Szabó Lőrinc válogatott versei
szerző: Bálint György
Hogy Szabó Lőrinc költészete mit jelent a magyar irodalom számára, annak lemérésére nem ad apropót az a kis antológia, melyet most adtak ki Szabó öt megjelent és egy készülő verskötetének anyagából. A bíráló feladata ezzel az antológiával szemben csak az lehet, hogy igyekezzék megrajzolni ennek az egészen nagystílű íróegyéniségnek fejlődési vonalát 22 évestől 34 éves koráig.
E tizenkét év alatt izmusok tömege tűnt fel és múlt el. Az izmusok a középszerű tehetségek számára készülnek. A zsenialitás nem ismer izmust. De távol áll-e azért korának ideológiai áramlataitól? Ellenkezőleg. Szabó Lőrinc fejlődését szükségképpen determinálták azok a társadalmi és ideológiai viszonyok, melyek közt élt. Ő is kifejezi társadalmi és szellemi környezetét - de közvetlenül, első kézből fejezi ki, nem iskolák és irányok közvetítő szervein keresztül. Magányos utakon halad a mai magyar líra legtisztább magaslati levegőjében.
«Föld, erdő, Isten». Szabó Lőrinc első kötete. A cím is sokat sejttet. Erősen bukolikus hangulatok, közösség a természettel, robusztus, érzéki panteizmus. Egy ifjú óriás próbálgatja és élvezi erejét és az életet. Egy évvel később: «Kalibán». A dionizoszi hangulatok ebben a kötetben már nem egészen zavartalanok. Az ember és természet harmóniájába nyugtalanabb hangok vegyülnek. Az embert már nem fűzik szerves kapcsok az állatokhoz és növényekhez. Megjelenik egy bizonyos kisebbrendűségérzés. A költő már irigyli a vízipókot, melynek jobban sikerül «mindig mindenütt célba futni». A civilizáció problémái nyugtalanítóan merülnek fel és beköszönt egy intellektuális líra. Ez az átalakulás még fokozódik a «Fény, fény, fény»-ben. Az egyén még ujjongva ünnepli erejét:
Ó harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az ucca velem:
Szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek
de ez a kozmikus életöröm már inkább csak szándék, mint spontán tény. A költő, kinek lírája eleinte csupa felelet volt, egyre többet kezd kérdezni. Elmélyül és formanyelve is élesebb körvonalakat kap. Lassankint teljesen eltűnnek a régebben még érezhető Babits- és Ady-hatások és kialakul az annyira egyéni szabólőrinci stílus és formanyelv. Lényege a legnagyobb tömörség és egyszerűség. Mozgalmas képek sokaságát a legkevesebb szóval fejezi ki. Pattanásig feszülő indulatokat keményen fegyelmez, mint a gép a gőz erejét. Rövid, lüktető sorai kalapácsütések. Kérdései sokfélék. Természet, ismeretelmélet, szerelem, pénz: minden érdekli.
Rettenetes ez a nyugtalanság:
tízezer éles nyil vagyok.
Bár csaphatnék a világ husába
vagy hevernék már
összetörve a porban.
Mohósága, mellyel egyéniségét kiszélesíti, végül már szinte az egyéniség feloldására vezet:
És amire nézek, az vagyok:
fű és hajókazán
és vihar, ha fekete bikák
dübörögnek a menny piacán.
Tulajdonképpen most is panteista, de tágabb és dialektikusabb értelemben: felismeri, hogy a társadalmi erők is voltaképpen természeti erők. A génuai kikötő viharos himnusza így kulminál:
Itt vagy, emelsz és eltiporsz,
építesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,
láthatatlan és személytelen,
országok ura: Kereskedelem!
Költői szemléletében egyre erősebb helyet kapnak a társadalmi erők. A «Sátán műremekei»-ben már ezek állnak előtérben. És ezzel együtt nő a költő nyugtalansága is, mely helyenként keserű rezignáltságba csap át. Ennek megfelelően változik formanyelve. Tompa, monoton kongással patakzanak a rímtelen sorok. Állandó enjambement-ok fokozzák ennek az egyhangú zúgásnak komor, fenyegető hangulatát
...és bár azóta folyton dolgozom:
széntől repedhet most a bányák
szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek
mégis a foga vacog,
erdőket hurcolhatnak le a hegyekről
roskadozó vonatok, nekem
még jó, ha félmázsa hitelt
ad az irgalmas uzsora.
A költő eddigi fejlődése sűrített kivonata az emberi sors változásának: a szabad testi erő primitiv paradicsomából, a zabolátlan függetlenségből, a társadalmi rend gátlásai, a termelési folyamatok megkötöttségei, az osztálytagozódás nyomasztó hierarchiája felé. Ha a szépség jut eszébe, már csak: «egy pillanat volt az egész». A zene, mely «kardot ránt» és úgy rohanja meg dionizoszi örömökkel, már csak a «megsemmisülés kimondhatatlan gyönyörét» hozza a számára. Ebből a nyomasztó helyzetből az egyén számára két út mutatkozik. Igyekezhet a tarthatatlanná vált körülmények fölé kerekedni és a fennálló hátrányos emberi kapcsolatokat előnyösebb emberi kapcsolatokká átépíteni. Ez a lázadás. Sok költő ezt az utat követi. A másik út: gőgösen hátat fordítani a társadalomnak, magábavonulni, szemlélődéssel vigasztalódni. Ez a menekülés. Szabó Lőrinc ezt az induvidualista-pesszimista utat követi tavalyi verskötetében, a «Te, meg a világ»-ban és - kevés kivétellel legújabb verseiben is.
Mint héj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: «Ennyi vagy!»
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.
Keserű megnyugvás hangulata tölti el új verseit. Szomorú öngúnnyal rójja meg lelkét, ha időnkint még nyugtalankodik és kérdéseket vet fel. Merengve szemléli a bogarakat, virágokat, nőket, gyermekeket. A természethez most már inkább csak vigasztalásért fordul és kínzó hangulatok enyhítését várja a szerelemtől. Ismét visszatér a rímhez, de most már halk és pátoszmentes rímek zárják le elcsendesedett, végtelenül egyszerű sorait. A költő nem ujjong, de nem is panaszkodik többé: befelé néz és rezignáltan töpreng. Az öregedő Arany János legszebb lírai megnyilatkozásaival mutatnak helyenkint rokonságot Szabó Lőrincnek ezek a csodálatosan tiszta költeményei. De ez a folyton fejlődő nagyszerű költőegyéniség ezen a ponton mégsem időzhet soká. Ebben a helyzetben három lehetőség van előtte: 1. abbahagyni a lírát - de ez a veszély Szabó duzzadó alkotóereje mellett nem fenyeget, 2. miszticizmus: ez azonban egyéniségétől teljesen távol áll, 3. önmaga mély átbúvárlása, az egyéniség kielemzése után ismét eljutni a társadalomhoz és megtalálni az aktiv emberi kapcsolatokat. Azt hiszem és remélem, hogy Szabó Lőrinc előbb-utóbb elkerülhetetlenül el fog indulni ezen az úton.