Szombat este a kunyhóban
Igen tisztelt barátom, kedvesem!
Ez a dal nem bérencz költő dala;
Becsület vonz, nem a konczot lesem,
Díjam egy jó barát tetsző szava.
Éneklem egyszerű skót hangokon
Az együgyü élet sorát neked,
S ős érzetét, mely bűnnel nem rokon...
Oh, ha kunyhóban folyna életed,
Tán névtelen volnál, de boldogabb, lehet!
Novemberi szél zúg az ugaron,
A téli kurta nap végére jár,
Megtér ekéből a csüggedt barom,
Nyugodni száll a varjak serge már.
Vége a gazda fáradalminak,
Egy hét bajának véget vet az éj;
Ásót, kapát, gereblyét össze rak,
A holnaptól enyhet, nyugtot remél
S a mezőről haza lankadtan mendegél.
Feltűn előtte magános laka,
A mely fölött egy vén fa vádve áll;
Csendül a váró kisdedek zaja,
Apjok elé szalad mind, szinte száll
Vidáman csillogó kis tűzhelye,
Csevegő gyermek (térdén rengeti)
Reá mosolygó szorgalmas neje,
Nyomasztó gondjain könnyít neki,
S törődését, baját mind elfeledteti.
Később belépnek a korosb fiak.
Segítői a gazdagságba' már,
Ekénél ez, a nyájnál az forog,
A harmadik meg' a városba jár.
A legidősb reményök, Erzsike
Szintén bejő, kit ifju tűz hevít,
Talán egy új öltönyt mutatni be,
Vagy megtakargatott filléreit,
Melyekkel szülőin majd szükségben segit.
Lány és fitestvér ekként egybe gyűl,
S egymás hogyan létét kérdezgeti;
A nyájas óra gyors szárnyon repűl,
Ki mit hallott s látott, beszélgeti.
És rajtok úgy merengnek a szülők,
Mintha reményök betelt volna már.
Az anyjok tűvel, ollóval sürög,
Ócska ruhát foltoz s ujjá csiniál
S méláznak az apjok intő szavainál.
Inti, hogy gazda, gazdasszony szavát
A legényeknek teljesitni kell;
Dolgozni kell serényen, igazán
Ott is, hol rájok senki nem figyel.
"S oh! féljétek mindenha az urat,
Éjjel-nappal hűn munkálkodjatok ;
Megállni a kisértések alatt,
Az ő segélyéhez forduljatok:
A ki őt keresi, csalódni sohse fog."
De csitt ! az ajtón ime csendesen
Kopognak : Erzsi már jol tudja ki:
A szomszéd fia járt a reteken
S haza kisérte őt, most vallja ki;
A szűzi lángra, mely Erzsi szemét
S arczát elönti, anyja fölfigyel,
Töprengve kérdi a fiú nevét,—
S félig szepegve mondja Erzsi el,
Örül az anyjok, hogy nem hitvány siheder.
Bátran vezet be Erzsi egy derék
Ifjat, kit anyjok vizsgán nézeget;
Örül Erzsi, hogy nem rosszul vevék...
Apjok lovat, ekét mit emleget.
Öröm gyúl a legény jámbor szivén,
De oly szemérmes, úgy tartóozkodik ;
Az anya-szem kikémli könnyedén,
Miért pirul, miért komolykodik
S örvend, hogy szülötte már nagyleánykodik.
Oh ! boldog szerelem, ha ilyetén!
Oh! édes ábránd! páratlan gyönyör!
Sokat próbáltam, jártam-keltem én,
S tapasztalásom ily szavakba tör :
" Ha a menyország egy csepp üdve vár
Jutalmául e föld keservinek,
Ez az, ha egy szerelmes ifju pár
Egymás karjába olvadtan piheg
S bokrok közt illatos szellő legyinti meg."
Van-é ember, ki szivvel bir, van-é
Oly hitvány, gaz, szeretni képtelen,
Álutakon ki tőrbe ejtené
Az ifju szép Erzsit könyörtelen?
Mézes szavát, bűnét elátkozom!...
Erény, becsület, szív mind semmi hát?
Nincs irgalom, nincs gyöngéd szánalom
A gyermeket féltő szülők iránt?
Képzeld bősz kinjokat s a megrontott leányt!
De íme itt hozzák a vacsorát:
Skótok fő étke, jo pudding kerűl;
Tejet hozzá az az egy boczi ád,
Mely farkcsoválva kérődzik kivűl.
