Szellemi alkonyodás
<poem> Egy sötét vadállat Erdőszélén csendbe roskad. Elhal a dombon az esti szél.
A rigó panasza elnémul, És nádcsövekben hallgat az ősz Szelíd fuvolája.
Fekete felhőkön Mákonyittasan bolyongod át Az éjbe borult eget,
A csillagok tavát. Nővéred holdsugár-hangja mindegyre átzsong Szellemed éjszakáján.