Szász Károly költeményei
| Szász Károly költeményei szerző: Arany János |
KÖLTEMÉNYEK SZÁSZ KÁKOLY-tól. Első és második kötet. (Heckenast, Pest, 1861.)
Oly hosszú szünet után a kritikában, nem is hinné az ember, mennyire kifejlett a kritikai érzet és hajlam, kivált fiatalabb íróinknál. Mindenfelől halljuk a panaszt, hogy bírálatink nem eléggé szigorúak; s kivéve tán a megítéltet, — mert ezek közől még egy sem jajdult fel lágyságunk miatt — mindenki kevesli a mért csapást, szeretne ráadásul még néhányat ütni az áldozatra vagy — ítészére. Nem vádkép hozom fel; van ebben jó is. Mellőzve minden személyes rokon- és ellenszenvet, egyéni izlést, eszmeirányt, nem szólva czimboraságról s ez-okozta agyarkodásról a más akolbelire stb., én a haladás, a tökélyesbűlés feltételét látom e mérges kritikai hajlamban. A fejlődés természete hozza magával, hogy az utóbb jövő, ha elődét meg akarja haladni, ennek hibáit nagyítva, jó oldalait kicsinyítve lássa; különben, ha osztaná némely nagy íróra nézve a kortársak bámulatát, kétségbe kellene esnie maga iránt. Sok Themistoclest nem hagy alunni a Miltiades dicsősége. Emlegetjük, hogy Kölcsey túlszigorral bírálta Csokonait: e túlszigor, fiatal kritikusban, új ösvényen indult költőben, természetes volt. Az új iskola, ha lenni, élni akart, részben előzői rovására kellé érvényt szereznie magának, sőt ugyanez iskola másod nemzedéke már az első hátán keresett lépcsőt az emelkedésre. Jusson eszünkbe csak a „szigor” bevallott, követelt tana, mely egy Kazinczy utóéveit keseríté meg. Azonban fordult a koczka; néhány évvel utóbb szintoly élesen odavetve hallottuk az egykori követelőkről mondatni: „B. vagy C. nem poéta,” mint halljuk mostan elismert érdemű s a közönség előtt évek óta szép hírben álló jeleseinkről, arczfintorítás kíséretében az indokolásra sem méltatott megjegyzést: „eh! X vagy Y nem is költő.”
Mindezen, mondok, nem csudálkozom, sőt az sem lepne meg, ha pár év múlva a mostan élő s még eltűrt nevű költőink közöl egyet sem fognánk dicsérve említhetni, a nélkül, hogy Midas bűnébe essék az illető. De még arra sem kell jóslói tehetség, eleve megmondani, hogy ha költészetünk ezután valamikor — évtized vagy félszázad múlva — ismét egy hatalmas lépésre huzakodik; ha oly apostola támad, kiben a kor ön aesthetikai fejlettsége fokát, vezéreszméit, irányát épen úgy kifejezve találja, mint Petőfiben a magáé s a jelen: ez új apostol Petőfi hírneve árán fog emelkedni, s környezete, bámulói, utánzói egyre keresni, nagyítani fogják a foltokat, melyeket mi a ragyogás miatt észre sem vettünk, vagy önkint eltakartunk. Majd később jön az irodalomtörténet kritikája, mely kiegyenlíti a dolgot; leszámítja a bámulásból itt is, ott is, a mi csupán időszerű tulajdonokra esett, le a kicsinylésből, a mi a tovább haladás fejében, emberi gyarlóságból, történt. — De míg természetesnek találom, hogy az ifjabb nemzedék az előbbinek vállára kapaszkodik, hogy onnan tovább lásson, — s ha minden nap új-új felfödözést tesz, hogy ez sem, az sem, utoljára senkisem költő: én részemről óvakodom a „bátorság” ezen kritikáját vallani; én mindig számításba veszem, miféle tulajdonokkal emelkedett egyik vagy másik társam bizonyos fokra a közvélemény becsűlésében, s vajon e tulajdonok csupán időszerű értékkel bírnak-e, vagy maradandóbb hatással is vannak költészetünk fejlésére; szóval a helyett, hogy fitymáljak, méltóbb dolognak tartom: vizsgálni. E szerint én talán nem a napi kritikus, hanem az irodalom történet-írójának terén állok; se a múltat le nem becsülöm, se a jelent túl nem becsülöm: abban, mint ebben, találok jót is, rosszat is. E helyzetem könnyen definiálható. Nem tartozom a feltörekvő nemzedékhez, melynek haladása érdekében van elbánni a — már vagy igaz vagy ál — tekintélyekkel; de másrészről nincs is mit, s kitől féltenem. Oly nyugodtan nézhetem a dolgokat, mintha panoráma volnának.
Innen a lágyság, elnézés vádja ellenünk, ha megrovásainkat nem teszszük haragos modorban, vagy ott is találunk némi jót, hol mások elővéleménye csupán rosszat, föltétlenül rosszat vár vala. Mert hogy a hibát eltakartuk, vagy érdemül számítottuk volna be: azt senki szemünkre nem vetheti, ha csak a magáét be nem hunyja, s úgy nem tesz, mint a minapi egyén, ki az irónia világos hangját panegyris gyanánt emlegette, tévén magát mintha ő azt úgy értené, — egy másik esetben pedig azt, a mi legspeciálisabb vonatkozással volt mondva, hasonló önkéntes nem-hallással, az egészre vitte át, hogy absurdumot süssön a FiGYELÖ-re. — A mi a használt mérték magasságát nézi: avagy én volnék, csupán én, ki azt ne tudjam oly fokra emelni, mint bármelyike a gáncsolóknak? Én volnék az, és csupán én, kit minden hitványság kielégít; ki olvasva nem szökik fel a bosszankodás miatt, nem dobja a könyvet asztalához, ha itt az egység, ott a hangulat törik ketté; ha sokat igérő kezdet után ásító űrbe lyukadunk; ha, mint paraszt derelyénél, tenyérnyi gyúratlan tésztát kell megenni a bennelévő kis túróért, vagy épen nagy lyukat, mint a székely fiú a zsemlében; ha csinált, fagyos érzelem vagy nyelv puffadoz; ha lipett-lopott eszmék eredeti gyanánt pipeskednek: szóval annyi finom borkóstoló és szaká.cs között csupán az én számize volna megromolva, tönkre jutva a desperátióig?... De leküzdöm a bosszankodást, lemondok a csúffátevés vitatott szabadalmáról; elmondom észrevételeimet illően, higgadtan, epe nélkül; óvakodom mindenek fölött némely bíráló azon túlzásába esni, hogy kiválogatva s mértékül magam elé tűzve a legnagyobb írók legsikerültebb munkáit, mindent a mi azokon alúlesik, feltétlenül kárhoztassak, jól tudva, hogy, bár Horácz kimondotta: „mediocribus esse poetis”, lehet oly mértéket állítani föl, melyhez szabva bizony Horácz sem sokkal tetézi a mediocritást. Ezt tudva, azt sem feledve, hogy bármi rossz hírben álljanak e mediocris poéták, ők azok a kik, mint talán már egy helyt éltem ezen hasonlítással, nem hagyják elalunni a költészet vesztatüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa; hogy ha mi nem donganánk-bonganánk időközben, hiába várná a világ a megváltó Messiást: a collegiális szerénység érzelme türelemre hangol pályatársaim iránt, s ha hibáikat el nem engedhetem, azok kijelölésén felül nem akarom őket még bosszantani is; ha jó oldalaikat nem nagyíthatom, nem akarok szemet hunyni azokra. Előttem a külföld példája is, hol bizony nem csupa Byronok, Bérangerekből áll az irodalom, ezek alatt egy sereg jó hangzású név is megfér, a nélkül, hogy viselőik számára csupán seprűje volna a kritikának.
