Szegény asszony
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Amint faluztam, megszállottam egy parasztkunyhóban, a szegény asszonynál.
A földes szobában csak egy nyoszolya volt, meg egy szék. Este kértem valami takarófélét.
- Nincs nekünk semmink - mondotta a szegény asszony -, szegények vagyunk.
- Hozzon valamit onnan a másik szobából.
- Az a másik vendégé lesz, aki majd jön. Nem a miénk ez a ház se. Csak mink adjuk ki. Ha valamit hibázunk, akkor elvesztjük a kenyerünket.
- Ebből élnek?
- Ebből.
- Adjon gyertyát.
Gyertyájuk se volt.
Elszalasztottam a boltba. Hozta a gyertyát, meggyújtotta. A gyertya aranyfényében írást tartott elém, a boltos tanúsítványát, az igazolta, mennyit fizetett a gyertyáért. Aztán elém tette a pénzt, melyet visszahozott: két fillért.
Még sohasem láttam, hogy valaki így fogott volna kezében két fillért.
- Jó, tartsa meg - szóltam, aztán lefeküdtem.
2
A kukoricahéjjal tömött szalmazsák olyan kemény volt, hogy egész éjjel csak hánykolódtam rajta, amíg a közepén mély gödröt nem vájtam. Ebben feküdtem hajnalig, mint egy sírban.
Fölöttébb kellemetlennek találtam a népiességet. Reggel ezt mondtam a szegény asszonynak:
- Nézze, én inkább átmegyek ide a telepre, a szállóba. Itt a szoba ára. Ez meg a magáé - odalöktem ötven fillért, borravalóul.
A szegény asszony az ötven fillérre nézett, aztán az arcomra. Megköszönte.
Valóban igen szegények voltak. Öten laktak a konyhában. A szegény asszony ura, egy sánta ember, aki néha targoncán szállított csomagokat ide-oda, aztán a szegény asszony, aztán három apró gyerek. Negyedik gyereke most volt úton. Jövő hónapra várta.
- Hát ez mi? - kérdeztem.
Szarka csörgött az összeeszkábált fakalitkában. Nagyon szerették ezt a csúnya szarkát is. Mert nekik nem volt elég ennyi élet. Még más élet is kellett nekik. Mindig élet, élet, hogy szeressék.
Amikor kifelé mentem a konyhából, odaszóltam a szegény asszonynak:
- Hozza ezt utánam.
3
Kezébe tettem csöpp kézitáskámat. Oly könnyű volt, hogy akár a kisujjamon is elvihettem volna a szállóig, vagy száz lépésnyire lehetett ettől a kunyhótól. De, gondoltam, hadd keressen még a szegény asszony.
Az boldogan vitte. Meztelen talpa tapiskolta a poros utat. Nem szólt semmit. Időnként rám sandított. Éreztem, hogy tekintélyes úrnak tart.
A szállóban átadtam neki egy szennyes ingemet meg két zsebkendőmet, hogy mossa ki.
- Várjon - állítottam meg az ajtóban -, itt van a csomagért.
Egy pengőt nyomtam a markába.
Ennek úgy megörült, hogy már meg se köszönte, csak szaladt vele, szaladt, hazafelé.
4
Másnap hozta az inget meg a két zsebkendőt.
- Mibe kerül?
- Három pengő - szólt egyszerűen.
Sokalltam, de kifizettem.
Harmadnap ismét benyitott. Ezt mondta:
- Vizet is készítettem.
- Miféle vizet?
- Mosdani.
- Mikor?
- Akkor, amikor ott tetszett hálni.
- Ja igen. És mit akar?
- Tessék azt is kifizetni.
Egy kissé elhűltem.
Ez a szegény asszony nem értette, hogy megszántam őt és gyermekeit, hogy részvétet éreztem irántuk és a szarkájuk iránt, hogy megesett rajtuk a szívem, csak azt képzelte, hogy hülye vagyok, hogy könnyelmű fráter vagyok, aki szórja a pénzt, hogy dúsgazdag nábob vagyok. Ezt bizonyára megállapították otthon. Itt a "szerencse", ki kell használni. Talán hamarosan holmi nemzetközi szállodát akarnak alapítani az én pénzemből, vagy villamos mosóműhelyt, vagy egész fürdőtelepet, nem tudom. Mindenesetre nagy terveik lehettek velem.
Szomorúan meredtem magam elé. A szegény asszony csak mosolygott a sárga fogával, a sárga mosolyával. Nem vitatkoztam. Kiegyenlítettem a mosdóvíz árát, mely minden eddigi összeget túlhaladott. Végig kellett játszanom a játékot, abban a modorban, melyben kezdtem. Különben is azt hittem, hogy utoljára látom.
5
De csalódtam. Néhány nap múlva még egyszer fölkeresett.
Zavartan kezdte:
- Egy barackot is meg tetszett enni.
Csakugyan, emlékszem. Estefelé a konyhájuk előtti fa alatt találtam egy sárgabarackot, melyet levert a vihar. Belé is haraptam, de kiköptem. Zöld volt és savanyú.
Ezt a barackot akarta kifizettetni velem. Csöndesen kitessékeltem.
6
Azóta nem láttam többé, de sokat gondolkozom felőle. Gyakran furdal a lelkiismeret, hogy én mételyeztem meg őt alamizsnafilléreimmel, melyek bűnt fiadzanak, romlást kamatoznak, oly őrületet, melynek nincs határa.
Azelőtt nyilván eléggé boldogan éldegéltek a nincstelenségükben, a szarkájukkal együtt. Én ébresztettem föl őket. Nem lett volna helyesebb, ha egyszerűen továbbállok, s búcsúzóul legföljebb megsimogatom legnagyobb fiacskájuk haját? Talán helyesebb lett volna.
Gyönyörű az irgalom bibliája, de veszedelmes. Sohase tudjuk, hogy jótetteinkkel micsoda rosszat művelünk. Cselekedni mindig veszedelmes. Legalább mesterem, Lao Cse, a kínai bölcs ezt vallja. Szerinte az igazi jóság közönyös, az igazi okosság néma. Légy tiszta és csöndes - hirdeti. Még megszólalni is veszedelmes.
Ő állítja ezt, az Agg Fiú, aki minden halandók között a legjobb, a legokosabb, a legérettebb volt, s mindjárt őszen jött a világra, mert édesanyja nem kilenc hónapig hordozta szíve alatt, hanem - szavahihető tanúk szerint - kerek hatvankét esztendeig.