Szókratész

Szókratész szerző: Csáth Géza

         Szókratész utcaseprő volt Athénban. Öreg ember lehetett, ezt azonban biztosan nem állíthatjuk. Az utcaseprők mind egyformán járnak, rogyadozva, tempóra, görnyedten. Foglalkozásuk idővel semmi fáradságot sem okoz nekik. Sepernek, mint a gépek, félig lehunyva szemeiket. Ragyogó napban vagy erős szélben: mindegy nekik. Még alszanak is munka közben. A seprő meg jár a kezükben le, fel, jobbra, balra; a végén az ember imbolyog.

         Szókratész utcaseprő volt ─ a javából. Összeforrt a mesterségével és annak szerszámával, a seprővel. Szerette a szemetet, a port; a finom fehéret, a szép barnát s közte a lehullott sárga leveleket őszkor, vagy a lehullott virágokat tavasszal.

         Egy éjjel, egy nyári éjjel történt. Akkor is söpört. A hold zöldessárgára világította a porfelhőt, s a közepén mozgó árnyat, Szókratészt.

         Egy fekete leány jött az utca végéről. Kissé ittas volt, csöndesen dalolt.

         Mikor Szókratészhez ért, bolondos kedve támadt.

─ Bácsi! ─ kiáltotta ─ engedj söpörni! ─ és kivette Szókratész kezéből a seprőt. Az öreg felriadt.

─ Mi, mit akarsz te, mit akarsz?

─ Söpörni, bácsikám! Bácsi te, engedj söpörni!

         Az öreg ránézett az ittas leányra. Nagy termetű, barna, szép görög leány volt. Csodálkozva nézte. Rég nem látott asszonyszépséget ilyen közelről. Átkapta a leány derekát, nem habozott, mert meglehetős mennyiségű bor volt benne is, és megölelte.

─ Hogy hívnak?

─ Zenóbiának ─ mondta a leány hahotázva.

         Szókratész eleresztette és elkomolyodott.

─ Nekem is volt egy leányom ─ motyogta ─ Azt is Zenóbiának hívták. Elment az anyjával Thesszáliába. Még kis korában. Nem láttam azóta.

         Elfogta a ritka visszaemlékezéssel járó nagy érzékenység; könnyezve beszélt tovább.

─ Nem is tudom, ki a férje. Milyen asszony lett. Talán már gyerekei is vannak. Vagy tán nem is él. Mégis, úgy hiszem, él, erős, egészséges szép kis lány volt. Én is meg az anyja is egészségesek voltunk.

         A lány komolyan hallgatta.

─ Te! ─ szólt csendesen ─ lehet, hogy én vagyok az a lány. Tegnapelőtt jöttem a városba. Az anyám azt mondta, hogy az apám alighanem utcaseprő itten, ha még él. Szókratész a neve! Az a neved? No! Megölellek, hátha az apám vagy!

         Az öreg elhúzódott, az jutott eszébe, hogy a leánya hetéra.

─ Ne ölelj meg!

-─ Ne-e? ─ csodálkozott amaz, és mozdulatlanul állt az öreg mellett maga elé nézve.

         Szókratész felvette a seprőt, és ostobán kavargatta maga körül a port. Majd meg elkeseredetten csapkodni kezdte a földet.

         A hold most tiszta fénybe mosta a porfátyolt és benne Szókratészt meg Zenóbiát is.

         Nemsokára azonban a porfelhő elült, a fátyol eltűnt, és tisztán lehetett látni, mint simulnak össze egymás nyakába borulva az öreg, poros szürke Szókratész és Zenóbia, a fekete lánya.