„Mennyi hű-hó egy kis rántottáért!” hiszen csak Szász K. költeményeiről van szó, nemde? — Könnyebb volna, elhiszem, amúgy szűr alól (vagy e falusi kifejezést magamnak tartva, nem bánom akármely noble dandy-köpeny alól) odavetett bökéssel gyaníttatni, hogy azok bizony mit sem érnek; így legalább föl lennék oldva ama pedáns és fárasztó munka alól, hogy a miről ítéletet mondok, azt el is olvassam; elég volna belekukucsálnom a fel sem vágott könyvbe, mint varjú a konczba, s ha egy mottó, vagy olyasmi nem tetszik, azt pellengérre állítani: „ime, t. közönség, e darab téglából láthatod, milyen a ház!” De én sokkal geniálatlanabb és türelmesb vagyok, hogysem ily elbánás megnyugtatná lelkem ismeretét; nemcsak fölmetszem a könyvet, hanem el is olvasom, elejétől végig; megtekintem czim-lapját, berendezését, osztályzatát, mutatóját; megforgatom kívül, belül, némely darabot ismételve elolvasok; némelyikre „alszom is egyet” hogy másnap vajon nem hat-e rám máskép, nehogy a költőnek számítsam be, ha például az első olvasáskor szunyatag, le- vagy széthangolt, vagy ellenkezően túlmagasztos kedélyben találtam lenni; szóval egész a nevetségig lelkiösmeretet csinálok belőle, hogy írótársam reputatióját igazságtalanul ne érintsem. Ha aztán ennyi körűl- és beletekingetés után valamely vélemény meggyőződéssé szilárdul nálam, azt nem szoktam elhallgatni, és ki fogom mondani Szász K. költeményei felől is, daczára annak, hogy vele mint egyén, mint szerkesztő jó viszonyban állok; sőt attól kell óvakodnom, nehogy épen e viszony miatt nagyobb szigorúságra hajtassam, mint különben. Ennyit bírálói álláspontom kijelölésére; — most lássunk hozzá.
Ha a költészet virág: Szász Károly jelen gyűjteményét oly bokrétához hasonlítanám, melynek egészben több színe van, mint illata. Nem a rezeda édes varázsa az övé, mely igénytelen külső alól terjeszti bűbájos hatalmát; nem az örökhű rozmarin fájdalmas epedése, mely átható illatját hervadva, száradva is megőrzi; de nem is a királyi rózsa teljes tökélye, mely felölmúlhatlan színpompával a jószág azon egészséges mértékét párosítja, mely örökké elbájol, de soha nem kábit: inkább a tulipánok, györgyikék ezer fajához tenném, mely tanúit kertész művelése által, és így félig természeti, félig mesterséges úton nyeri változatos színei gazdag játékát s inkább a szemre, mint azon intensisebb érzékre hat, mely benyomásait közvetlenebbül, hathatósabban adja által az idegeknek. Gáncsot mondottam-e ki, vagy dicséretet e hasonlatban? Egyiket sem, vagy mind a kettőt, ha tetszik. Látom én a törekvést fiatalabb költészetünkben, Petőfi nyomdokán, felfogni mintegy a lelket, az illanó finom párát, jegeczesítni a röpke gondolatot, vagy érzést; jól vagy rosszul beringatózni valamely hangulatba; de azon kívül keveset törődni a részek kidolgozásával, a fokozatos emelkedéssel szakról szakra, a költői nyelv díszei- s erélyével, a mondat- és szófűzés szabatosságával, azon előnynyel, melyet új, szokatlan, mégis talpraeső szóillesztés nyújt a költői nyelvnek, mint discord hangfogás emeli olykor a hármoniát, s t. e f. Nem én vagyok, kinek az egyszerű szép ellen szólanom illenék: de megkívánom tőle, hogy ha lemondott a hatás külső eszközeiről, bensőleg annál teljesebb legyen; ha pongyolában, vagy épen mez nélkül bátorkodott élőnkbe állni, akkor ne legyen görbe alkatú, ne sánta, ne béna; a gondolat, vagy érzés, ha csupán maga erején akar megállani, hát erős legyen; ne valamely frivol (e szó nem kaczért, kikapót tesz), hétköznapi, úton-útfélen kapható gondolat, vagy petyhüdt, elkopott, mondvacsinált érzelem; s a hangulat, melybe a költő vonni akar, méltó arra, hogy őt oda kövessük, — mert azér’ hogy van állatja istennek, mely nem képzel valami finomabb kéjt a pocsolya gyönyöreinél, nem következés, hogy én is kedvet kapjak vele abban hengergőzni. Hony soit, qui mal y pense! De midőn látom, hogy minden, de minden el van dobva, fel van áldozva a tartalomért, s e tartalom utoljára semmi, vagy alig több ennél: azt kell óhajtanom, volnátok bár inkább mesterkedők a dictióban, képekben, szómérésben, rímben stb. így legalább adnátok valamit, nem ugyan a lényegest, de mégis valamit, míg így adománytok a leányéhoz hasonlít, ki Mátyás királynak tenyerén nyújtotta a verebet: nesze semmi, fogd meg jól. Ám követnétek a Heine, a Petőfi pongyolaságát, csak adnátok Petőfi és Heine tartalmat hozzá! De mit mondok: e két lángelme pongyolasága csak relatív: mindeniknél nemcsak a tartalom erélye, hanem egyszersmind a belforma teljessége, továbbá külsőleg a szólam sajátossága (proprietas), a nyelv használatában nyilatkozó erő, nemzetiesség s több ily elsőrangú tulajdonok könnyen feledtetik a puszta legkülsőbb technicában itt-ott felbukkanó szabálytalanságot: — míg nálatok (örvendetes kivételekkel) a forma, külső és benső plastikára s erélyességre nagyon hasonlít a konyhában használt ama vizes rongydarabhoz, mely oda lapul, a hova vágják. Különösen Petőfitől nem érdemes volna-e eltanulni azt a kis mesterséget, hogy ő sorról sorra, vers-szakról vers-szakra halmozza a legragyogóbb képes gondolatokat, hogy az utolsóval, mely ragyogóbb mindeniknél, s mely az egész költemény alapgondolatja, betetőzze?... Ő minden költeményben egy egész koszorút ad: míg követői legtöbbje elégnek tartja nem is ép virágot, hanem egy-egy szirom-levelet dobni le, hogy úszszon, a hogy tud, a leghétköznapibb próza lusta mocsárjának zavaros levében.
Feltéve hát, de meg nem engedve, hogy Szász K. költői érdeme csupán vagy legnagyobb részt a formára, a nyelv-, s dictio-beli előadásra szorítkozik: ez érdemet akkor sem fitymálnunk, hanem teljes mértékben méltánylanunk kellene. Bizonyára, nem volna megvetendő dolog, kivált most, midőn a technikát összeférhetlennek képzeljük a géníe-vel, most midőn némely költő — apage Satanas! — a művész czím ellen formaszerint tiltakozik, — holott már Byron is megmondotta a technikára: „rossz kézműves az, a ki szerszámaival összevész” — nem volna, ismétlem, bolondság egy virtuóz verselő, ki megmutatná mire képes a magyar nyelv, mennyi erő, hajlékonyság, zöngelem van abban; egy oly verselő, ki, habár minden mélyebb költőiség nélkül, egyidőre nagyon népszerűvé válna, kinek zöngzetes strophái, feddhetetlen rímei, lehellet-könnyűségű fordulatai, ékes, szabatos nyelve, ezer változatú formái stb. minden ajkon meghonosulnának, minden fülben reformot idéznének elő, hogy többé a költészetnek akarva se lehessen visszatérni a mostani lágyan-kötött formákhoz. Azonban én, magyar versírók között, ily virtuózt nem ismerek; nem általában olyat, ki egy Virgilnek, Dantenak, Tassónak — vagy, hogy újabb költőt említsek, egy Bérangernek — a bensőt nem számítva — csak technikai ügyességét fölérné is; a mostan élők közt bizonyára nem. Szász K. formáihoz is, minden könnyűség, ügyesség, találékonyság daczára, mit azokban kifejt, nem egy helyen fér szó, s érdeme e tekintetben viszonylagos lesz; ellenben a tartalom meg kedvező világításban emelkedik s nem sok költeménye van, melyről azt lehetne mondani, hogy ihlet nélkül származott, habár ez ihlet néha inkább élénk, mint mély, inkább sebes, mint tartós; ennélfogva inkább meglepő, hogysem maradandó nyomokat hagy maga után az olvasó lelkében.
