közepén márványból készült félig ágy, félig asztal állt, fejaljul gumipárnával. Arra fektették le Oktáv bárót, miután előbb megfosztották a ruháitól. Az orvoskisasszony ott állt mellette, és figyelte, nagyon komolyan és hideg képpel, az érverését. Belépett az öreg és mogorva Browning doktor is. Azután rátették arcára a kloroformos flanell álarcot, és Oktáv báró némi vergődés után elaludt. Megkezdődött az operáció...

 


                                                           IV.

       Amikor Turulkeőy Oktáv báró megint az eszméletére tért, puha, fehér párnák között, lágy selyemtakaró alatt érezte magát. Föleszmélt, és először is odakapott, ahol fészkel a szív. Még dobogott, és a mellén, a bőrén nem volt semmi hasítás, a bordái is épek, töretlenek voltak. Elámult, és szinte hitetlenül tapogatta a testét.

       "Nincs semmi bajom" - gondolta magában, és a következő pillanatban a negyvenezer dollár jutott volna eszébe, ha az ajtó ki nem nyílt volna.

       De az ajtó kinyílt, és belépett rajta Browning doktor második segédje, az orvoskisasszony. Egyenesen odament az ágyhoz, és megszólalt:

- Hogy van, Mr. Turulkeőy? Remélem, jól, mert az elaltatáson kívül semmi sem történt önnel.

- De hát mire való volt akkor ez a komédia - pattant fel dühösen Oktáv, akinek a kloroform utóhatásától meglehetősen émelygett a gyomra.

- Arra - felelte az orvoskisasszony -, hogy végül találtak egy férfiúra, aki igazán férfi. Én nem orvos vagyok, hanem Carnefeller Jouldnak, a spódiumkirálynak a leánya. Az apám az orosz-japáni háború befejezése után kibérelte a csatatereket, és az ott talált hullákból csontlisztet égetett. Ebből olyan rengeteg milliárderdőre tett szert, hogy engemet, az egyetlen leányát, úgy rajongtak körül a kérők, mint a muslincák a gyertyafényt. De én undorodtam ezektől a fababáktól, és tavaly, amikor szegény apám maga is spódiumanyaggá vált, elhatároztam, hogy a háziorvosom, Browning doktor segítségével keresek magamnak egy igazi férfiút, olyan valakit, aki pénzért nemcsak arra hajlandó, hogy engem feleségül vegyen, hanem valóságos és tudományosan értékes hőstettre is. Ekkor jelent meg az apróhirdetés a lapokban. És... az egyetlen jelentkező ön volt, ön az első férfiú, akivel életemben találkoztam. Akarja, hogy...

       Itt Browning kisasszony elpirult, és Browning kisasszony, helyesebben Carnefeller kisasszony nagyon szép volt akkor is, amikor nem pirult, de valósággal ellenállhatatlanul bájos volt akkor, amikor pirult.

       Fölösleges tehát mondanom, hogy Turulkeőy Oktáv boldogan mondta, hogy akarja. Akarja, hogy a felesége legyen. És hogy a spódiumkirály milliói, sőt milliárdjai Európába vándoroltak, sőt Magyarországra, sőt Uszuba vármegyébe. Ahol az ezerháromszáz holdból tizenháromezer lett, s ahol a huszártisztek ujjongva fogadták visszatérő társukat, aki a milliói mellé még egy csodaszép asszonyt is hozott haza.

       Kár, hogy a főherceget akkorra már más garnizonba helyezték.