Színház (Ambrus Zoltán)
szerző: Ambrus Zoltán
- Démonok, Hajó Sándor komédiája.
Démonok… – azt akarja-e mondani ez a cím, amit a cinikus francia mondás így fejez ki: «Mindenki ott rejteget a szívében egy szunnyadó disznót»? Hogy tisztára körülmények kérdése, nem válik-e démonná az a nő is, akiről akármit elhiszünk, csak ezt nem… mert «alkalom teszi a tolvajt»? A «komédíá»-nak van egy jelenete, mely arra vall, hogy a cím, igenis, erre céloz. Amikor a két nő-alak, egy tour de main után, kivetkőzik az alaptermészetéből és míg az orvoskisasszony kokottosdit kezd játszani, az erkölcsi züllöttségben meglehetősen mélyre süllyedt kis démonka kijelenti, hogy ő ezentúl tisztességes lesz, mert csak így tetszhetik annak, akit legújabban szeret. De ez csak egy jelenet és másutt már másról hallunk. Port kell hinteni a világ szemébe!... Feltűnni és előkelőnek, érdekesnek, elbájolónak, kivételesnek látszani! - ez a boldogulás titka - pedig ez nem szépség vagy lelki érdekesség, hanem csak akarat dolga, önápolás és ön-adminisztráció kérdése. Az orvostanárnak nem azért van autója, mert sok a betege, hanem azért van sok betege, mert autón jár hozzájok. Az orvostanár lehet derék és nagyszerű ember, kiváló tudós, páratlan orvos, de ettől még éhen halhat; ha azt akarja, hogy tehessen is valamit, hogy sokra vigye, hogy sikere, vagyona és tekintélye legyen - ehhez mindenekelőtt ügyesen kell viselkednie, azt lehetne mondani: folytonosan komédiáznia kell. A póz, a póz, ez a fő!... Ismét más gitár: A női munka és a női tisztaság! ...Ó, szegények, akik ebbe kapaszkodtok!... Ne akarjatok derék emberek, hasznosak, lemondók és önfeláldozók lenni; ne higgyétek, hogy a nehezebb szellemi munka terén is vetélkedhettek a férfiakkal vagy legalább segédei, társai lehettek a Természet kiválasztottjainak; maradjatok meg nőieseknek és legyetek akármilyenek! A nő egy kis szépséggel, szépsége gondozásával, nőiessége kidomborításával, egy kis kokottos viselkedéssel többet érhet el, mint egy mázsa tudománnyal és erénnyel, mint sok esztendős, kitartó munkával... és majdnem minden nő szép, amíg fiatal. A kozmetika ma már annyira előrehaladott, a jól tápláltság és a jól ruházottság olyan nagy segítsége a megjelenés hódító képességének, a nőnek a férfira való hatása olyan sokban függ a félszegségek elkerülésétől meg könnyen eltanulható kecsességektől, hogy a női szépség most már főképpen elhatározás és igyekezet dolga. Az akarat mindent pótol és az akaratot nem pótolja semmi. Más: a férfiak marionettek, amelyeket, láthatatlan szálakon, a női szépség és ügyesség táncoltat... az összehalmozott és a proletárok szükségéről a kényelemszeretet céljaira elvont vagyon azonnal zsákmánya lehet a proletár nőnek, mihelyt ez csinos vagy legalább üde, ha nincs minden természetes eszesség nélkül és ha morális aggályok nem tartják vissza attól, hogy felhasználja a nőiesség varázsát... Minden férfi ilyen marionett, az is, aki jól lát mindent és ezt a rabságát is... Megint más: Az energiátlan embert párja, akit megszokott, ha már minden kötél szakad, azzal bírja rá akármire, hogy öngyilkossággal fenyegetőzik. Amaz folyton e miatt szorong s minden oktalanságát ezzel a félelmével mentegeti maga előtt. Egyszer elhitetik vele, hogy a babája meghalt. És íme, egy percre egy kicsit kótyagossá lett, aztán mintha semmi se történt volna. Mikor látja, hogy a babája él, csak csodálkozik; már beletalálta magát abba, hogy imádottja meghalt. Így nem ismerjük még magunkat sem!... és ilyen az a gyöngeségünk, amelyet megszokásnak szoktunk nevezni... Még más: mikor a nő látja, hogy szépsége micsoda igába tudja hajtani a férfiakat, valami démoni gyönyörűséget talál abban, hogy ezeket ne csak kiaknázza, de meg is kínozza; ez a bosszúja azért, hogy a férfi nem éri be azzal a nővel, aki természetes marad s nem éri be egy nővel, hanem kokottok kellenek neki.