Tudniillik Szász K. költői jelessége és hiányai ugyanazon egy forrásból erednek. Könnyűsége, mint a génie-é de a lángelme biztossága, mélysége nélkül. Az ő agyából is pánczélosan terem elő Minerva — a gondolat — de a nagy sietségben sokszor valamit bennfelejt. Könnyen hangolódik, de e felhangoltság olykor nem tart, nem feszűl növekedő arányban az egész költemény folytán; itt-ott lazább pillanat áll be, melyet aztán nincs türelme úgy tölteni ki, hogy észre ne lehessen venni a lankadást. Olykor nem állhat ellen egy ragyogó képnek, egy elmés gondolatnak, egy zengő nyelvalaknak, mely hívatlan oda tolong képzeletébe, s nincs ideje, vagy nem vesz, hogy megítélje, vajon odatartozik-e szorosan. Kitér a czélhoz siető egyenes útról, hogy virágot szedjen az útfelén. Sok szépet ír; egy szépet nem oly sokat. Költői míveltsége, — annyi átérzett idegen költemény, melyek benső zenéje senki lelkében nem rezdül meg s nem hangzik vissza oly könnyen, mint nála, egy részt elősegíti, más részben gátolja költészetét. Mint viasz, szedi fel a benyomásokat, s az idegen ihletés az övét is sebesen lángra lobbantja: de nem mindenkor van elegendő ellenállási ereje, hogy nyoma se érezzék az idegen behatásnak. Néha egy gondolatból, egy ötletből, van úgy, csupán egy zengő rímsorból nagy könnyűséggel ringatja magát valamely érzésbe, s bizonyos fokig ihletés szállja meg; de az ily ihletés nem lehet mély, tartós; csak minő kútfeje vala. Azonban vannak dalai közt elég számmal, melyekben az érzés intensiv erejét nem lehet kétségbe vonnunk. Ilyen a „Búbánat„ czímű szakasz majdnem egészen, a többi közt is elszórva sok. Több költeménye, hol nem érzés, hanem gondolat a túlnyomó, oly jól van írva, hogy nehéz volna kivetőt találni bennök. Pedig az ily „correctség” formában, tárgyban, sem oly mindennapi nálunk, hogy meg ne illetné a dicséret. Hanem menjünk a részletekre.
Az előttem fekvő két kötet vers, ajánlás és előhangon kívül, öt külön osztályba van sorozva, melyek czímei: 1. Ifjúság, szerelem. 2. Élet, család, emlékezés. 3. Természet. 4. Búbánat. 5. Haza, történet. — A négy első egyre-másra lyrai, az ötödikben elbeszélő neműek is vannak. — Természetesen minden költőnek jogában áll, úgy osztani be gyűjteményét, a hogy neki tetszik; mindazáltal fenmarad a kérdés, czélszerű-e, előnyös-e a beosztás; könnyebbé teszi-e az egésznek áttekintését, neveli-e az egyes darabok hatását a jól kiválasztott hely; szóval nyer-e az olvasó, nyer-e a gyűjtemény a berendezés által? — Én csak zavarónak látom e sokféle czímet; annál inkább, mert a költemények közt sok van, melyről nem tudnók megmondani, miért került épen az illető osztályba, holott annyi vagy még több joggal a másikba is beillett volna. Az Élet, család, emlékezés czíműek közt akárhány van, mely épen úgy megférne az: Ifjúság, szerelem kalapja alatt, inert szerelmi dal, szerelmi emlékezés stb., a Természet osztálya is többnyire az, például bajos volna meghatározni, miért jutott: „Csillag és szerelem” (II. 9.) a Természet rovatába, vagy az: „Oh én lelkem!...” kezdetű (II. 37. l.) nem inkább a Családiak közé? — De úgy látszik, szerző a berendezésben szántszándékkal oly utat akart követni, hogy az olvasó ne kisérhesse szívregényét oly-formán, mint a ki Himfyt sorban olvassa; egy pillantás a „tartalom”-ra, hol az egyes költemények mikori kelte föl van jegyezve, meggyőz erről bennünket. Ő vissza ugrik 1857-ről 52-re, sőt 48-ra, 60-ról megint 52-re, s így tovább. Ebből az az inconvenientia származik az olvasóra, hogy nem tudja magát huzamosabb ideig a költő helyzetébe gondolni, s valami olynemű kellemetlenséget érez, mintha ugyanazon egy darab hangulata, egysége volna megzavarva; nem is említve, hogy gyakran egyik költemény növelné kölcsönösen a másik hatását, alkalmas berendezés által. Legkevesb észrevétel alá esik e részben, a lyraiak közöl, a Búbánat czímű szakasz, mely más tekintetben is közvetlenebbül hat az olvasóra.
De miután a költő maga osztályozta gyűjteményét, fogadjuk el és kövessük ez osztályozást mi is. Az ajánlás („Kedves feleségemnek”) s vezérhang („Az én múzsám”) mindenik „jól van írva” a nélkül, hogy megkapóbb mozzanatokkal kínálkoznék. Hiba bennök nincs, a mi van — a nyelvre és technikára tartozik. Amott a szebbhangú nyelvtani hiba: „olvasol„ — itt, az utolsó versszakban egy 5-ös jambus 4-es helyett. Valóban fontos kérdés, tartozik-e tűrni a költészet a nyelvtan jármát oly igen, hogy örökké a nyelvficzamító: olvas-sz keres-sz stb. mellett maradjon? De ki kellene dolgozni a magyar euphonia elméletét, s meghatározni meddig terjed e részben a költő szabadsága, máskint az effélén, mint hibán akad meg a szem. A verselési szabálytalanság az, midőn Szász K. rendes strophákban indul, s egyszerre csak egy pót-láb által zavarja meg azok menetét. Értsük meg. Nem árt a rhythmusnak, ha több szótag adatik ugyan, de az ütemek száma annyi marad, ha péld. spondeus helyett anapaest jő. De árt a rhythmusnak: ha négy ütem helyen ötöt fogok. Világos.
Az „Ifjúság, szerelem” czímű szakaszban a „Szép májusi...” (I. 15.) kezdetű dalocska egyszerű bája csak az előtt felfoghatlan, ki nagyon elborsolta ízlését. Az a májusi, kerti éj, a váró szerelmes, a rózsa-kosárról vett kép s a bezárás: „Gondolatim rózsáit hadd öntsem a lelkedbe át” — mindez oly teljes összhangba egyesül s oly lehelletszerűvé teszi a dalt. Az „Éjhajadnak” feliratú (I. 29.) fénye és melege által, a „Szív története” (I. 31.) egyszerű formája, — a „Sebek” (I. 33.) a gondolatnak szerencsés kivitele által egy képben, tűnnek ki. A „Nászkoszorúval” kezdetűben a két első sor által támasztott hangulat jól rezgi végig a dalt. Az „Évek múlva” (I. 45.) — (mely szerző osztályzása szerint már az „Emlékezet” rovatban is megjárná) — „Ábrándkép” (I. 47.) czíműek szintén nem esnek kifogás alá; a „Távolból” (I. 57.) igen jó valamint utána a „Fényes csillag” is, az utóbbi népi alakban, de nem népnek szánva, valamint általában nem a Szász dalai. Az, mely így kezdődik: „Oly rövid volt...” (79. l.) egyszerű bájai által köt le, kivált hol azt mondja: „tanúnk csak az a jó isten, ki örül a boldogoknak.” — „Ég és föld” (95), „Futó idő” (103) még az, melyeket e szakaszból, mint semmi megrovás alá nem esőket, észrevétel nélkül bocsátunk.
