Szomory Dezső: Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről
szerző: Havas Gyula
(1918 Pallas r. t. kiadása)
Mikor ennek a munkának az első fejezete a Nyugatban megjelent, különös örömmel üdvözöltem magamban az isteni csíny amely - bizton hittem s már az első folytatásból következtethettem, - az írói fantázia legnagyszerűbb csodáit fogja ragyogtatni. Nem értettem s ma sem értem azokat az embereket, - köztük jó ítéletűeket s állítólag hozzáértőket, de minden esetre már több Szomory-írást olvasottakat - akik nem látták meg rögtön, az első tíz sor elolvasása után a Russel-Dorsan álarca alatt a kiáltóan egyéni, összetéveszthetetlenül egyedül álló és egységes s jóformán minden sorában szervesen benn lévő, stílusának harsogó patakjában örökkön újraszülető Szomory Dezsőt. Nem is beszélve azokról, akik, mikor a megingathatatlan meggyőződés hangján állítottam, hogy ezeket az angol haditudósításokat Szomory írja, engedékenyen mondogatták: No, ha nem is éppen írja, de mindenesetre az ő fordítása...
Holott csak az első oldalba kell benéznem, kiragadni találomra egy mondatot:
- “És a gyárak elvonuló kéményfüstje a puskapor atmoszférájának rémlik. Holott Saint-Paul felől egy-egy galamb repül benne, heves és vonagló szárnycsapással," -
hogy csodálkozva kérdezzem: hát csak azt látjátok itt, hogy ez a Szomory stílusa, az ő mondatszerkesztése és szórendje? nem veszitek észre, hogy főleg a belső, a tartalom, a mondat lelke az, ami megüt itt egy oly hangot, amely rögtön idézi a senki mástól nem hallott zenét? csak a hangot halljátok, amely így zeng és nem érzitek e zengésben a szemet, amely így lát?
És ez az, ami eszembe juttatja, hogy nem lehet örömmel nézni azt a népszerűséget és sikert, amelyben Szomorynak része van. Egy nagy félreértés van itt, egy nagy tévedés, helyesebben egy szomorú jelensége annak a művészeti tévedésnek, amely, úgy hiszem, visszatérő jelenség az összes irodalmakban s amely különösen nálunk dúl és terjed ma fékezhetetlenül és vadul, termelve ebben a minden igaztalanságra oly termékeny talajban az érdemtelen és alaptalan művészi sikereket s most íme véletlenül, Szomoryban, egy igazán nagy, vérbeli művészt tömjénezve körül, mit tudva, hogy mennyire igaza van!
Az a hang például, amellyel a kritikusok egy része Szomoryt értékeli és elismeri, bennem, bevallom, a legbántóbb és legvisszatetszőbb hatást kelti. Kicsinyes és hazug ez a hang, szűklátókörűségében méltatlan, jóindulatában és fölényében jogosulatlan s szinte nevetséges és van benne valami parvenü hozzádörgölődzés, valami értelmetlen és érzéketlen, jobban mondva: csak üzleti érzéktől sugallt felsorakozás, a magasan felülállóval egy nívóra jutás rejtett reményében, amivel azután öntudatlanul, saját alacsonyságáig rántja a felmagasztaltat. Ennek a csaknem egyetemesnek mondható jelenségnek érdekes tünete például, mily buzgalommal és elszántan, mondhatnám, mily védőügyvédi hévvel kiáltják ki Szomoryt az egyedül üdvözítő hazugságok királyává a művészet bíborpalástjába bújt nyárspolgárok, a különféle féltehetségek, mintegy igazolásul a maguk hazugságokra, széplelkeskedésekre, finomkodásokra, különcködésekre épült irodalmuknak. (A borbélysegédek hullámos haja és borotvált képe és a szobafestők művésznyakkendője van az ő lelkükben.) Hol van mindezektől Szomory, micsoda magasságokban, az igazság, a legtisztább művészi igazság sóvár és olthatatlan vágyában és örökös és rajongó keresésében! Soha tévesebb beállítást, mint amely Szomoryval akarja igazolni, hogy az írónak a realitásokon kívül kell állnia, soha hazugabb megállapításokat, mint amelyek Szomoryval próbálnak védeni egy oly irodalmi felfogást, mely - bár nem bevallottan - a külsőségek, az eltanulhatóságok uralmát hirdeti!
“Elképzelésben felülmúlni a leggyönyörűbb realitásokat" - mondatja Szomory könyve elején Kiplinggel, - “gondolja meg, hogy itt éri el a költő ama bizonyos isteni magaslatokat".
Mintha ez a mondat látszólag amazok malmára hajtaná a vizet. Csak látszólag. Felülmúlni a realitásokat, igen, vagyis éppen nem: megkerülni, meghamisítani, kihagyni, megsemmisíteni. A fantázia gyönyörű és teremtő erejével örök életbe rögzíteni a múló világ képeit és e szent szándék részeg delíriumában különbekké tündököltetni a szépségeket és borzalmasabbakká a véres sebeket: valóban, a legnagyobb, amit művész adhat s amit csak a legnagyobb, a legigazabb adhat, mert kontár kezében mécsvilággá fakul az isteni napsugár, amit az igazi művész végtelenbe feszülő, grandiózus vágya egy pontba tud ragyogtatni és sűríteni millió mérföldes pályájának egész erejével és teljes tüzével.