Így vagy ilyenformán lehetne összegezni a Démonok tanulságát... ha ugyan jól következtetünk. Mert a szerző sokat akar mondani, de csak ritkán szól olyan határozottsággal, amely kizárna minden félremagyarázást. Ha kevesebbet akar példázni, de ezt a keveset jobban kiemeli, nyilván többet ért volna el.
Amit mond, ezzel a mesével illusztrálja:
A teljesen akarattalan báró, akit mindenki megcsal s aki született dupe-je (vagy ha úgy tetszik: balekje) minden élősdinek, legyen ez a szeretője, barátja, titkárja vagy inasa, egyszer a fejébe veszi, hogy kimenekül a környezetéből s hogy ezt megtehesse, feleségül fog venni egy bárókisasszonyt. A babája azonban másképpen határoz. Ez a pesti démonka, aki még csak félig romlott virágárus leány volt, mikor a báró fölszedte, de a gondtalan életben minden hájjal megkent kis bestiává fejlődött ki, tudja, hogy tökéletesen elég eljátszania az öngyilkosság komédiáját s ezzel már véget vet annak a tervnek, amelyet csak egy betegesen bágyadt fellobbanás sugallt. Felhajt valami ártatlan álomitalt, elkezdi játszani a megmérgezettet s a báró kétségbeesetten telefonoz orvosért, mindenfelé. Kettő is érkezik: elsőnek egy orvoskisasszony s utóbb a nagyhírű tanár. Látják, hogy semmi baj; ráérnek csevegni. Az orvoskisasszony asszisztens szeretne tenni a tanár mellett, akibe szerelmes; előadja a kérését, de ezzel a tanár elutasítja, mert úgy találja, hogy a kisasszony nagyon is elcsúfítja magát. Aki bagolynak öltözködik, aki úgy jár, mintha púpos volna és aki minduntalan a körmét rágja: nem lehet asszisztens. Azt ajánlja az orvoskisasszonynak, akiben egyébként megbecsüli a derék, munkás embert és a kiváló orvost, hogy gondozza jobban a külsejét és majdnem ugyanazt mondja neki, amivel Baudelaire kezdi a «Madrigal triste»-et: «Que m'importe que tu sois sage? Sois belle!» Bánja is ő, hogy a kisasszony jó, erényes és hogy kanállal ette a bölcsességet! Legyen szép és akkor majd lehet beszélni az asszisztensség kérdéséről. Éppen jókor. A nélkülözéshez szokott orvoskisasszonyt a körülötte látható fényűzés olyan vágyakozásokkal töltötte el, amelyek, ha a megjelenéséből ítélhetünk, most először kísértik, vagy amelyek teljesedéséről mintha már régen lemondott volna; irigykedni kezd, látva, milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki, mint kinevezett démonka, térdig járhasson a rózsában, még csak az kell neki, hogy az imádottja is így beszéljen hozzá. «Legyek szép? Viselkedjek kokottosan? - gondolja. - Hiszen annál semmi se könnyebb! Ez csak finom dessous-k, fésülködés és decolletage dolga.» És nyomban átalakul, kicsinosítja magát, várja a galambját, mindenkivel kacérkodni kezd s úgy beszél, mintha csakugyan kokott volna. A tanárnak nem kell ennél több s miután meggyőződött róla, hogy az orvoskisasszony csak játssza a kokottot, nem teszi meg asszisztensévé, hanem feleségül veszi.
És a báró meg a babája? A bárónak tulajdonképpen semmi köze a főalakokhoz. Csak a lakását kölcsönzi nekik, hogy egymás keresése nélkül találkozhassanak; csak udvarolgat az orvoskisasszonynak, hogy ennek legyen kivel kacérkodnia és csak pénzt ad ennek, hogy a gubójából kibúvó kokott-növendék ki tudja fizetni azokat a toalett-cikkeket, amelyekkel ezentúl hódítani fog. A bárónak most már a babájához sem sok köze van, amint hogy emez is újra meg újra tanakodni kezd azon, vajon a bőségben maradjon-e vagy elmenjen szerény, igénytelen, tisztes grizettnek, ahhoz, akit szeret. Hogy a báró megházasodik-e vagy megtartja a babáját, nekik maguknak is: olyan mindegy!... hát még a nézőnek! Maradjunk csak a tanárnál meg az orvoskisasszonynál.
