Szabó Dávid

Szabó Dávid szerző: Arany János

Megjelent a „Koszorú” szépirodalmi hetilap (1863-1865) „Írói arczképek” rovatában, a költő kőnyomatú arcképe kíséretében.

Az arcképvázlat alanya: Baróti Szabó Dávid

A magyar költészet, azóta hogy írott emlékei vannak, le a múlt század közepéig, egy szakadatlan folyamot képez. Az énekszerzés mestersége, ha ugyan ennek mondhatni, a mint a nép dalaiból vándor lantosok kezébe s innen az írók tollára átment, sokáig megtartá eredeti jelleméből a rhythmust, a nélkül azonban, hogy benső formáira nézve tökélyesbűlt, vagy bár a népi alkotás színvonalán maradt volna. Már az úgynevezett hegedősök énekeiben (amennyire ismerjük) kevés van, a mi akár dalló, akár elbeszélő nemben, a valódi népköltészet benső formáira csak törekvést sejtetne is; az írott költészet egészen elszakad ama belformáktól, a nélkül, hogy helyettök mást állítana. De a külső rhythmus hatalma oly szilárd, hogy egyes elszigetelt, kivételes tüneményeket leszámítva, uralkodik nemzedékről nemzedékre, mint egyetlen verselési mód, melyre fogékony a magyar lélek és fül. S midőn e rhythmus a XVII. század derekán Amade s némileg Faludy kísérleteivel épen arra a pontra jut, hogy a hozzá illő benső formát is (a dalban legalább) megtalálja, mintha még nem volna egészen elkészítve a föld nemzeti költészetünknek, hirtelen szünet áll be, néhány évtizednyi pangás; melyből, az ébredés órája ütvén, egészen különböző irányokat látunk kisugárzani.

Hárma ez irányoknak, melyeket ugyanannyi iskolának szokás nevezni, egyezik abban, hogy mindenik előtt külföldi minta lebeg; a negyedik, mely a régi magyar rhythmus fonalát veszi fel, mintegy visszahatás amazok ellen. Franczia iskola, latin iskola; népszerű iskola.

A hagyományos költészetből legészrevehetlenebb az átmenet a franczia iskolához, mely idősorra is legelébb lépett föl. A tizenkét szótagú rímes vers, melyet használ, még jóformán a régi rhythmust zengi vissza, csupán a négy rím kettőre apadását sínli a Gyöngyösihez szokott fül. De még Orczyt, s olykor Barcsayt, alig veszi észre, hogy idegen útra csapott. Az egész iskola egyre-másra, elfogadható lenne a „régi jó” költészet folytatásának, ha nyelve, tárgyai, modora valami szokatlan újítás lehét nem éreztetnék. A nyelv nem az a köznapi bőbeszéd, fordulásai szokatlanok, rövidsége a lassú értelmet cserben hagyja. A tárgyak sem az eddigiek, s az előadást Hercules, Aeneas stb. ismert példái mellett egy csomó Turenne, Vauban stb. hallatlan nevei teszik élvezhetlenné. Szóval új irány ez, melynek Péczelyig kell haladnia, s Csokonayban más irányokkal egyesűlnie, hogy népszerűségre kapjon.

Erőszakosabban lép fel, épen Szabó Dáviddal (1777), a másik irány, mely a régi, leginkább római példák után indul. Itt már a szakadás világos. A magyar költészet hagyományos formáival semmi köze többé az új kísérletnek. Nemcsak a rím van eldobva: ez még tűrhetőbb volna; a közönség deákos része hozzá gyalulódnék a latinból ismert ódon formákhoz; a többi olvashatná próza gyanánt. De a nyelv, az új hangzású szavak, a soha nem hallott szófűzés! Valóban nagy erkölcsi bátorság, mondhatni reformátori buzgalom kellett ahhoz, hogy valaki a közérzékkel, a századok óta megszokottal így szembe keljen. És Szabó Dávid megtette.

Mellőzzük itt a harmadik (új) irányt, mely leginkább a német irodalom ébredező mozgalmait tartá szemmel, (s nem lehetetlen, hogy valamikor német iskolának fogja nevezni irodalomtörténetünk). Kísérletei még gr. Ráday Gedeon fiókjában rejtőztek, s leendő apostola, Kazinczy Ferenc, még csak holmi „Amerikai podocz” fordításán gyakorlá ifjú erejét. A negyedik (népszerű) iránynak, mely a múlt hagyományain és a ponyva termékein kérődzik vala, szintén még késett Dugonicsa, Gvadányija.