Az olvasó, talán maga szerző is, meglehet csodálkozni fog, hogy ép ezeket emeltem ki e szakaszból, míg több olyat mellőztem, hol dúsabb képzelet, erősebb szenvedély, tüzesebb költészet nyilatkozik. Bizonyosan meg fogja kérdeni, miért nem a „Féltés” (21. l.) czíműnek adom a koszorút, vagy miért nem a „Menyasszony vagy...” kezdetűt (42. l.) emelem az első helyre. De amazok szerintem, legépebbek. A „Féltés” igen jól indul, hanem aztán kifogyhatlan képeivel a mesterkéltbe játszik; nem is számítva, hogy a „szeretném elrejteni téged„ — fajta erdélyiesség, mely itt többször ismételve van, bántja a magyarhoni ember fülét. Nem hiszünk mély voltában a szenvedélynek, ha a képhalmozás túlhág egy bizonyos határt, mely ugyan elméletileg kipéczézni nem lehet, de érzeni igen. S van a szenvedély halmozta képekben valami rendetlenség, mi arról tanúskodik, hogy a költő nem kereste azokat, hanem úgy tódultak képzeletébe; míg itt a játék — a fokrúl fokra haladó képekben, nagyon is szembetűnő. Legalább én úgy érzem. A „Menyasszony vagy...” sok igen szépet mond: attól fogva: „én leszek a templom köve” fokozatosan emelkedik ama legpatheticusabb vers-szakig:
Ott leszek, a mikor a pap |
S innen fogva a bezárásig sincsen aláesés. De midőn azt kérdi: „nézz körűl, ha nem követ-e akkor egy halvány kísértet?” egyszerűen annyit kellé felelnie: „az a kísértet én leszek,” s úgy fonni a következő képek sorát. Szerző a helyett azt mondja: „rajtam kívül nem lesz ott senki, csak a múlt idők emléke.” Ez fölösleges. Miért isolálja magát a múlt idő emlékétől? Ő, a kísértet, az árny, ő maga a múlt emléke: e minőségben kisérti volt kedvesét. A pap kérdése: „nem kötötted-e szívedet valaha a más szívéhez?” talán jobb lett volna a szokásos formulában. Legalább én nem tudom, hogy ily szavakkal kérdezné valahol az esküvendő párt. A vers-szak törése ellen, rövidebb sorokkal, nincs szavam itten, mert a rhythmus nem csorbúl, pauza töltvén ki a hiányzó szótagot: de van arra a büszke — üszke rímre, mingyárt az első szakban. Én ily feltűnő helyen kerülnék oly rímszót, mire alig lehetne más cadentiát mondani, mint a mely rákövetkezik. Épen úgy nem tenném ide a büszkét, egyetlen tiszta rímpárjával, mint nem ezt: László, hogy ráüssem: zászló. Ki ilyeseken föl nem akad, élvezze a szóban forgó költeményt, mert valóban élvezetes az.
Több dal is van még az osztályban, melyeket csupán egy vagy más részbeli fogyatkozás miatt nem lehet határozottan jóknak mondani. A „Babonám” — czíműben semmi hiba, csupán érzik rajta, hogy a „Szerelem gyöngyei” hatottak a költőre. Nem plágium, nem egyes helyek reminiscentiái: az egész hangulat van kölcsön véve. A „Csendes szellő” csinos mezei képet rajzol, s belé a szeretőket, jó idyll is volna: de látszik rajta, hogy szerzője akkor még csak hírből ösmerte a délibábot, különben nem féltené rózsáját, oly távolból, midőn már belátja és megismeri, hogy „picziny lába megázik a délibábban.” A „Szenvedély” elég szenves, de nem tudjuk, hogyan jő tüzes, fényes rajzai közé a boldogságnak az a kép, hogy midőn a költő ráborult kedvesére „úgy fájt, mintha hideg koporsóból emelné ki drága testét.” Ehhez nincs kulcsa az olvasónak, ha netalán a költőnek volt is. A „Titkos szerelem” hangja, zenéje igen szépen hintál kezdetben, a költőt is valószínűleg e kezdő sorok dallama ringatta e költeménybe, de tartok tőle, hogy a vége felé játékosabb, mint kellene, bár itten a játsziság nem annyira árt, mint a Féltés czíműnek patheticus hangulatában. „Fa és virág” jó képben adja gondolatát, egy hibás vonással: ez a száraz jelző az ág mellett. Őszszel a lomb lehull, de az ág nem száraz. Ha pedig száraz, akkor megtörik a kép. A „Majd...” czíműben csak egy majd nem kellene. „Majd ha minket eltemetnek, Azt susogja majd a szél. .. „ Az egésznek hangulata jó. „El is jöttem”. . . túl van finomítva. A „Szamócza ajkadban,” mely igen csinos dal volna, csak az árvalányhajat nem tudjuk, hogyan értsük: szinét-e? vagy mi? s a gondolatok „borostyán fürtje” sem ád tertium comparationis-t. A „Piros hajnal” így is szép; de egy merészebb vonással még szebbé vált volna. Midőn a költő fél, hogy ha isten a mennyországban minden csókért egy esztendőt von le, s kérdezi: „Be akarod ezt számítni a mennyországban nekem?”... érezzük, hogy e hyperbole akkor érné el teljes költői határát, ha így kiáltana fel:
Félek, hogy az öröklét is |
s ez kellő magasra feszítné a költemény végsorait, míg a mint van, nincs emelkedése. Végre csupán a „Viszontlátást” emelem még ki, mely gazdag, érzésben, képekben, s egyike volna e gyűjtemény legjobb dalainak, ha a négy utolsó sorban némi fonákság nincs. E négy sor így van:
Veled: szivem édesen ver (enyém) |
Nem azt várta-e minden olvasó, hogy a harmadik esetben is saját, még pedig fokozott érzelmének kifejezése fog következni? Alapjában hibás a „Némán ülünk ...” kezdetű, mely első szakában azt mondja: „mit szíveinkben érzünk, szóval az nem mondható,” utolsó szaka szerint pedig „Csendesen foly szívünk vére” stb.; azaz a mi az első versszakban „szóval nem mondható” érzés volt, az a vers folytán csendes közönynek bizonyul.