Ezek esete nem volna alkalmatlan arra, hogy igen jó vígjáték fejlődhessék ki belőle. De ehhez látnunk kellene, mindenekelőtt azt, hogy a szerelmében és ambíciójában sértődött, derék, dolgos leány, hogyan akar átalakulni démonná, kokottá vagy legalább is kokott módjára viselkedő dámává - hiszen még ez a legkevesebb változást kívánó átalakulás is bizonyára nagyon nehezére eshetik - hogyan bukdácsol új szerepében, hogyan tanul bele, hogyan kap kedvet a játékhoz és hogyan riad meg attól, hogy szerelem nélkül, hideg fejjel, pusztán elhatározásból, «elvből»: átkeljen a Rubicon-on. Aztán, másodszor, látnunk kellene, hogy a tanár nyugodt tanácsadóból és kissé cinikus bölcselkedőből hogyan alakul át szerelmes férfivá, hogyan ejti elragadtatásba mindenekelőtt őt magát a tulajdon Galatheája, hogyan esik bele ő maga abba a verembe, melyet mások számára ásatott, hogyan riad meg attól a lehetőségtől, hogy buzdító szavai Galatheájának lelkében nagyon is termékeny talajba jutottak, hogyan követ el mindent, hogy az orvoskisasszony minél kevesebbet fogadjon meg abból, amit nemrégen még ő maga tanácsolt neki, hogyan cáfolgatja szerelmese előtt a tulajdon tanítását, stb., stb. (mert hogy micsoda vígjátéki következéseket lehetne kifejleszteni a tanár esetéből, ennek kitalálása nem a néző, hanem a vígjátékíró dolga). Mindebből semmi, egyik átalakulást sem láthatjuk. A tanár a színfalak mögött végzi el a lelkiismeretével, a szívével és elméjével azt, ami a nézőt leginkább érdekelné; a nézővel, sőt szerelmesével is, csak annyit közöl, hogy az ő sasszemét nem csalhatja meg a látszat, akármilyen furcsa a látszat, tehát az asszisztensségért folyamodót ezennel feleségül veszi. Az orvoskisasszony színváltozása meg éppen egy szempillantás alatt történik. A bagolyruha, a csontkeretű csúnya pápaszem, az olcsó cipő lehull róla s már Galathea áll előttünk; sőt a mosolygó Szép Heléna, ajkán «Évoé»-val. Így változik át a mesében - és a színházi látványosságban is - a boszorkány tündérré.
Általában a cselekvés - ez a kicsi cselekvés - olyan jelenetekből alakul ki, amelyek minden keresett pestiességük ellenére fantasztikusak. Amelyek elárulják, hogy a szerző nem az élet színeit kereste, hanem csak a színpadiasságot; azt, hogy nem a megfigyeléseit, hanem a futólagos észrevételeit és ötleteit szórakoztató formában vihesse a néző elé. Orvosnő nem maradhat annyira tiszaháti libácska, amilyennek a Démonok Theodorá-ja mutatkozik be és elképzelhetetlen, hogy egy huszonöt éves leány nem csak minden női hiúságról, hanem a viselkedés minden leányosságáról is le tudjon mondani, még ha a tudományért való lelkesedés annyira el is ferdítette a gondolkozását, hogy tetszelegni akarna ezzel és örömét találná abban, hogy maskarának öltözzék. És ez a leány, aki orvos létére, kevesebb világismerettel jelenik meg a színen, mint amennyi már a jólneveltséggel is, de kivált a tanultsággal okvetetlenül velejár, akit az életről és az emberekről a tanárnak úgyszólván fel kell világosítania, aki annyira elhanyagolt és hátramaradott, hogy a körmeit rágja: nemcsak hogy egy-kettőre kész a meglehetősen ordináré pesti démonkát utánozni, hanem csak éppen hozzá kell látnia a kokottosdihoz és ami magát a viselkedést illeti, máris ott tart, ahol a mestere. Mintha kicserélték volna. Egyszerre olyan kitűnően ért a frizurához, a harisnyához, az ékszerekhez stb., mintha soha se foglalkozott volna egyébbel, csak a kacérkodással és a férfivadászattal; és egyszerre olyan folyékonyan cseveg a rafináltság nyelvén, olyan otthonos abban a játékban, amelyre az orvosi könyvek nem taníthatták meg, annyira kisujjában van a kacérság egész frazeológiája, mintha az a naivitás, amellyel jelentkezett, csak színlelt és bagolyruhája csak jelmez lett volna, dominó, amelyet egyszerűen elvetett magától. Hogy a nő igen tanulékony és hogy a szerelmében sértődött leány, amikor küzdeni akar a boldogulásáért, csodákra is képes, ez igaz; de a modern csodákhoz idő kell s az a Theodora, aki úgy lép be, mintha szerelmet is csak a tudomány iránt érezne és nehány rövid pourparler után azzal megy ki, hogy modellt fog állani egy szobrásznak, akit most látott először: csakis Meseországból kerülhetett elő. Az életben az orvoskisasszonyok nem érkeznek ilyen messziről és nem mennek el ilyen messzire.
