Szélmalom
| Szélmalom szerző: Vargha Gyula |
Hej halom, hej halom, kis kávai halom,
Mikor még tetődön ott állt a szélmalom!
Mátra felől mérges szél kapott alája,
S forgott, forgott, forgott, széles vitorlája.
Rakott szekér oda ritkán szokott állni,
Csak a szegénység járt, őrölni, darálni;
Síró taligáját, darabocska zsákkal,
Egy-egy zsellérasszony tolta fáradtság- gal.
De azért a rozzant, rozoga malomban
Még sem telt az idő álmos unalomban;
Pergett a sok szomszéd- s komaasszony nyelve,
S járt a garat folyvást, vígan kelepelve.
Járt, amikor szél fújt; de gyakorta nyáron
Egy levél se mozdult az egész határon,
S állt a malom búsan, ajtaja - bezárva,
Hetekig sem lendült leeresztett szárnya ...
Ahogy alácsüngött nagy szárnya erőtlen,
Mintha ma is tisztán itt állna előttem.
Körül a kerek ég egy ragyogó ráma,
S a fénysugaras táj színes panoráma.
Malom közelében legeltet a csordás,
S széles, poros úton ép most foly a hordás;
Magasan megrakott kocsik sorát látom
Lefelé sietni a napos dombháton.
Üres kocsik szemben, hordásra szerelve,
Futtatnak az úton, repülő port verve;
Áll a kocsis hetykén, lobogó gatyával,
Néha egyet-egyet csördít ostorával.
Szélmalom lábánál napnyugatnak dőlő
Oldalán a dombnak hogy zöldell a szőlő.
Lángol a nap, lángol, pörzsölve, aszalva,
Lombos venyigék közt sietek az aljba ...
Selymes, puha fűben jó itt heverészni,
S a ragyogó mennybolt kék magasát nézni.
De mi ez? ... Szememre mintha homály szállna,
Tovatűnik a kép, múltam derűs álma ...
Csak a malmot látom. Mintha nőttön-nőne,
Nagy sötét, morajló felhőkre vetődve;
Az éjbe bukó nap vörösen süt rája,
S forog, forog, forog véres vitorlája.