Szemerémhez
| Szemerémhez szerző: Kölcsey Ferenc |
Boldog, kinek szép hont adának
A' sors' örök törvényei,
Hol genius' szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei,
Ki mint a' szylph tündérberekben,
Álmai közt halhatatlan él,
Bolyongván lelke hűs szelekben
Chitóne' csendes fényinél.
Szűk életében nyújtják néki
Elysiont az istenek,
Utána lelkesűlt vidéki
Nem földi dalra zengenek.
Őt Roche' hársai közt susogva
Hevíti Haller' szelleme;
És rózsalánczczal tartja fogva
Az égi nagyság' kelleme.
Clarens' virányin bánatában
A' számkivettnek részt veszen,
Mereng Wolmar' tündérvárában
Nagy ídeálja' kebliben.
Vagy véled, természet' barátja,
Járván virúló környedet,
Mint Hesper bájos fényben látja
Derengő bölcseségedet;
Hív anyját hallja rejtekéből
Mint nyájas Echo, szólani,
Érez, miként Te, nagy lelkéből
Szent lángokat csapongani,
Fel a' teremtő trónusához
Seraphnak tűzszárnyain lebeg,
Leplezve járul szent arczához
Virtusban, 's szíve nem remeg.
Vagy égi musaa Gessnerednek
Édes hangjain kebledre húl,
Sebes verési csendesednek,
Lelkén szelíd alkony vonúl;
Mellét a' pásztorok virányin
Erosnak vígan nyitja-fel,
Andalgván a' hegyek' leányin
Tisztán hevűlő érzésivel;
Hölgy mellett olvad hűs berekben
Csalogány' szívrázó dalán,
Láng ébred a' tekintetekben,
Remegve nyúl kéz kéz után,
Kedvelt fájok sötét árnyával
Boritja be szép álmokat,
A gencian bájos szagával
Istenli boldogságokat.
Majd zengvén lantján hangos ének
Megmászsza Jura' bérczeit,
'S gyúlasztja Dole' szép körének
Vígan szédelgő rendeit;
Borongva nyúlnak-fel messzére
Gotthard' sötétes ormai,
Kilátszanak tekintetére
A kéklő Cenis' útai;
Túl elfedő sziklák' homályán
A' boldog helyig álmodoz,
Hol annyi heros égi pályán
Jutott olymp' lakójihoz,
És a' hol csendes pompájában
Mosolygva fekszik Tivoli,
'S a' vándor Vesta templomában
Kelyhét Horátznak szenteli;
'S mint a' görög lant' dicsősége
Hevűlvén musa' kelyhitől,
Messzebbre nyúl pályája' vége,
'S zengése a' felhőknek röpűl!
O genius halvány lepleddel,
Melly sír'nyugalmával borít,
Miként borongó Luna, fedd el
A' messzeföld' ingereit.
Itten vérző honunk' vidékin
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztúlt váraknak omladékin
A' musa búsan tévedez.
Tekintvén századokra vissza,
Ha Somlónk' ormain megáll,
Az édes cseppet könynyel issza,
Lantján víg hangot nem talál.
Lehajlik Dayka' sírkövére
S borítja lelkét fájdalom,
Ah, chárisoknak kedveltjére
Sírjában szállt csak nyúgalom!
Lelkében, mint hesper' sugára,
Hordott szelíd érzéseket,
Genius' szemén melly véle jára
Mosolygó könnyű reszketett.
De bájhangjai nem édesíték
A' sorsot égi kebelén,
Vérző sohajtások hevíték
Szívét hölgyének lágy ölén,
S miként irígylett nyúgalmának
Várából Eros' kedvese,
Szállott arany phantasiának
Téreiről sírdomb' mélyibe.
Kérjük sötét enyhelye mellett,
Hogy lágyuljon a' végezés,
Lengjen körűltünk gyönge szellett,
'S emelje lelkeink' íhletés;
Vegyék fel ömlő hangjainkat
Karpat' kinyúló szirtjai,
Érezzék forró lángjainkat
Ister' zöldellő martjai;
A' dalra szebb honunk leányi
Miként nymphák tánczoljanak,
Berkeink, mint Széphalom' virányi,
Elysionná váljanak;
Fonjunk a' küzdő Szent' fejébe
Nem hervadandó koszorút,
Sírjának hűves éjelébe
Rózsák közt menjen biztos út.
Lángzók lesznek csudált nevénél
Az érző szív' verései,
'S szentek, mint oltár emlékénél
A' hűség csendes könnyei.