A második osztály (Élet, család, emlékezés) már kilép a tisztán alanyi lyrából, reflexió-, elbeszélés-, allegóriával vegyes költeményeket is tartalmazván, s egykét oly leíró darabot, mit genre néven ismer az aesthetika. Az alanyiak közöl szépségre, épségre, kiemelendőnek tartom a „Kis lakot”, mely a családi boldog szerelem idylli festését nyújtja összhangzó képekben; a ..Miért búsulsz” kezdetűt, mely az erősebb fél áldozatkész szerelmi odaadását tiszta vonásokkal ecseteli; az „Álmatlan éj”-t, a „Boldogság emlékét” — „Felejteni...,” de talán mindeniknél inkább a „Haza felé” czíműt, mely a kedveséhez vágyó szerelmesnek epedését rajzolja, s e hő apostrophban végzi:
Délibáb, tündérkezeddel .... |
Nem tartom ellenben sikerültnek, egyes szép helyek daczára, mindjárt elül a „Gyermekkori emlékeket” hol a költő, többi közt, azon, egy-két ízben máshol is sejtettem visszásságba esik, hogy magát magán kívül képzeli, midőn azt mondja, hogy a „múlt idő szívében él és úgy tetszik neki, hogy (annak) tükre (az ő) könnyező szeme.” Magán kívül kellene állnia, hogy ezt lássa. Midőn Tisza Domokos, talán „Honvágy” czímű versében a távol hazára gondolva, azt mondja a szemébe tóduló könycseppről: „S én e könyben, mint a délibábon, nyájak, falvak úszó képét látom,” nincs benne semmi visszás, mert a könyet nem kívülről nézi, hanem átnéz rajta, s a mint a tárgyak elmosódnak, elúsznak a cseppben, nem sok segély kell a phantasiának, hogy a „délibáb” tüneményét varázsolja elé; de a tükörnek külseje hajtja vissza a sugárokat, s ki a szem tükrébe akar látni, kívül kell a szemen állnia. Az „Emléklapjaimból” ifjúi hévvel közhelyeket halmoz; a „Szülőházam” alapeszméjéül csekély a mit a végsorok kifejeznek: „Itt születtem, — de vajon Hol vár rám a sírhalom?. . .” A „Változás” czímű nincsen költészet nélkül, de kissé hajhászsza képeit, s a kolibri, paradicsommadár, Madonna-csók s több effélével azon tarkabarka régiókba téved, hol Lisznyai a király. A „Kedves betegemnek” czíműben egy pár prózai sort kell megjelölnünk, a mi Szásznál annyival felötlőbb, minthogy ritka, „Minden tagod mintha vassal égetné azt valaki, s alább: „Még a pogány is megszánna.” Est modus in rebus. Van annak módja, népi szólamot használni a maga helyén: de se minden hely, se minden szólás nem fér össze egymással. Itt a hely sem igen alkalmas, a szólás pedig oly az életben is hétköznapi és színetlen sopánkodás. Csak praegnansabb kifejezéseket használjon a költő, a közéletből. Mily jellemző, plastikával, kifejezéssel teljes azon egy szó, midőn Petőfi mondja: „munkálkodik a czimbalmas;” — legott képzeletünk elé terem a czigány, a mint hangszere fölé hajol, Üstöke izzadt arczára hullva, s villámsebesen tánczoltatja verőjét a húrokon. De nem is halljuk aztán úton-útfélen annyiszor, hogy a czimbalmas „munkálkodik” — mint az ilyet: „megszánná a pogány is.” „Pálya emlékek” négy szakasza némi olyanságot mutat föl a „Szív története” — négy versszakával; mindenik életírási mozzanatokon épül, s mindenik az ismét-boldog szerelmen végzi. Tehát összekapcsolja a múltat a jelennel, a szív életében két különböző epochát foglal egybe; de miután az egyes pontokat külön-külön, más-más szakaszban mutatja fel, azaz, egymást kizáró érzelmeket nem egyszerre, hanem egymás után állít elénk, semmi természetlen a kapcsolatban. De van Szásznak költeménye, (mint az „Új érzelem” I. 71.) hol a régi és új szívvilág harczban ábrázoltatik; vagyis az mondatik ugyan, hogy: ez új érzelmek „egymás ellen zajlanak,” — mégis nagy nyomatékkal hozza elé: „Marczongol a régi bánat — S ah! mellette új seb ég!” Ebben már magában nincs összeférhetés, t. i. hogy az „új érzelmek” egymással is, a „régi bánattal” is harczoljanak; de a „régi bánat” és „új seb” összeütközése sem lehet nagyon erős, miután „új seb” nem támadhat, míg a régi bánat „marczongol.” Bocsánat, hogy e húrt megillettem, de okát kelle adnom miért nem tetszik nekem ez a vers, és talán még egy pár, mely az átmeneti kort jelzi. Nem megdalolni való kor volt ez. Im Petőfi elsírja utolsó könyét Etelke fejfáján, még egy-két sóhajtás szakad fel kebléből az után is, akkor elhallgat, vagy közönyös tárgyakat vesz. Idő múlva némi határozatlan és alaktalan szerelmi vágy szállja meg, s Etelke emléke még ott borong; de mikor aztán a „Szerelem gyöngyei” tárgyának nyújtja hódolatát, akkor minden érzése, szíve, lelke osztatlanul ezé. Nem mondom, hogy ama helyzet lélektan ellenes, — de a mint költőnk festi, szerintem, az. Ezért aztán nem hat meg az enormis kép, mit a szenvedélyes bánat viharában hánykódó szívnek megbocsátnánk, sőt nála természetesnek találnánk, midőn t. i. költőnk a „Gyűrűvel”-ben előbbi jegygyűrűje kövének elveszéséről mondja:
De kiesett a gyémánt, elvesztettem, |
Most azon költeményekre megyünk átal, melyekben részint ott van ugyan még a költő alanyisága, de már az őt környező külvilág tárgyaiból is többet vészen ecsetje alá, mint tisztán a lyrai hangulat ébresztésére kívántatnék; hol már a genre-hez közeledik, vagy épen satirai objectiv rajzot kíván adni. Ezek közt első a „Karácson.” Elmondhatnék róla, hogy alakban, hangnemben ez vagy amaz költeményt juttatja eszünkbe: de az ily csendképek között mindig van valami hasonlóság, valamint egy szelíd táj mindig emlékeztet a másikra. Az is meglehet, hogy a költő, midőn ilyet alkot, maga sem titkolja magától, hogy a hangulatot egy vagy más régiebb költemény támasztá benne; a kérdés csupán azon fordul meg, mennyi önálló erélyt bír kifejteni, hogy daczára a kölcsön vett hangnak, eredetiségét senki kétségbe ne vonhassa. Megvan-e a felvett darabban ez önálló erély? Ha azt kérdenék tőlem, mi hibát találok benne, nem tudnék kimutatni egyebet, csupán, hogy „izibe szitáltak” nem jó kifejezés, mert „izibe” nem folytonos, hanem pillanatnyi siető cselekvésre mondatik; meg hogy ebben „anyám asszony-nak katonája volt csak„ — a nak feszűl is, rímel is. Mindazáltal, isten tudja mért, e költemény nem hozza rezgésbe lelkem húrjait, nincs maradandó benyomása, mint pl. a „Téli esték”-nek Petőfinél. Látom, a leírás hű, igaz, eleven, költői: de nem érzem azt. Az elbeszélt gyermekjelenetek sora egész kis drámává gömbölyül: attól fogva, mikor az apai mese végén előjön a fényes angyal, minden ez angyal várt megjelenésére vonatkozik: a gyermekek vágya lefekünni, hogy az angyal hamarább jőjön, a sugdosás, találgatása kinek mit hoz majd; a betlehempásztorok megjelenése — mely e kis eposzban mintegy a machinát képezi, hogy a gyermekek a kicsi Jézust színről színre felkérhessék az angyal elküldésére; a fölébredés reggel, az Öröm, a szép reflexió, melylyel ezt kiséri szerzőnk:
A gyermeköröm fogyhatatlan bánya |
végül háttérben a bámuló szülék, mintha mind e csoda dolgokról mit sem tudnának: mindez oly szépen, összefüggően van leírva, hogy nehéz megmondani, mi hát a baj? A baj, szerintem, az, hogy költőnk hívebb emlékező, mint lelkesült festő e költeményben s bár kültárgyait igyekszik reflectálni a gyermek-kedély világában, e reflexió nem bír elég naivsággal, hogy megillessen, nem annyi eredeti benső vonásokkal, hogy ragadjon. S bár nem tagadhatni, hogy a külső leírások a bensőért vannak ott; mégis amazok anyagi masszája elnyomja mintegy a bensőt, mely nem elég hatalmas, hogy felülkerekedjék, s a költemény oly színt kap, mintha csupán karácsoni „szokások” descriptiója volna. Azonban lehet, hogy nincs igazam, s örülök, ha a közönség nagyobb gyönyörrel élvezi e költeményt, mint én, mely azonfelül a német „krisztkindlik” rajzától is valódi magyar jelleme által különbözik: mert nem este s a Jézuska hozza az ajándékot, hanem az angyal és reggel.
