Szonya és Jelena

Szonya és Jelena szerző: Kosztolányi Dezső

Én azt hiszem, a művészetnek csak az a célja, hogy részvétet keltsen bennünk. Meg akarja velünk értetni, mindig önző emberekkel, hogy mások is élnek rajtunk kívül. Nehéz dolog ez. Csoda, hogy sikerül néha, a földön talán ez az egyetlen csoda. Semmiféle tudományos érvelés, semmiféle politikai rendszabály nem tudja annyira leszerelni az önzést, kikapcsolni életünk gépezetéből a célra törő, mohó akaratot, mint a művészet. Ha egy szép verset olvasnak az emberek, akkor megfeledkeznek a saját érzésükről, és a másokén könnyeznek, talán jobban, mint a sajátukén. A színpadon pedig látnak egy koholt alakot, mely nem egyéb, mint a láztól felzaklatott agyvelő víziója, egy íróasztali lámpa éjszakai délibábja, mégis hisznek benne, félretéve a saját életüket foglalkoznak vele egész estén át, aztán másnap is beszélnek a sorsukról, meghatottan. Velem is ez történt.

Szívesen szólok róla, mert ilyesmi a budapesti színházi évadban ritka alkalom. Többnyire csak a drámai vállalkozó – szentségtelenség lenne „író"-nak nevezni – görcsös arcát látom magam előtt, aki száz vagy ötven előadásra számítva hízeleg az örök nyárspolgárnak, a „disznófejű Nagyúr"-nak. Csehov nem ezt teszi. Ő a reménytelen nyárspolgárnak nem ad se reményt, se szíves kalandot, se regebeli milliókat, hanem leleplezi őt, megmutatja, hogy milyen a maga valójában. Darabjaiban, a Három nővérben, a Sirályban és a Ványa bácsiban, melyet a Vígszínházban láttam, tulajdonképpen az az emberek tragédiája, hogy semmi se történik. Csak cselekedni akarnának, csak vágyakoznak, hiába. Drámák igazi drámák nélkül, az eseménytelenség örök drámái. Érzések mozognak bennük.

Ki látott ilyen hősöket és hősnőket? A hősök az unalom csöpörgős égboltja alatt ásítoznak, isznak, vonják a vállukat, a hősnők pedig a szobák mélyén sóhajtoznak. Nincs megoldásuk a drámájuknak, akár az életnek sincs. Az író nem vállalkozik arra, hogy – becstelenül – kikerekítse a történetet és összhangot hazudjon abba, amiben nincs. Szonya egy nyugalmazott egyetemi tanár első házasságából származó leánya, tiszta, rendes, csendes, a vidéki kastélyban plédet rak az apja podagrás lábára, és álmodozik az életről. Árvácska, csúnyácska, igénytelenke és jó. Korán kel, de nem lel aranyat. Segít a gazdaságban is, közben elszállnak fölötte az évek. Azt mondják neki, hogy „szép haja van". De ő tudja, hogy akinek azt mondják, hogy „szép haja van, vagy szép szeme van", az nem is szép. Jelena a társa ebben a néma szenvedésben, a szép, vidéki asszony, az apja második felesége, a mostohaanyja, aki vele együtt adogatja a zsémbes öregembernek az orvosságosüvegeket, az átvirrasztott végtelen éjszakákon. Ez az asszony is beteg, az élet betege. Még zongoráznia se szabad. „Várj – mondja az urának –, öt, hat, hét év múlva én is megöregszem." Aztán a két nő beleszeret valakibe. Az ideáljuk nem egy herceg, sem egy hódító lovag, hanem az, aki közel van, egy vidéki orvos, iszákos és életunt. Mind a ketten egy arcot tükröznek a lelkükben. A szegénységük olyan nagy, hogy az álmaik is szegények. Csak annyi történik, hogy az asszonyt külföldre viszi az ura, a kisleányt elhagyja az orvos, a történet nem oldódik meg, se jól, se rosszul. Nincs se komédia, se tragédia. Valami felemás keveréket ad az élet. Lelkünkbe pedig egy hang búg: ilyen az élet.

Sokat panaszkodtam azon én is, a színészek is, hogy nálunk utóbb alig voltak igazi színészi alakítások, csak szerepek, hatásos vagy hatástalan szerepek, csak produkciók. Ennek az volt az oka, mert alig játszottak drámákat, csak „darab"-okat, a színpadnak többnyire üzletemberek szállítottak árut, nem költők. Mihelyt költő munkáját játszották, kiderült, hogy a Vígszínház művészszemélyzete, mely könnyű és csillogó játékokon koptatta tehetségét, elsőrangú emberalkotó is. Ahány szerep van itt; annyi élet áll előttünk biztos vonással. Varsányi Irén és Gombaszögi Frida lelket adott a lélekhez, a lírához lírát, egy mozdulatot vagy egy mosolyt, vagy egy fáradt taglejtést a betűhöz a maga gazdagságából. A színésznőket éreztük, akik babonás varázzsal pár óra alatt fölépítettek két alakot; nem: két lélekkel teljes embert, s hosszú évek messzeségét idézték elénk. De szépek voltak. De nem úgy, ahogy a társaságokban mondják, hogy „szépek". Az élettől és a bánattól voltak szépek. Elfeledtük a személyeiket, és azokra gondoltunk, akiket ábrázoltak. Ruhájukon valami ismeretlen, egyszerű illatszer lebegett, az élet parfüme. A nézők pedig nemcsak mulattak, szórakoztak, tapsoltak, de éltek, továbbélték itt az életüket, és megacélozottan jöttek ki a színházból. Szonya és Jelena művelte ezt a csodát. Mintha mind a kettő koszorút dobott volna az ölünkbe: az egyik, a vidéki kisleány az igénytelen kis kankalinkoszorút, a másik, a boldogtalan szép asszony pedig egy hervatag rózsakoszorút, mely dús, de nehéz a bánattól és a könnytől.

Jegyzet

• Szonya és Jelena – Csehov Ványa bácsi című drámájának két alakja. (Vadaro)