A felsőbbséges tanár még csodálatosabb. Mikor először beszél Theodorával, valami vállveregető és atyáskodó, de minden igazi érdeklődés híjával való, lenézésből és szánakozásból kevert jóindulatot tanúsít vele szemben; aztán alig pillantotta meg azt a decolletaget, amellyel Theodora egy kis mutatót ad testi-lelki szépségeiből, azonnal földhöz vágja Nostradamus süvegét és minden habozás, megokolás, a szerelmesnek nevezhető felbuzdulás minden legcsekélyebb előzménye, mondhatni: szó nélkül feleségül veszi a szép vállú és most már selyemruhás leányt. Ez akkora naivitásnak tűnik fel, amely egy elsőéves orvosnövendékben is meglepne. De hiszen éppen ezt a nagy változást akarta a szerző kiironizálni!... darabja, egyebek közt, éppen azt kívánja illusztrálni, hogy ekkora, ilyen szinte nevetnivaló fordulatok elővarázsolására képes a nő testisége és cicomázottsága, szóval szépségének hatása!... Csakhogy ezt az oly könnyen bizonyítható tételt szerzőnknek a tanár példájával nem sikerült meggyőzően illusztrálnia. Mert a tanár végig titokban tartja, hogy szívét vagy gondolkozásvilágát micsoda forradalom rázkodtatta meg; látni csak azt látjuk - pedig a színpadon csakis az számít, amit látunk - hogy a nagy életművész, aki már elég sok szép vállat és selymet láthatott, Theodorával szemben, noha ez az imént nem hogy feleségnek, de még asszisztensnek se kellett neki, attól fogva, hogy a decolletage-át megpillanthatta, olyan gyönge, mint egy beteg faun, ami a «minden jó, ha jó a vége» békülékenységre intő perceiben is érthetetlen, tehát hihetetlen marad.
A tanáron kívül még két alak példázza a darabban, milyen sokra bírhatja rá a férfit az a nő, akinek kedve van démonkodni. A báró és a szobrász. Mind a kettő karikatúra. Az első pillanatra csak nagyon öntudatosaknak tűnnek fel, de aztán hamarosan kiderül, hogy sokkal öntudatosabbak, semhogy élőlények maradhattak volna és ne alakultak volna át torzképekké, vagyis: fogalmakká. Majdnem minden szavuk öngúny s ez elárulja, hogy nem azt mondják, ami helyzetükben természetes volna, hanem csak arra van gondjuk, hogy jellemezgessék magukat a szerző kedvéért. Hasonló figurák bizonyára hajlandók arra, hogy minden egyébbel együtt önmagukat is kicsúfolják, de az élet nem ismeri az ön-ironizálás folytonosságát; az igazi ember jobban ismeri magát és könnyebben megtalálja hibáinak mentségeit, semhogy kitartó maradhatna az ön-ostorozásban; gyöngeségeinek örökös hánytorgatását minden élő szívesen engedi át azoknak a képzelt alakoknak, akikből az író szól.
- De hiszen a szerző szinte tüntet vele, hogy mindez csak játék - mondhatná valaki. - Komédiának nevezte el darabját és ezzel előre kijelentette, hogy nem pályázik Molière babérjaira. Mintha mindig ott állana alakjai mögött és onnan néha-néha így szólna hozzánk: «Szórakoztatok, sok ötletem van és nem vagyok ízléstelen. Olyan kevés ez?»
Nem, nem kevés. És azt bajos volna elvitatni, hogy a Démonok játéknak ügyes, elmés, mulattató játék. Hajó Sándor, akinek már több darabbal volt jelentékeny sikere, új munkájának élénk, fordulatos, kellemesen szórakoztató jeleneteivel is tanúságot tett róla, hogy a legötletesebb és legügyesebb magyar színműírók egyike. A Vígszínház előadása elsőrangú. Hegedűs beszélő művészetét, mely csak úgy sugározza az eszességet, a megértést, a bonhomiát, az éplelkűséget, a francia és az olasz színészek is megirigyelhetnék. Tanay élesszemű megfigyelője és invenciózus kicsúfolója annak a sokféle külsőségben jelentkező, félig siralmas, félig nevetséges testi és lelki gyöngeségnek, mely a sokat ápolgatott és dédelgetett idegbajokkal együtt szokott járni. Gombaszögi Frida megjelenésének ismert vonzóerejéből adja kölcsön, amire Theodora érdekesség dolgában meglehetősen szegény alakja rászorul. Gombaszögi Ella kedvességével és ügyességével sokat enyhít a Toncsikának nevezett pesti démonka túlságosan kiélezett ordináréságán.