Szondi
szerző: Czuczor Gergely
MAGYAR DALNOK 1891. 85. oldal

Mely had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé.
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
         Vajh támad-e hős,
         Oly bátor, erős,
   Kit nem bir ijesztni veszélyzaj?
   S nem hat szüvére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódulnia kell, vele szembe ha száll.

Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ad Ali, s népe reája rohan,
         Van harczi zavar,
         Helyt áll a magyar,
   Vérben hörög a török és vész,
   Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.

Új harczra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harczriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
         „Jó gyámolapánk,
         Nagy vészbe jutánk,
   Nincsen ki elűzze fejünkről,
   Fussunk el e mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.”

Mindkettejök oly deli, s fürge fiú
Jó Szondi kegyenczei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hová?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
         „Édes fiaim,
         Kis dalnokaim,
   Nincsen hova mennetek út már,
   Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”

Igy Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl.
Küzd, harczol! előtte s utána halál
Kín jajja liheg, hova kardja talál.
         „Hol hadfejetek?
         Hozzá sietek.
   Keljen velem önmaga bajra.”
   Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.

Álgyuk törik újolag a falakat,
S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S a láng harapó dühe szertehata,
         Toldúl Ali fel,
         Rá Szondi kikel,
   Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág,
   S már látja, hogy a csatahely tág,
Nincs egy török, aki megállani mer,
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.

Drégelre fel ím Ali küldte követ
Zászlósan Oroszfalu papja siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
         „Oh drága felem,
         Jer, Szondi, velem,
   Enged szabadon Ali menned,
   Nincs, látod ugyis, hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.”

Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyúl szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
         „Esküt fogadok,
         E helytt maradok,
   Nincs alkum örökre pogánnyal,
   Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
Élj boldogul! - én viadalra kelek.”

A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
„Hát vesszen el, a ki szavamra nem ád”,
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
         Egyszerre ropog
         Húsz álgyutorok,
   Vársarkon az őrtorony eldől,
   S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s asszap üvöltve tolul,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.

Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás.
Vív a magyar, és sebes arczra terűl,
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
         Mint bérci fenyő
         Rendíthetlen ő,
   Apródaiért öli csak gond,
   S mellette vitézeinek mond:
„Küldjétek el a fogoly ozmánokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat.”

Kettőnek aranyban ajándokot ad,
És drága szegélyzetü nyestkaczagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
         „Üdvözlöm Alit,
         Kit bosszu hevit,
   Elszenvedem, öntse ki bár rám:
   Csak szánja meg két kicsiny árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”

Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
Amely javat ott takarítva lele.
         Majd kardot emel,
         Ménólba megy el,
   Nyerges Daliát üti szűgybe,
   A többit is átdöfi rendbe.
S mond: „földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.”

Dolmányt aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
         „Rontsunk ki tehát,
         Szebb látni halált,
   S honnért tusakodva kimúlni,
   Mint gyáva sok életet unni."
Hű társaim! itt van az óra, jerünk.
Isten kegye járjon örökre velünk.

S dárdásan előre hajúlva nyomúl,
A sok dühös ozmán elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
         Lábán seb esik.
         Térdére esik,
   Karjában erő lobog, öl, ront,
   Míglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorulva lerogy.

A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett;
         Ott szendereg, ő,
         A harczkeverő,
   Kit nem bira győzni veszély, baj,
   Nem szálla szivére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke porát.