Ezt csinálja Szomory, az ő hazugságai: az igazság túlkiáltásai a pap puritán becsületességével, a próféta pátoszával, a társai fölött kimagasló, egyedül álló ember fájdalmas és örök nosztalgiájával valami szebb és tisztább után s mindezeken felül és együttvéve egy példátlan ihlettségű költészet megrázó hangszerelésével.
El kellett mondanom mindezeket, talán, hogy több bátorságom legyen kimondani: ez a könyv - túl minden reklám és plakát nagyhangú ordítozásán - valóban, a szó legnemesebb értelmében, irodalmi szenzáció, gyönyörű és elragadó írás, ragyogó és gigászi hősköltemény. Érdekes most Barbusse híres háborús regényére gondolnom, melyet nemrég olvastam, a legteljesebb odaadással, elfogult érdeklődéssel, itt-ott elragadtatással és mindenütt a pontos és csodálatosan hű leírások, eleven és véres képek megrázó hatásának bámulatával. Ám az az érzésem, hogy Szomory többet adott ennél, nagyobbat és maradandóbbat és sietek élni a ritka alkalommal, hogy íme valamiben különbnek találhatom a magyar termést a külföldinél, bár hiszen nem ez a fontos. Amennyivel - nagyon kicsivel - kevesebbet ad Szomory a közvetlen átélés abszolút hűségéből és kísérteties elevenségéből, annyival, de nem, sokszorosan többet éreztetnek velünk kivételes és káprázatos, exaltált s szinte emberfölötti fantáziájának tökéletes tisztaságú, döbbenetes elevenségű és heves plasztikájú képei, amiket egy állandóan jelenlevő, titkosan és lázasan működő művészi öntudat démoni rendezése csoportosít feledhetetlen és megrázó víziókká. (A XIV. fejezet, a Jézus-rend örök hallgatást fogadott szerzeteseinek egy napja Lüttich ostromakor s a felzaklatott lakosság és utánuk a győzelmes németek betörése a kolostorba: úgy, ahogy van, egy önálló és - szerény nézetem szerint - halhatatlan remekmű.) Pedig ha Szomory féktelen fantáziálásainak és vakmerő vízióinak nem lenne közük a véres és borzalmas valóságokhoz, ha nem lenne érző szívük, reszkető kezük, megdöbbent leborulásuk a rettenetes tragédiákhoz s mindent megértő és látó szociális s - hogy úgy mondjam - természettudományos fölényük az egész fölött, akkor volna néhány súlyos és elkeseredett szavam ellene, a felgyújtott világ romjain vad himnuszokat zengő Nero ellen, ha az volna! De nincs egy szavam se végeredményében, pedig vannak némi keserves tapasztalataim s már csak rossz álmaimban visszajáró emlékeim a borzalmakról, dideregtem csúnya halálfélelmekben - ha szabad kivételesen megemlítenem - a Kárpátok gránátverte lombjai alatt a vigasztalan hóban és hordoztam magam után a vérem rozsdás girlandját holmi volhyniai erdőkben és megfordultam egy- és más zavarokban reszketve.
Néhány mondatot idézek még példákul, innen-onnan kihúzott szálakat az arany ragyogású kalászoknak abból a pazar keresztjéből, amit itt Szomory összehalmozott.
Arra, hogy látszólag laza, kuszált és gondatlan mondatait micsoda utolérhetetlen egység és komponáltság, micsoda titáni erejű összekovácsoltság teszi minden másoló hűségű leírásoknál szebbekké és beszédesebbekké, valami ultra-teátrális képszerűségben mégis:
“Csupa pej ló a gárda és csupa ezüstös sisak. Mint ezernyi Lohengrin egy csomóban, a tisztek féloldalt fordulva a nyeregben, hátranéznek és ordítanak. A nap fénye, mint holmi aranyvíz, megfröccsenti a sisakokat."
Arra, hogy a gyönyörű fantáziát micsoda kegyetlen öntudat tartja itt féken, micsoda szemérmetlenül és vadul következetes ragaszkodás a kép egységéhez és hű plasztikájához:
“(a hadihajókról) fantasztikus vasóriások az ágyúik kan jellegzetességével..."
vagy:
“... a föld mintegy megnyúlva és meghasadva, túlharsogta az ágyút, fölzaklatott méhének titáni felböffenéseivel."
Arra, hogy minden egyéni és egyetemes emberi nyomorúság micsoda vonzó megértés ösztönös részvétébe és micsoda fölény látnoki világosságába kerül itt:
“Emberi önzésem egyébként, némi kedvező és biztató sejtelmeken kívül, arra a megingathatatlan alapelvre épült, hogy semmi baj nem érhet." (Ki nem érezte ezt - bár talán tudta nélkül - halálveszedelemben?), -
vagy a hontalan belga király szájába adott szavak:
“Ó, a királyok mind sógorok, mind rokonok, mind testvérek, - felelte Albert az ajakszéle oly sajátságos mosolyával, oly mély és rettenetes jelentőségével, hogy nem merném analizálni."
És végül és újra kifejezést adok ünnepi érzéseimnek, amelyekkel ezt a nagyszerű könyvet köszöntöm. A mai magyar irodalom zűrös, piszkos és olcsó vásárjának színehagyott és poros ponyvatetőin túl úgy tündöklik messze kimagasodva a Szomory írásművészete, mint valami remekbe faragott elefántcsonttorony, tisztán és előkelően, a legnemesebb dekorációk harmonikus pompájában.