A nő egy megkímélt sajtot teszen
Kedveskedésűl a legény elé...
Megízli az, dicséri is, hiszem,
S a takarékos nő terél-ferél:
Egy éves lesz a sajt lenvirágzás felé.
Hogy a vidám vacsora véget ér,
Tág kort formálnak a tiizhely körül;
A gazda a nagy bibliára tér,
Az, szolgált egykor apja díszéül.
Áhitattal veszi le süveget
Fejéről, melyet ősz, gyér haj fedez,
Kiválasztja egyik szép énekét,
A szent Sionban hangzott régen ez;
S "dicsérjük az Urat !" ihletve zengedez.
Éneklik az együgyü éneket,
Mely szivöket mélyében hatja át;
Tán a fellengző" Dundee "-verseket,
Vagy hirneves "Martyrok" bús dalát;
Vagy ajkukon "Elgin" lángverse ég,
A legszentebb, legszebb-dal Skóczián:
Olasz-trilla ezekhez semmiség,
Fület csiklánd az, de meg nem hat ám,
Istent dicsőitni képes se volna tán.
A szent könyvből olvasgat az apa:
Isten barátja mint lőn Ábrahám,
Örök harczot Mózes mint folytata
S mint győzött Amelek gonosz hadán.
Vagy a királyi büszke dalnokot
Az ég haragja miként verte le;
Jób mint kesergett, mint panaszkodott,
Ézsaiást mint ragadta láng-heve,
Vagy más szent próféta hogy lantján mit vere.
Az Ujszövetségben buvárkodik:
A büntelen vér bűnért mint omolt,
S hogy annak, ki az égben második,
Nyugvó helyet sem adhatott a föld!
Tanitványi bolyongván sok határt,
Tanát nagy messze hirdetgeték!
S annak, ki Patmoszban száműzve járt,
Fényben egy angyal mint jelentkezék,
S Babilon vesztét mint jelenté ki az ég!
Letérdel s az örök király előtt
Imádkozik a szent, a férj s apa;
És a remény győzelmi szárnyat ölt:
Hogy így lesznek mind egyiitt valaha,
Ott, hol örök fényárban fürdenek,
Hol többé köny nem hull, sóhaj se száll,
Teremtőjöknek együtt zengenek
Dicséneket, s ott egy kedves kör áll,
Míg az idő örök sférákban folydogál.
A vallás fénye mily szegény ehhez!
Művészetét, pompáját ime nézd:
Elébe tárul a tömegnek ez;
Mit ér, ha a szív nem vesz benne részt!
Külfényt az Úr nem is lát kedvesen,
Sem czifra szót, sem papi diszruhát;
De egy rejtett kunyhóba' szivesen
Hallja a lélek egyszerű szavát
S helyt a szegénynek az élet könyvében ád.
Haza indulnak aztán utjokon...
Az ifjú népség nyugalomra tér;
A szüle-pár könyörg magánosan,
S az égtol még kegyelmet esdve kér,
Hogy az, ki táplál éh' holló fiat
Es liljomot öltöztet ékesen,
Terjessze bölcsen a legjobbakat
Rájok s kicsinyeikre szüntelen,
De főkép szivöket óvja kegyelmesen.
Ily módokon lett nagygyá Skóczia,
Így lőn tisztelve künn, szeretve bent...
Urrá tesz a királynak egy szava,
Derék embert csupán isten teremt:
S bizony az erény égi utain
Palota a kunyhó mögött marad!
Mi a nagyúri pompa? néha kin,
Teher s nyomor fényes födél alatt
S pokolmesterséggel gonoszságban halad.
Oh ! Skóczia, édes szülő hazám!
Kiért leghőbb imám az égre száll,
Legyen földmives gyermekid nyomán
Egészség s béke, mely szilárdan áll
A fenyüzés ragályától az ég
Őrizze egyszerű szép eltöket;
Bár a korona porba omlanék.
Erényes nép nem veszt erőt, hitet,
S tűzfalként áll körül, téged, kedves sziget!
Oh ! Te, kitől a honfi láng fakadt,
Mely a Wallace bátor szivébe szállt,
Hogy törni merjen zsarnok lánczokat,
Avvagy ha nem: haljon dicső halált,—
Te, honfiak külön védistene,
Barátja, üdve oh mindannyinak:
Soha ne hagyd el Skocziát Te, ne!
Hogy hodfidalnokok, hű honfiak,
Diszeül, őreűl folyvást támadjanak!