Szegénylegény
szerző: Vida József
Tisza mellett kis csárda áll,
Szegénylegény ott iddogál,
Szegénylegény nagy bujába
Fenekig néz a kupába.
A kupának van feneke,
Felönti, ha borral tele;
Hej! de a hol búja terem,
Az a forrás feneketlen.
„Kalapomban fehér rózsa,
Harangoznak takaróra,
Takaróra harangoznak
Az én kedves galambomnak.
Kiviszik a temetőbe,
Bár lehetnék kisérője,
Hej! de szegénylegény vagyok,
Megfognának a pandurok.
Oh jaj nekem, jaj százszor is!
Mért nem hallgattam rád, Maris!
Mért nem lettem becsületes?
Most nem volnék gyűlöletes.
Keserü az én életem,
Tovább már nem viselhetem;
A mi édes volt is benne,
Hej, az is el van temetve!”
Szegénylegény nagy bujába’
Egyre iszik, de hiába,
Még a bor is ellensége,
Nem hoz vigaszt a szivére.
A szögletben egy szál czigány
Keserves nótát ránczigál;
E nóta is azt mondja tán:
„Eredj a szeretőd után.”
Iszik egyet utoljára,
S a kupáját földhöz vágja,
Minek is a kupa neki,
Ha már hasznát nem veheti?!
Fölkönyököl az asztalra,
S fejét tenyerébe hajtva,
Hallgatja a bús hangokat,
Mig a szive meg nem szakad.