Szeretlek
szerző: Kosztolányi Dezső
Rózsit nagyon nehéz volt meghódítani.
Esténként egy utcasarkon vártam, egy üzlet tükörablaka előtt. Sok-sok tükör fényében forgott. Nyolc ívlámpa viharos erővel ragyogott rá. Ebben az ezüst folyadékban boldogan és sápadtan lubickolt, vérszegény ujjain szalagokat és tűket táncoltatva. Várakozás közben gyakran gondoltam, hogy ez az esti láng teszi őt meddővé és közönyössé, mint mesék tündéreit a részvétlen holdfény. Szerettem volna felébreszteni benne a nőt. Eleinte pásztorkölteményt játszottam. Rózsaszínű, illatos bonbonokat adtam neki, parfümöket és ritka szalagokat. Aztán csiklandó szavakkal hízelegtem a fülének, remegő ujjakkal nyúltam a karjához, hogy felrázzam azt a kis, merev tündért, aki benne hosszú szempillákkal, öntudatlanul aludt.
Egy este végre azt mondta:
– Szeretlek.
Ez a szó tüzes ívben rakétázott fel a mennyezetre. Minden szobámon keresztül kacagva visszhangzott. A gitár, amely fekete bársonyszalagon lógott a falon, hirtelen összerezzent, a dédapám komoly képe a falon mosolyogni kezdett, a hold pedig az örömtől, a láztól egész éjszaka nem feküdt le.
Másnap megint eljött. Alázatosan letette a kalapját, kisimította szűk homlokából a szőke hajtincseket, és azt mondta:
– Szeretlek.
Lázasan vártam a folytatást. Az apró leánynak minden roppant újság volt. Szemöldökei magasra szöktek, és maga is csodálkozott, hogy olyan boldog. A téli esték zsolozsmaszerű csendjében vert az ő kis szíve. A békés idillen, a mély és sárga teán pedig forrón libegett a szerelme, mint a rumláng. Ha erről a merev és dacos szájról hallottam a vallomást, elöntött a mámor, pirosra gyulladt a fülem, félreverték a harangokat, s künn az utcán trombitálva, lobogó fáklyákkal tűzoltókocsik vágtattak végig.
Egész télen tartott a viszony. A színház utáni esték izgalmas lázban lobbantak el. De aztán kitavaszodott. A télikabátot naftalinba tettem, a japán kályhaellenzőt, mely annyi csókunkat bámulta, kivitettem az előszobába, a nehéz bársonyfüggönyöket fehér csipkékkel cseréltem fel, és ebben a változásban valami újság szükségét éreztem. Rózsi pedig még mindig azt mondta:
– Szeretlek.
A szókincse nem nagy, gondoltam magamban, és el tudok képzelni valakit, aki ezt egy kissé változatosabban fejezi ki, de egyszerű kedély, és ezt meg kell becsülni, hű, és ez a fő. Lassanként mégis szökni kezdtem a találkákról. Udvarias levelekben takarodót fújtam. Különböző hosszú és fontos utazásokról beszéltem. A leány mégis mindennap eljött. Éjfél után érkezett, otthonosan leült az ágyra, és a kályhába meredt.
– Mi újság? – kérdeztem kelletlenül.
– Szeretlek.
– Igen. Ezt már hallottam. Most mondj valami mást.
Rózsi erőlködött, köhögött, fészkelődött az ágyon, és aztán elpityeredett. Nem tudott mást mondani. Csak ezt az egy szót tudta. Mint ahogy egy zsarnoki álmatlan csecsemő folyton ezt ismételgeti: „Anya”.
– Buta vagy, Rózsi – mondtam szelíden és mélabúsan. – Menj haza.
Másnap reggel levelet kaptam tőle. A paplanomra hozták kora reggel, minthogy expressz adta fel. Türelmetlenül bontottam fel. Azt hittem, hogy végre megsokallta a durvaságomat, a hidegvéremet, és a szakítást adta tudtul. A levélben egyetlenegy szót írt óriási, gömbölyű betűkkel:
– Szeretlek.
Keringett velem a világ. Mit tegyek? Ez az ártatlan és szokott szó, mely eleinte sáfránya és illata volt életemnek, most hatalmasan, borzasztóan, parancsolóan beléje furakodott, uralkodóvá lett és elöntött mindent, beszívódott a ruháimba, a bútoraimba, a könyveimbe, mint egy olcsó és émelyítő parfüm, s nem volt szabadulásom tőle. Ahová tekintettem, mindenütt az ő nyoma. Egy párna a pamlagon, melyre kék selyemmel hímezte rá a végzetes szót. A falfestmény tőle való, a szivartárcám az ő emléke, a zsebkendőimbe, az ingeimbe ő varrta bele a monogramot. Alapjában ártatlannak látszott ez a cérnaszál-háló. Mosolyogva gondoltam az ő igénytelen fejére és a szép, méla szemére, mely mély volt és szomorú, mint egy szimbolista költő vagy egy ökör szeme. Inkább szántam, mint haragudtam rá. Diplomata módon próbáltam lefegyverezni. Zsíros és nehéz húsokat etettem vele. Hizlaló kúrára fogtam, hogy ellustuljon és elvessze az ábrándosságát.