Szintén e fajta családi csendkép a „Nagyapám” czímű, mely az előbbi után következik. Ha a „Karácson”-ra az volt megjegyzésünk, hogy túlnyomó része van benne az emlékezetnek, a merő tapasztalásnak, itt azt nem mondhatjuk, mert szerző így kezdi:
Egyet sajnálok egész életemben: |
Tehát már előre hozzá készít, hogy rajzain nem lesz a közvetlen benyomás frissesége, csupán azon másod kézbeli halvány vonások, minőket a szóbeli átadás nyújt. „Az édes atyám gyakran emlegette,” mond költőnk. Igaz, hogy a gyermeki s ifjúi fogékony kedély, kivált a szülék szájából, az ily benyomásokat is elevenebben szedi föl és hívebben őrzi meg, mint a nagyobb korúaknál, de mégsem elég elevenen arra, hogy, bár teremtő képzelet segélyével, csalódásig hű rajzot adjon, s meggyőzzön az érzület igazságáról. E költeménynyel is úgy járunk. Kimondván a költő, hogy sohasem látta nagyapját, csupán hallott róla, nem bírjuk elhinni, hogy sympathiája mély és igaz egy oly ember iránt, ki csupán képzeletében él; már pedig rokonszenvet bennünk csak. rokonszenv támasztana. Mert daczára mindannak, a mit a „természet szaváról” beszélnek, tény, hogy a gyermek saját szülőit sem szereti, ha azoktól csecsemő korában elvált, huzamos ideig nem látta s évek múlva mint idegennel jő velők össze: annál kevésbbé győződünk meg, hogy a „természet szava” felbuzduljon a harmadik ízen, vagy bár szóbeli emlegetés képes legyen azt oly érzelemmé fokozni, minő a poétái teremtéshez kell. És itt jegyezzük meg: egészen más a költőnek „objective” valamely egyén érzelmeibe tenni magát; más pedig „subjective” oly érzelmet költeni, mely nem létezik, vagy csak lanyha fokozaton. Szerzőnk ez esetben azt teszi (s még egy pár dalában tudnánk hasonlót mutatni elő), hogy elébb helyzetet, érzelmet költ, hogy azután azt megénekelje. — Több dicséret illeti e nemben a „Jó öreg”-et, hol a költő rokonszenve s a „jó öreg”-nek genre-szerű leírása kellő harmóniába olvad össze, s úgy érzelme igaz bensősége, mint szabatos, találó képei, jellemvonásai által leköti nem csak figyelmünket, hanem szívünket is. — A „Nagy bajuszú korcsmáros” is mehet annak a mi; de a „Fürdőre kell mennie,” satirának, sem elég éles, sem elég elmés s általában nem látszik, hogy ezen faj kedvező tere volna a Szász K. tehetségének.
Még egy fokkal kijebb a tisztán érzelmi alanyiságból, Szász K. azon költeményei következnek e vegyes osztályban, hol nem annyira érzése, mint gondolatja emelkedik ki a subjectiv háttérből. Ilyen már: „Az ifjú” — „A férfi” — „Harmincz évvel,” — „A jó tündér” — ilyen, de már egészen a reflexió mezejére állítva, az „Oly szende volt...” kezdetű, sőt ilyennek jellemezhetjük allegoriás elbeszéléseit, minő az „Angyal és ördög” — „Köny és mosoly,” — melyeknél ismét egy fokkal tárgyiasabb „A koldusasszony.” Mindezek a költészet különböző mértékével, de külformailag általában jól vannak írva; közös jellemök pedig az, hogy a költő, mindenikben valami előre képzett reflexiót vesz alapul, melyet aztán egy-két sorban többnyire szavakkal is kifejez, mint fő tanulságot, mely a költeményből meríthető. E tanulság az „Ifju”-nál a kezdő versszakban van kifejezve, mely ismét Moore ismeretes költeményére támaszkodik: „Oh, blame not the bard, if he fly to the bowers” . . .
Hagyd el, ne bántsd az ifjút |
„A férfi” mintegy ennek folytatása, mindkettő alanyi háttérre festi reflexióit: amabban „a szent oltári” — ebben a „szent igék:” az a hely, hol szerző leginkább bevallja subjectivitását. „A jó tündér” nyilt allegória; a „Harmincz évvel” (mely nehéz formában szerencsésen mozog) egy subjectiv gondolatnak ád kifejezést:
„A művész álom s koszorúk helyett |
s hogy a művész e költeményben nem tárgyilag festett egyén, hanem csak ama gondolat kifejezésére fölvett fogalom: mutatja azon hely, hol szerző azt egyszerre toll, ecset, véső, lanthúr attributumokkal ruházza föl. — Az „Oly szende volt” kezdetűben, mely már egészen tárgyias lyra, nem szükség keresni a reflexiót, mely alapját teszi, ott van az, szavakkal bőven és szépen kimondva, de a gondolat, legalább Magdolna megtérése óta újnak nem nevezhető. — Az „Angyal és ördög” „Köny és mosoly” alapeszmében, fogalmazásban annyira rokonok, hogy az utóbbi csupán az első thema variatiójának tetszik. Amaz e praeconcipiált gondolaton épül:
Egy szép asszony szivünknek angyal |
ez utóbbi csaknem hasonló szavakkal végződik:
Szólj — és szivedbe nyulj be — ember: |
csupán, hogy itt a masculinum genus is bennfoglaltatik. Az így előre képzett gondolat, nem lehet tagadni, kivált az „Angyal és ördögben” igen szép külsővel van felruházva: de nem ez a módja, elbeszélő költeményben alapeszmét fejezni ki. Az alapeszme nem elvont tanulság, mint az aesopi mesékben, az ép úgy nem választható külön a költemény egészétől, mint nem valamely szobortól vagy építési remektől, a gondolat, mely általa ki van fejezve. Csak szellem nélküli pedanteria képzelheti az Iliász létrejöttét oly módon, hogy költője először egy alapeszmét, erkölcsi igazságot vagy maximát gondolva ki, azután nézett szélylyel, hol is kap már ő alkalmas mesét, cselekvényt, jellemeket ez igazság képes ábrázolása végett, s úgy bukkant Agamemnonra s a trójai hősökre. Szerző tudja ezt, csakúgy mint én, de akkor azt is fogja tudni, hogy allegóriái szép allegóriák ugyan, de az epica valódi szinén alúlesnek. Ballada vagy más ilyes név nem illetné őket. Ugyanezt mondhatjuk a „Koldus asszonyra,” mely pedig jutalmat nyert s az „Angyal és ördöggel” együtt számos tapsban részesült. Daczára, hogy e költemény, mint mindenki tudja, Béranger „Szegény asszony”-ának paraphrasisa, s ezt tagadni annyi volna, mint a napfényt tagadni, a közönség kedvesen fogadta, s nem egy volt, ki több szépet talált benne, mint az eredetiben. Több is van külső ragyogás, ha ezt veszszük költészetnek; de, habár elvonatkozunk az eredeti feltalálás érdemétől, s elfogadjuk, a mit pedig nem lehet, hogy szerzőnk egész öntudatlan és véletlenül találkozott Béranger-rel, azt kell ítélnünk, hogy a benső igazság, teljes harmónia, valódi (echt) költészet Béranger művében található fel. Mit szerzőnk, legutól mintegy alapeszmét kimond: „Hogy a művészet a legjobb út megnyerni a koldusbotot„ e praeconcipiált keserű gondolat, melyből szokása szerint kifejti, vagy melybe „tanulságkép” összevonja költeményét, — e gondolat, mondom, jelen esetben nem is igaz, mert nem a művészet a hibás, hanem a betegség, a balsors, meg hogy gazdag korában nem volt takarékos. Béranger folyvást a charité-ra, könyörületre hivatkozik, nem emel szemrehányó, követelő vádat a közönség ellen, mely annak idejében meghozta a magáét; végső szava is az, hogy isten irgalmáról gondoskodik a bűnös számára, lelkét félti annak:
Pour qu'il (t. i. coeur) ait foi dans le ciel, qu'elle implore, |
szóval, a művésznő, ki Béranger költeményét olvasva megdöbben a képtől, hogy mi várhat reá; Szászét olvasva kifakad a háládatlan közönség ellen.
