Szerelmes vers (Milan Rakić)
Suttognak a kertben az orgonabokrok,
a csillagok égnek, a csönd csodamély.
A hold ragyogóan, az égre kibotlott,
villámos a csóktól, a vágytól az éj.
Suttognak a kertben az orgonabokrok.
Ily tiszta, fehérsugarú szelíd éjjel
várhatta Izolda a hű lovagot.
Sírok repedeznek, az éji sötéttel
feltámad a ködből a régi halott.
Ily tiszta, fehérsugarú szelíd éjjel.
A régi, középkori hős, tele hittel,
hágcsót feszít, és nevet a telehold,
és útja a kedves ölibe vitte el,
a vára előtt tüzes ajka dalolt.
A régi, középkori hős, tele hittel.
Zúgj, régi idők meselelke az éjen.
Szívemben fehér remegés tüze gyúl.
Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,
és mind szeret, és eped-ég szilajul.
Zúgj, régi idők meselelke az éjen.
Te drága! Te tűz szívű, tiszta Izolda!
Izolda sem várta így a jegyesét.
Lépted messze rebben, az éjszaka holdja
lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég.
Szél parfüme lengedez, a halvány
bús orgona reszket a hold sugarán.