– Egyél! – kiáltottam rá.
A lány szorgalmasan evett. Két hónap múlva gyönyörűen kigömbölyödött, nehéz és kényelmes lett, mint egy kacsa, de a zsíros és maszatos szájával is azt suttogta:
– Szeretlek.
A sírás fojtogatta a torkom a dühtől, az unalomtól, a kudarc mérgétől. Gyökeres soványító kúrára gondoltam, de nyomban feladtam. Világos, hogy ezt a lányt csak erőszakkal lehet lerázni a nyakamról. Az ajtót az orra előtt csaptam be. Leveleit felbontatlanul küldtem vissza. Azt írtam, hogy Kínába, Madagaszkárba kell utaznom, Amerikába vagy akárhová. Új lakást vettem a város másik részén. Ettől kezdve aztán nyugodtabb életem volt. Csendesen szívtam el az esti szivarom, teáztam, füstöltem, ábrándoztam, egyedül feküdtem le a tiszta, hideg ágyba egy könyvvel, kicsit olvastam, és azután elfújtam a gyertyát.
Rózsi eltűnt a föld színéről.
Már nyár volt, piros foltok remegtek a levegőben, forró gyönyörben táncoltak a fák, a zöld bokrok, s egészen elfelejtettem őt. Egy napon azonban a vasalóné hazahozta a fehérneműimet, és amint szétbontottam, ezer apró cédula rebbent ki belőle tolakodva, ijesztően, kísértetien. Mindegyiken csak egy szó. Az ő vallomása, az ő kezeírása. Újra a nyomomon van.
Szívdobogva mentem ki az utcára. A fal mellett jártam, mint a tolvaj, kikerültem a kerteket, mert minden bokorban őt sejtettem, újra elfogott a régi félelem. Képtelen helyeken találkoztam vele. A villamoson láttam először. Hajnalban a kávéház előtt várt. Ha kocsin mentem, elém került, megelőzött, elmaradt; de a fordulónál megint csak felbukkant kevélyen, kaffogva az indulattól, mint egy eb, mely a küllőket harapja. Üldözött. Éjjel, magányos sétáimon, a ligeti fák közt láttam távolról. Mindenütt ott volt, mintha ezer példányban sokszorosították volna.
Nemsokára egy széles, lompos tortát küldetett a címemre, amilyent vidéki lakodalmakon látni. A tortán teljes nevemet olvashattam piros cukrokból kirakva.
– Ez tűrhetetlen – ordítottam –, ez őrület, ez pokol!
Rózsi azonban néma volt. Egy sztrájkoló büszkeségével állott elém, szótlanul, közönyösen, várva a szavam. Én se szóltam. A sorsra bíztam magam.
Egy novemberi éjjel, mikor hazamentem, a sötét folyosón várt, a korlátra dőlve, zokogva.
Reszkető dühvel, de egy kissé ellágyulva és kíváncsian is, bevezettem a szobámba, s meggyújtottam a gázt. Ijedve néztem rá. Ez a semmi lány mintha megnőtt volna. A lámpa lobogásában magasabb volt, mint én, és rettenetes, parancsoló, ellentmondást nem tűrő. A taglejtése biztosabb. Szőke fejével, kisírt szemeivel és a sáros fehér ruháival egy kegyetlen királynőhöz hasonlított, aki némán és nyugodtan elfoglalja régi birodalmát, és leül az aranyos trónszékbe. Körülötte resten feküdt az egész természet. Átkozódni szerettem volna. Megátkozni a logikámat, a ravaszságomat, az egész férfi mivoltomat, és megragadni őt, kilódítani a szobából, elűzni azokat a szellemeket, melyeket oly könnyelműen idéztem föl. De a némasága parancsolt. Hozzáhajoltam, és beszélni kezdtem. Rózsi nem felelt.
– Mi van veled? – kérdeztem. – Hogy dobog a szíved. Milyen nagy a szemed. Szegény, szegény lány…
Rózsi leült a díványra, és a képeket nézte. Pityergő száján csendesen vajúdott valami. Csücsörítette a száját, ráncolta a szemöldökét, mintha valamit mondani akart volna, egy újságot, melyet sohase hallottam, s egyszerre felém fordult. Aztán rám tekintett, talán, hogy magánya titkát közölje velem, a sok csatakos, szomorú nap emlékét, s az élete örömét beolvasztva egy új veretű, mágikus szóba, de – úgy látszik – nem találta ezt a szót, és inkább néma maradt.
Szelíden segítettem neki:
– Szeretsz?
A lány dühösen, boldogan, zokogva kiáltotta:
– Szeretlek!…