Van e szakaszban még egy költemény, melyen nem lehet észrevétel nélkül síklanunk át, mert érdekes megjegyzésekre nyújt alkalmat. Ez a „Haláltáncz” „egy régi népdal töredékeiből,” mint szerző mondja. A „régi népdal” nem egyéb, mint a népi ballada, mely a Heckenast kiadta „Magyar balladák könyvében” is (II. köt. 22. l.) „Sári bíróék” czímmel olvasható, s melynek hőse Csomor Danyi, ki hűtlen kedvesét halálra tánczoltatja. Szerző e „töredéket” egészíti ki, s dolgozza át balladává. Először is a „töredék” szóval jőjünk tisztába. Nem tudom, ily alakban ismerte-e szerző e népkölteményt: hanem ez nem töredék. Természete a balladának, (s annál inkáb, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragicumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz föl, a mennyi mulhatlanul szükséges, csupán annyit a testből, mennyi a lélek feltűntetésére okvetetlen megkívántatik. Már most, e szükségletre nézve, nagy a különbség oly ballada közt, mely eredetileg csak egy falu határára szólott, s olyan között, mely szélesebb, még pedig már olvasó körre számít. A falu, apraja-nagyja, ismeri az eseményt, melynek alkalmából egy ily ballada terem; neki nem kell történet, csak egy-egy emlékeztető szó, hogy követhesse az érzelmek fordulatait. Nekünk, az irodalomban, töredék lehet „Csomor Danyi;” a falusi költő, ki azt létre hozta, hallgatói szempontjából, épen a ballada törvénye ellen vét, ha a tényeket jobban kimagyarázza. Ő tudta, s vele az egész falu, ki az a „Sári bíróék,” ő ismerte a leányt, jól tudta, mi a költeményben nincs említve, hová hivatják a legények, nem volt szükség mondania, hogy táncz közben történt a dolog, s a falu népe mégis elérté, honnan kéredzik a leány:
„Eredj Csomor Danyi! |
Mindazáltal elismerem, hogy „irodalmilag” homályosabb e költemény, mint kellene, s egyes czélzásai, melyekhez kulcsunk nincsen, töredékessé látszanak tenni. így például nem tudjuk, mire vonatkozik, idéző jelekkel a leány szájába adott, de hihetően maga a költő által, mintegy reflexióképen, közbevetett ama felkiáltás:
Oh átkozott anya |
Az ily sokára nem a későig múlatás, hanem a késő férjhezadás lesz, mely vád vonatkozhatik ugyan a hosszú leányság alatti szeretkezésre, s így a csapodárságra is, melyért mostan lakol; de méginkább gyanításnak ad helyet, mi világos tudalom volt az eredeti hallgatók előtt, de nekünk örökre gyanítás marad.
A mi az átdolgozást illeti: az csak részben sikerűlt, mi efféle költeménynél annyi, mint: nem sikerűlt. A kétféle, régi és új szövet nincs egybe illesztve úgy, hogy ki ne ríjon egymás közöl. Eleinte jól kezdi: az 1-ső szakasz többnyire szerencsésen odaillő népi kifejezésekből van összealkotva, s hol a költő maga veszi is át a szót, óvakodik az összhangot megzavarni. De már a szakasz végén tolla alá kerül egy szerencsétlen sor: „kész a végzés, még titokban,” — erre rím kell, mi lehetne jobb, mint lobban? de mi lobban úgy, mint a titok? hát: a lidércz, s lesz a sorpár így: „Kész a végzés, még titokban, mint lidércz, mely még nem lobban.” No, a lidércz, míg nem lobban, nem is lidércz, de nem is kész, mert mihelyt kész, legott fellobban. S hova lesz ily hasonlat által a hang naivsága? — A 2- és 3-ik szakaszban amott a legény, itt a leány viszi a szót. Egyik sem naiv, akár nyelvét, akár ész-, vagy érzelemirányát, s ennek kifejezés módját tekintjük. A legény „a gyűrűnek, e csalfa ékszernek, gyémántja sugaráról„ beszél, s átkai legmagasb pathoszában szójátékot farag: „Verjen meg az isten! — ha nem, hát majd megverlek én„ — s mindezt nem tréfából, vagy humoros kifakadásban mint a nép fia, hanem a legnagyobb komoly felindulás közepett. A leánynak egy nyillal van sok vesződsége, a Dani átkával, mely képet három strophán átal űz-fűz. A 4-ik szakasz többnyire jó hangból megy, de ott is van a mi megtöri a hármoniát. Először a Dani — mon-dani rím, mely másod ízben fordul már elé, holott egyszer is — frivol! aztán ily inversiók a paraszt asszony teljes szájában:
S mely szembe szívbe süt — |
Az 5-ik szakaszban is vannak helyek, hol a költő súgja a szót személyeinek, s azok öntudatlan mondják utána: de mivel „finis coronat opus,” s e szak a többinél jobb, kivált végsorai pathoszszal zárják be:
„Húzd éjfélig, czigány, |
|
(„Húzd czigány! éjfélig, |
(mire csak az a megjegyzésünk, hogy az eredeti, ha a rímét nem, a hangsúlyos szót jobban tudta, hova tegye), hadd maradjon jó íze szánkban a költeménynek.
Egész kötet van hátra: vonjuk összébb a vitorlát. Sok szóval járunk: de ha az általános bírálat tudósabb: a részletes bonczolás mindig tanulságosabb. E sorok írója magáról tudja ezt. Ritkán s nem nagyon sokat épült oly bírálatokból, melyek egész általánosságban voltak tartva: ellenben a kellő részletességgel történt felízelés mindig hagyott nála valamit, vagy adván vagy költvén egy-egy gondolatot. — Csak az a baj az efféle elemzésnél, hogy az ember sohasem mondhat eleget, s minél inkább követi a részleteket, annál jobban elágaznak, mint a fa gyökere, mely földszínt három-négy ágban egyesül, de ha az ember mindenik ágnak végére akar menni, ezer meg ezer apróbb szálra, majd számtalan gyökér-rostra talál, melyekből nincs kiigazodás. Nem kerülheti hát, hogy részletes bírálata némi töredékesség színét ne hordja magán, ha itt-amott inkább, más helyen kevésbbé ereszkedik a részletekbe; de a mit előadása formailag veszt, kipótolja a nyereség, hogy alkalma van oly gyakorlati intések adására, melyek az általánosb tárgyalásban helyet nem foglalhattak volna. Szolgáljon ez mentségemül.
A második kötetben egy osztály a „Természet” közös czím alá van sorozva. Szerző, a pusztán leíró költészet ellen tiltakozva, jeligéjében ezt mondja:
Ne fesd a mit látsz, — azt fesd, a mit érzesz: |
Ez igaz. Nincs valami ízetlenebb, mint neki esni hajnalnak, viharnak, délibábnak, tengernek, pusztának stb. s inventáriumba szedni minden tárgyat, a mit az ember szeme lát és füle hall. Az ily leírás nem költészet, miben sem különbözik a föld- vagy természetrajzi descriptióktól, midőn például egy tájat, annak hegyét, völgyét, falvait, erdeit, vizeit stb. elsoroljuk, mihez csupán szemesség kell s jó emlékezet; vagy midőn egy növényt leírunk virágától gyökeréig. Jól mondja hát költőnk, hogy ne a látottat, hanem az érzettet fessük. De érzés meg érzés közt különbség van. Ha a költő oly érzelmet zeng, melyet nem a természet lehellt belé, hanem ő maga vitt már készen a természetbe, akkor ne nevezze költeményét leírónak, ne kívánja, hogy azt „Természet” czím alá soroljuk. Szerző sok oly költeményt bújtat e kalap alá, a mely semmivel sem inkább „Természet,” — mint a többi lyrája. A természet csak mint kép, allegória stb. szerepel bennök, hogy speciális érzelmét azok segélyével kifejezze; szóval csupán azt, és annyit vesz a természetből, a mi és a mennyi subjectiv érzése képbeli előadására szükséges: ezt pedig a lyrai költő mindig teheti. Nála tárgyias rajza alig fordul elő a természetnek. Már pedig a tárgyiasság ily esetben sem teszi azt, hogy a költő ne érezzen, hanem hogy érzése a leírt tárgy által jőjön mozgásba; ha tájat fest, annak mintegy a lelkét, azt a varázst fogja fel, melyet az őrá gyakorolt, s hihetően másokra is épen úgy fogna gyakorolni. Az így termett költeményt nevezném én aztán „Természetnek;” Szász Károlyéi többnyire nem természet, hanem alany mint a többi. Ő e részben alanyibb a kölönben oly subjectiv Petőfinél; kinek csak „Kutya-kaparóját” hozom fel, hogyan lehelli e költemény az objectiv tájnak azon sivárságát, melyet a költő is érzett ugyan, sőt erősebben kelle, hogy érezzen, mint más, de olvasva mindenki megtalálja benne a maga ugyanazon tárgyhoz kötött érzelmét, míg Szásznál a természet képei nem e, hogy úgy szóljak, tárgyilagos érzést költik fel, hanem az egyén alanyi hangulatát tükrözik vissza.