Egy jókora kötet jelent meg Kassán, 1777-ben: „Új mértékre vett különb verseknek három könyvei, melyeket szerzett esztergom-megyebeli pap, erdélyi, baróthi Szabó Dávid, mostan a kassai főiskolában az ékesen szóllásnak királyi professora”. Az új mérték épen azáltal volt új, mert régi volt, a rómaiaké. Amazok a hexameter, a distichon, az utóbbi: lírai schemák. Szabót ugyan e formák első magyar megkisérlőjének épen nem mondhatni: már a XVI. század óta akadunk elvétve ily nyomokra. Közvetlen előtte is történtek kísérletek, melyeket azonban ő nem ismert. Vele egyidejűleg, sőt már elébb, az ország más részében a szintén jezsuita rendű Rájnis hasonló czélra törekedett. A két férfi semmit nem tudott egymás törekvéséről, s midőn Szabó amazét meghallotta, felszólítá közös fellépésre. De Rájnis késett; Szabóé lőn a jégtörés koszorúja.

Ha az „Új mértékre vett verseket” mai szemmel lapozzuk, igen alanti vélemény támad bennünk Szabó Dávid költészete iránt. Jobbadán alkalmiak, nem igen emelkedve felül az alkalomszerűségen. Egyházi, iskolai elöljárók magasztalása. Névnapi köszöntők növendéke szüleihez, azon Pyberékhez, kiknek lakásán, Virthen, többször nyájasan időzött; hol később életét is munkás nyugalomban végzé. Dicsőítése Virthnek és lakóinak. Levelek pap barátjaihoz, annyira nem epistolai hangon, hogy némelyik csupa megbízások tára, pattogó versekben. Küldj burnótot, mert kifogyott szelenczémből, megleled a csomagot az ima-zsámoly körül, stb. A lantosok közt: anekdoták, ódai formákban. „Prókátor tenyerét megkeni két pörös, — Ez borzas tehenet, más pedig egy ökröt, Pajtájába vezet...” — Mikor aztán arra kerűl a sor, hogy az ügyvéd szóljon cliensei mellett, hallgat. „Szólj ökör” — mond az, ki ökröt adott. De az ügyvéd nem szólhat, mivel az óda szerint:

Egy (mely torkom elállja)
Tehenet elnyeltem.

E kis idézetből is sajdítja már az olvasó, hogyan bánt költőnk a nyelvvel. Az „egy — tehenet” összetartozik. Nem javalom, de bámulom merészségét. Könyve teljes a legszokatlanabb szócserékkel. Igaz, hogy szórakási szabadságát, mérsékelt arányban, még rímes elődeitől örökölte, kiket, úgylátszik, jól ismert. A kötszók (de, sőt, mint stb.) a ki mely hátravetése, az a névelő kihagyása már Gyöngyösi előtt, nála s utána sem ritkaság. „Helyekbe sok búgond gyűlt volt a melyeknek. Áldozatnak tartá sőt azt kiönteni. Béfedett szívének de levonván kérgét. Véget vét a halál mert egyéb mindenben.” Gyöngyösi. De a mi ezeknél, mondhatni, kivétel: Baróti, öntudatosan, szabálylyá teszi magának, s új ínversiókra bátorkodik, minő a fentebb idézett, addig hallatlan szórend is. Lássunk még néhányat. „E1komorodva valék első leveledre, verembe mint az esett farkas megkomorodni szokott.” — „Egybefagyott föld nyögne midőn.” — „Hat szál (mely az idén itten készüle) szövétnek már fogytára siet, már oda része nagyobb.” — „Bűn minden kárát mondani tudja ki meg?” — „Estefelé leveled második éri kezem.” — „Zápor után le felénk nap mosolyogva tekint.” — „És szabadíta ki fel.” — Ilyenek Szabónál, versei első gyűjteményében gyakoriak, nem is említve a kevésbbé felötlő, s nekünk már szokottá vált fordulatokat, rövidítéseket, újításokat.

Képzelhetni, s az irodalom-történet nyomozója adatszerűleg is bizonyíthatja, mennyire szokatlan, visszatetsző, nyelvrontó újítás vala mind ez, az egykorúak szemében. Maga Baróti megdöbbent a hatásra, s nem lőn bátorsága úgy folytatni végig, a mint kezdte. Költeményei újabb kiadásában, mely a régiek nagyobb részét hozta, megtoldva néhány új darabbal (Verskoszorú, 1786) még többnyire áll újításai mellett, s a mit változtat, inkább széptani, mint nyelvi „egyengetés”; de már a „Megjobbított s bővített költeményes munkákban” (1802) egészen más Baróti áll előttünk. Ki ez utolsó gyűjteményét az elsővel összeveti, érezni fogja ugyan, hogy a költő ízlése tisztúlt, verseiben jobb a numerus, nyelve folyóbb: de egyszersmind azt is, hogy merészsége oda van, dictiója ellapúl, képes mondatait eltörli, új szavait, fordulatait megtizedeli, hogy a gyommal, mely első gyűjteményében tagadhatlanúl buján tenyészett vala, sok virágot is kitép. Én megvallom, általában inkább szeretem Dávidot nyers újításaival, nyelve merész hibái és szépségei közepett az első kiadásban, mint a harmadiknak józan correctiói után. Inkább szóljon nekem így:

Erdővel tudniillik eget felváltva, nyirettyűt
Phoebus is, húgai közt, rántani néha szeret.

mint, a nyirettyű szótól megijedve, így javítson:

Erdővel tudniillik eget felváltani néha
S lantot verni szeret Phoebus is, hugai közt.

Minden anachronizmus daczára, mennyivel erőteljesb a „nyirettyűt rántani” mint a közönséges „lantot verni”.

Szabó Dávidot méltán rótták meg túlzásaiért: de az is áll, hogy minden reformnak természete a túlzás. Már pedig mi legkevésbbé sem habozunk az ő működését átalában reformnak jellemezni. Nem az idegen versalakok behozását értjük, a mi csak közvetve használt; hanem az ez alakokkal mintegy természetesen megtömörült költői nyelvet, melyre az első, tömeges példákat Baróti Szabó merénylete szolgáltatá. Szabó Dávid és a vele egy úton indulók nélkül épen úgy nincsen Berzsenyi, Virág, mint ezek nélkül Vörösmarty.^[1] Áthatva a római classicusoknak — nem annyira szellemétől, mert conceptióin s alkotásában első felléptekor e szellemet gyéren találjuk — mint nyelvbeli erejétől: valami olyat akar véghez vinni a magyar költői nyelven is. Röviden, nyomatékosan akar szólani, olykor a fukarságig; lehány minden fölösleget, olykor a szükségest is; eltér a mindennapitól, hogy szokatlanság által újítsa nyelvét; széttördeli a közönséges lapos szórendet; avúlt és tájszókat vesz fel, újakat is csinál. Mindezt nem szorúltságból, hanem teljes öntudattal, a római költők példájára. Latinismus, természetesen, de Szabó Dávid e latinismusba nem azért sülyed, mintha a magyart rosszúl tudná, vagy füle, nyelvérzéke eltompult volna az igazi magyar szólás iránt. Senki nem bírja teljesebben az anyai nyelvet mint ő, a háromszéki székely, senki az egykorúak közül nem bányászta ki annak rejtett kincseit annyira mint ő, a ritkább szavak és kifejezések gyűjtője, a „Kisded Szótár” emlékezetes írója. Ha csak az kell, ő körmönfont magyarságban és példabeszédes nyelvben Dugonicscsal is kiállja a versenyt: ám olvassa valaki „Thetis és Bacchus, vagy a víz és bor között támadt pör” czímű költeményét. De helyesb érzéke azt súgja neki, hogy nem a közmondásos nyelvben áll a tiszta magyarság, s hogy ez utóbbinak valahogyan ki kell emelkednie a hétköznapi beszéd lapályából, ha költői nyelvvé akar nemesűlni. Ő e czélra a latin versírók példáját teszi maga elé: annyiban helyesen, ha a velős római rövidséget velős magyar rövidséggel kísérli visszaadni, vagy olyat honosít meg, a mi nyereségére válik a nyelvnek; annyiban helytelenűl, ha idegen nyelvsajátság szolgai másolatára veti fejét. Szabó mind a két úton járt: amazon dicséretes úttörője nagy szellemeknek, míg ezen való botlásai, a méltó feledségben, már elvették büntetésöket.

