Szinyei Merse Pál mérlege (1911)
szerző: Bálint Aladár
Egész sereg szó, program, amiről valamikor azt hittük, hogy öröktüzű elkophatatlan, kiégve, jelentőségben, értékben megfogyatkozva, az elhasznált jelszavak lomtárában hever. A legtöbbnek reménye sincs arra, hogy relikviasorsát eleven értékre váltsa, hiába várja azt a ─ ki tudja, honnan jövő ─ hullámcsapást, aktualitást, amely új vért ömleszt a megbénult, összezsugorodott karokba.
A magyar piktúra utolsó ötven esztendejére gondolok, arra a tradíciónélküli piktúrára, amelynek kezdete a bécsi és müncheni akadémiák dicstelen korszakával esik össze. Egy csöppet sem kell tehát csodálkozni azon, ha ennek az iskolának neveltjei az abszolút piktúrát, a becsületet, a múltat, az utolsó ötven-száz esztendő elsatnyult művészetében látták.
Apró mozaik-távlatok, zavaros fejlődési vonalak elfödték a nagy eredményekkel, kész értékekkel súlyos történelmi távlatokat, és ha múltra gondoltak, legfeljebb tanítómestereik inasesztendeivel összeeső időpontig bírtak visszalátni (a termékeny múltra, az öt-hatszáz esztendőre való visszatekintés is csak a legfiatalabbak erénye).
Ezzel magyarázható meg az is, hogy a plain-air egykor zászlóra írt szent jelszó volt. A lényeg a meggyőződés. Volt idő, mikor a széles festési modor egyértelmű volt a fiatalos felbuzdulással, a bátrak igazságérzésével.
Ha valaki történetesen másképpen festett, mint az elődeik modorába süppedt félemberek, az tekintet nélkül fajsúlyára, tartalmára egyfelől "modern" és az akkori értelmezés szerint jó művész volt, másfelől pedig kipusztítani való anarchista. De hát ezek ismert dolgok.
A fontos az, hogy a revízió bekövetkezett. Ezzel egyidejűleg egynémely monopólium összeroppant a látszólag egymással szembenállók és másirányúak egy sutba kerültek, és akiket egyivású és egymáshoz tartozónak véltek, azok közül többen más-más helyre terelődtek, más osztályba sorozódtak az újjáértékelés bekövetkezésével...
*
Képzőművészetünk rövidke történetében kétségkívül rezervált hely illeti meg Szinyei Merse Pált. A fejlődését irányító erők szerencsés harmóniája folytán körülbelül negyven esztendővel ezelőtt olyan képet festett, melyet még ma, a forradalmiságának leviharzása után sem ért meg egyik barátja. Hogy 1873-ban idehaza sem itt, sem egyebütt nem értették meg ezt a képet, azon nincs sok csodálnivaló, Barabás és Than voltak az akkori művészi élet legtipikusabb vezéremberei, de azóta mégis csak történt valami ebben az országban. Tisza István nem tartja kötelességének, hogy észrevegyen olyan dolgokat, amelyek nem éppen kedvére valók, sőt Szinyei Merse Pál nevének helyes leírásával sem törődött szerencsétlen írásbeli dolgozatának összeállítása alkalmával.
Cikke azért nem volt haszon nélküli. Egyrészt megmagyarázták neki, hogy ez nem magyar politika, ahol minden jogot végzett vagy nem végzett dilettáns valakivé fuvakodhatik, másrészt alkalmat ad arra, hogy megállapítsuk, vajon Szinyei Merse Pál csakugyan az a kovász-e a magyar képzőművészetben, ahogy túlságosan buzgó rajongói világgá hirdetik.
1873-ban festett „Majális” című képe Szinyei Merse fiatalságának legszebb hajtása, csakugyan figyelemre méltó kép. Még nagyobb kultúrájú ország művészetében is egy nagy emelkedési fokot jelentene.
Nem is erről van szó. Szinyei Merse Pál a Majális után már megállt. Ez nem azt jelenti, mintha nem festett volna még ugyanebben az időben jó képeket. Festett, csakhogy egy lépéssel sem haladt tovább.
Szinyei Mersét mellőzték, képeit visszautasították. Ez igaz. Csakhogy napjának felvirradása után ugyanazt festette (persze gyengébben), amit húsz esztendei hallgatása előtt festett. Elfelejtette azt, hogy amit elért, az csak megkezdés volt, és noha mérföldekkel előbbre jutott kortársainál, a megállás hanyatlással volt egyértelmű. Húsz esztendeig Szinyei Merse Pál nevű piktor nem volt Magyarországon, hanem nagyságos Szinyei Merse Pál földbirtokos és néha országgyűlési képviselő.
Úr volt, magyar úr volt, aki nem tartotta illendő dolognak, hogy akár itthon, akár külföldön verekedjék, maga köré neveljen fiatalokat, akikkel együtt kiverhette volna sáncaiból az ellenségeit. Inkább elszegődött búsmagyarnak és (a lexikon szerint) csak „barátai unszolására” vett újra ecsetet kezébe.
Ez volt a bűne, és amikor tehette volna, amikor elég hatalma volt, akkor is egyre tágította azt a távolságot, amely közötte és a fiatalság között egyre nagyobbodott.
Erről a fiatal piktoraink sokat beszélhetnének.
Gondoljunk csak az igazi nagy művészekre, a fanatikus igazhívőkre, akik életüket teszik kockára, gondoljunk Gaugainre, aki múltját, kultúráját dobta oda egy nagy igazsága kedvéért.
Nem kell külföldi példákat idézni. Volt nálunk is, aki verekedett, aki állta a harcot, a meg nem értők röhögését, de ezt nem Szinyei Merse Pálnak hívták, hanem Rippl Rónai Józsefnek, és gondoljunk egy másik nagy verekedőre, ezt is másképp hívják: Kernstok Károlynak.
Hogy a fiatal magyar piktúra európai magaslatra emelkedett, azt sok más okon kívül leginkább e két verekedő embernek köszönhetjük.
Szó sincs róla, Ferenczy is, meg többen is sokat lendítettek a piktúránkon, de a verekedés az más.
De azért Szinyei Merse Pál mégsem érdemli meg Tisza Istvántól, hogy az ő legkedvesebb gyermekénél előbbre helyezze késői öregségének vergődését, a „Parkot”.
Nagy a gyanúm, hogy Tisza István nem is látta a „Majálist”; valószínűleg összetévesztette Telepi Károly valamelyik képével.