Szegény magyar
szerző: Jakab Ödön
Szegény magyar, édes népem,
Békességed mikor lészen?
Rég izzadsz már kemény tusán,
Nyughatnál a sok harcz után.
Nem bántod te senki fiát,
Láthatja az egész világ;
A ki nem húz ujjat veled,
Nagyon is megembereled.
S mégis, gyáva lesben állva,
Van ellenség csordaszámra,
Nem csak ott künn, de ide benn:
Ezredéves tűzhelyeden.
Ha kenyeret nyujtasz nekik,
A kenyeret, azt elveszik,
Hanem aztán hála helyett
Meg is marják a kezedet.
Fenekednek rád czudarúl,
Hogy mért vagy a házadban úr;
Szeretnének porba verni,
Föld színéről elseperni.
Csak az a baj, hogy nem megyen
Az a dolog oly könnyeden!
Ha fejünkre gyúl a házunk:
Bizony mi sem szunyókálunk.
S ha két karral Árpád hajdan
Győzni tudott annyi bajban:
Tán ma sincs még a magyarnál
Kevesebb kar két jó karnál.
Es ha egyszer talpra kelünk,
Talpra kél a múlt is velünk:
Hadkeverő daliái
Elé fognak ismét állni.
Egész ország csatatér lesz,
Minden fűszál csupa vér lesz,
Duna, Tisza bé lesz födve
Csatafüsttel sűrű ködbe.
Mikor aztán majd a szelek
Elverik a füstfelleget:
Szomszéd népek szemeinek
Lesz a síkon mit nézni meg!
Az ellenség eltiporva
Fog heverni, mint a polyva,
Gyűlölséget elfeledve,
Dicstelenül szenderegve.
Mi pedig ott igaz ügyünk
Győzelmére víg tort ülünk,
Míg fegyverünk' az ég napja
Mosolyogva ragyogtatja...