Ha a „Kassai társaság”, ama kis írói szövetség, melyet Szabó Dávid Bacsányival és Kazinczyval kötött vala (1787), fel nem bomlik; ha Kazinczy a széptanilag fejletlenebb ízlésű Szabó működésére azután is befoly, mikor ő már aesthetikai törvényadóvá lett: nagyobb költő ugyan nem vált volna Dávidunkból, de ízlése tisztultával, merészségéből is megtartván bizonyos részt, a költői nyelv újjá teremtésére többet tehet vala durva kezdeménynél. De Kazinczy, Bacsányit nem tűrhetve, kilépett a hármas szövetségből, s nem sokkal aztán szabadságát hosszú időre elveszte; így Szabó, mint leveleiből látjuk, Bacsányihoz maradt közelebb, kinek az újítás dolgában igen mérséklett nézetei voltak s a „jó magyarság” örve alatt egy kis lapályt is szívesen megtűrt; s Gvadányi kedvét kereste, ami Barótira valóságos visszalépés. Ily befolyások alatt „jobbítgatá” költeményes munkáit s szerze újakat. Haladása némely irányban kétségtelen, költőibb tárgyakat választ, a bevett formákba megfelelőbb tartalmat igyekszik önteni. Hatméretű versei, melyekben azelőtt egy drámafélét is (Zrínyi Szigetnél), megkisérlett, többé nem pusztán verselések derűre-borúra: ő, ki azelőtt a „Komáromi földindúlás” descriptiójáig emelkedett az epicumban, most Miltonnal tesz próbát, nem ugyan az eredetiből, melyet nem értett, hanem egy latin kivonatból. „Alagyái” köszöntők és ügyes-bajos levél-tartalom helyett méltóbb tárgyakat fogadnak be: van egy pár elég folyékony heroidája a magyar történetből, egy pár satira, néhány epistola s epigramma. „Lantosai” mindinkább megközelítik az ódai hangot, s tárgyaiban választékosabb. De a nyelvre nézve tartózkodó, megelégszik a jó hangzattal, folyékonysággal; vigyáz, hogy szokatlant ne mondjon, régi műveit tisztogatja minden élesebb, képletesb jelzőtől, minden váratlan fordulattól, hogy szép simán, „természetesen” folyjanak. „A többi között (így szól a „Megjobbított Versek” előszavában), szemem volt arra mindenütt, hogy azoknak is, kik leginkább a versek könnyű és természetes folyásában gyönyörködnek, eleget tehessek. S méltán: mert valóban annál szebb és becsesebb minden festés, mennél közelebb járúl a természethez. Az kedvelteti legfőkép Ovidiust a többi költők között”. Ime ő, Virgil tanítványa, később fordítója, most Ovidot dicséri, hogy a közízlést kiengesztelje. Bacsányi „folyékonysága” látszik előtte lebegni, Vályi Andrással, Takács Józseffel nyájaskodik s oly könyvet ád, melyen ezek meg ne botránkozzanak. Csak midőn hosszú élete (szül. 1739, meghalt 1819) utolsó éveiben a virthi magányban, Virgilius fordítására buzdúl: akkor támad föl benne az eredeti által is ragadtatva, de mérsékelve higgadtabb ízlésétől, a régi merészség s a 70 év felé járó aggastyán oly fordítással gazdagítja irodalmunkat, mely nyereségére válik. Ebben is „sokat köszön” Bacsányinak: lehet méltán, lehet ama „folyékonyság” rovására, mely simít, de lapít is. Az „Eklogák” s az „Aeneis” lőnek ez aggkori munkásság eredményei; a Georgicont mellőzhette, miután a Rájnis fordításában megvolt, s miután Baróti maga a földmívelésről már adott volt egy verses könyvet, a „Paraszti majorságot” (1789) Vanière Jakab latin eredetije után.

Irodalmi vitáit Rájnissal, melyek leginkább a magyar hangmérték körűl forogtak, valamint „Orthographia és Grammatikabeli észrevételeit” (1800) mellőzzük: azok már a nyelv- és versfejlődés történetéhez tartoznak. De nem árt talán nyelvtudósainkat figyelmeztetni egy körülményre, mely nem könnyen ötlik szembe, pedig nyelvünk minden oldalú ismeretéhez jó segédforrás lehet. Tudjuk, hogy a magyar é, tájszólásilag néha í-nek, s ugyanaz más vidéken ie kettősnek, vagy széles ee-nek hangzik. Baróti, verseinek egész utolsó gyűjteményét (Komárom 1802) gondosan és következetesen úgy nyomatta, hogy e kétféle é meg van különböztetve. Az, mely minden vidéken é hangot ád, a szokott éles ékkel jelöltetik (é); az mely tájilag i-re, ie-re, ee-re, változik, a hátrafordult tompa é-vel (è). Oly adatgyűjtemény hangtanunk számára, melyért Szabó nem kisebb köszönetre érdemes nyelvészeinktől, mint „Kisded Szótáráért”.

A közönséget alig mernők többé Szabó Dávidhoz utasítani élvezetért: de a ki a magyar nyelv sokoldalú ismeretére törekszik, a nyelvész, a költő, haszonnal forgatja irásait; s különösen ez utóbbi fajt, mely oly könnyen elszelesedik s hajlandó hinni, hogy „ő rajta kezdődik a világ”, egy kis szerénységre tanítják e régibb írók, eléje tükrözvén, hogy más körülmények közt mennyire vitte oly tehetség is, melyet ma bizonynyal a jobbak közé számítanánk.

* * *

Megjegyzés

1. S úgy emlékszem, Vörösmarty életrajzában is olvasható, hogy igen fiatal korában épen Baróti Szabó tette rá az első benyomásokat. A. J. jegyzete.