E szakaszban kétségkívül legjelesebb, formában, kivitelben is legtisztább, az „Álom keleten” (II. 21.). Ki Szásznak képdús, ragyogó phantasiáját nem ismerné, vagy tagadná, olvassa el ezt. Ő itt igazán elemében van. Látszó apropos nélkül, föltesz egy kérdést: Mit érezne a puszták vándora, ha tikkadtan lerogyva tevéje lábainál, egy csodás, tündéri keleti álmot látna? Ekkor hozzáfog ez álmot a legragyogóbb színekben ecsetelni. Fokról-fokra növeli az álom kéjeit. A vándor elébb vizekben hintálózik, majd teste könnyebb lesz, röpül, karcsú pálmák ringatják — s még fölebb, már-már a Próféta s húrik keblében képzeli magát... midőn felébred, s:
Tevéje nyög és a lángszárnyú számum |
Azonban ez sem pusztán leíró, ez is alanyi költemény. Ki amannak veszi, könnyen tehetné a kérdést: de mi baja költőnek a beduinnal? hogy jő az absurd gondolatra, hogy leírja annak álmát? Van-e több apropos e gondolatban, mint ez egyszeri menyecske töprenkedésében, ki mindig azon sírt-rítt, hogy ha neki kis fia lesz, annak kis ködmene lesz, s a kis fiú megtalál halni: hát kire marad a kis ködmen?. . . Nem olyan-e ez is: mit érezne a vándor ilyen s ilyen esetben?... Mint pusztán leíró, nem volna indokolva sem a hangulat, sem a kiindulás. De alanyi szenvedés képe ez. Csak még egy vonás kellene az utolsó versszakhoz s minden tisztában volna. Előttem így sem homályos, de nem minden olvasó találja meg e költeményben magát a költőt. Pedig ez elhallgatásban művészet rejlik: csakhogy mi szájbarágott beszédhez vagyunk szokva. — Szintén tiszta és jó még a „Havasi rózsa” — „Jégvirágok,” — mindkettő emlékeztetve tárgyban Tompára, de conceptióban nem; .,A körösi temetőben,” mely talán egyedül érdemli a „Természet” nevet valamennyi közt, mivel ebben a hangulat kívülről jő: a költő boldog, mégis ábrándos vágya kél fekünni e szép temetőben; „Oh én lelkem” . . . mely tisztán alanyi dal, valamint az utána következő: „Alugyál el” — továbbá „Nézd a folyót” . . . mind élvezhető költemények. „Az úr háza” 1. 2. 3., mely legcsodálatosabb módon jő a „Természet” osztályba, ama föntebb jellemzett költeményeihez való volna Szásznak, melyekben alanyi alapon, leíró elemekkel, gondolatja emelkedik ki. E gondolat az 1. számúban a „keresztyén” eszme, ellenébe téve a „mózesinek”, melyről találóan mondja: „Bár a test meghalt: él a lélek s az isten él — az úr jelen!” a 2-ikban az egyén, a költő, mint a keresztyén anyaszentegyház tagja, a 3-ikban már mint pap áll előttünk. E három tehát némileg „rendszeresen” tartozik össze: előbb a ker. egyház fogalma, aztán az egyház tagjáé, aztán különösen a papé. Mindazáltal nem sovány didacticum, a költő alanyi érzelme lengi által, külső leírásai pedig szépek. Mingyárt elül az esti csönd leírása a templomban, meghatja a képzeletet, s felkölti az egészhez kellő ünnepélyes hangot. Csupán két helyre van észrevételem. Költő a templom hajóját, az esti borongásban, hajolva könyörgő remetének nézi. Oly speciális világítás ez, minőben nem tudjuk képzelni a mondott tárgyat. Sokszor van úgy az ember, hogy lát valamely tüneményt, az égen például felhő-csoportot, világítást, mely annyira kivételes, szokatlan, hogy ha festő vásznára tenné, senkisem hinné el neki, hogy természetes. Vajon a művész helyesen használja-e fel ez igaz, de nagyon rendkívüli momentumokat? Szerintem ép úgy téved, mint ha a költő az erkölcsi világból a nagyon kivételest hajhászsza. Vannak bizarr jellemek, létezők a valóságban, hihetetlenek a költészetben. Nem hozom fel Sue-t, vagy Dumast: Dickens némely alakja is ilyen. Meglehet, sőt merném mondani, bizonyos, hogy Szász ez esetben a boltozatot oly világításban látta, hogy épen könyörgő remete hasonlatát gerjeszté föl képzeletében; de e való, oly kivételes, hogy más, ki nem látta, nem bírja utánképzelni. — Másik észrevételem e zavart stropha ellen van, melynek mind rhythmusa, mind szókötése szaggatott:
Magosban (adverb.) állok mind a népnél. |
Általában elég jól van írva még „Szép e róna;” kezdetén némi Petőfi-benyomások, — majd találó képek közt egy hamis: sietne a láb, ha a délibáb nem hívná a költőt megförödni enyhítő vizébe. Siethet a délibábig, messze van az. Továbbá: „Vihar közelgése,” hol oly szépen mondatik:
Reszketnek a fűszálak, |
de túlmesterkélt, midőn a mennydörgést oroszlány hangnak (eddig jó) s a vihart sárga farkának képzeli; végül a „Csendesség”, melyben a pásztortűzről oly szép az, hogy a „messzeség gyújtja és oltja”, de vannak messzünnen vett képek is: „Mint kedvese után a leányka, úgy néz az ég a nap után;” van képtelenség, midőn szerző e pásztortüzes éjben azt mondja: „ott túlnan zöldebb tájak intnek” — azaz olyat fest, a mit nem láthat most. Végre mint olyat, melynek hangján el nem igazodhatni, a „Nyugalom és boldogság” czíműt (II. 61.) hozom fel. A táj ebben először oly derűlt, mint álmodó gyermek, fölötte nyugalom mosolya van, aztán: mint koporsóba fektetett leány, s a derűlt nyugalomból lesz bús nyugalom, a télnek halvány réme. Az a képvadászás is fordul benne elő, hogy a vihar elébb hasonlíttatik szívhez, a szív meg aztán húrhoz. Az ily, harmadik-negyedik tárgyra lépdelő hasonlat-grádics mindig a mesterkéltség szinét hordja magán.
Tisztelt olvasó! Ha Szász Károly érzelem-világát a rokonszenv s megilletődés könnyeivel akarod bejárni, vedd elő még egyszer a vékony füzetet, melynek czíme: „Iduna hagyományai” s olvasd utána szerzőnknél a „Búbánat” közös név alá foglalt költeményeket. Ne akadj fel a jeligén, melyben a kép hogyan illését akár a mottóra, akár az egészre máig sem tudom kivenni; az se zavarjon, ha az első három vers nem talál megfelelni rég felizgattam várakozásodnak. Azt mondanám, mit a kártyás mond germanizált franczia nyelvén: „drei brennen!„ (s itt a brennen jobban is vág, mint aprenez) ha ezekben is nem volna oly szívreható szépség, a mit sajnállanék eldobni, meg ha e szakasz teljességére szükséges nem volna e bevezetés. Csak hadd vigye hát költőnk „Halvány virágait” (II. 79.) kedves betegének: azt a primulát, melyről annyi érzéssel veti oda (1.):
Ő is lehajtja bánatos fejét, |
s az akáczfa lehulló fehér virága hadd mondassa vele (2.):
Fehér párnádnál fehérebb magad; |
e szép két kis dalért megbocsátjuk a harmadik (3.) nem oly szépet, melyben elébb prózailag fölfejti, hogy ártalmas a fehér liliom szaga beteg szobában; „ölő a haldokló liliom szaga” — tehát magában a liliomban van e gyilkos erő, mégis aztán így zárja be: „Te is haldokló liljom vagy testvéred halálán megölne a fájdalom.” Ez nem vág össze. Vagy phisicai ártalom, vagy sympathia! a kettő együtt nem fér meg. Állítsuk össze röviden: „megöl a hervadó liliom szaga; vigyük ki: hervadása miatt megölne a fájdalom.” Jó így? A költészetnek is van logikája. — A „Belepte már . . .” kezdetűért, hol a költő „lelke mint búsongó ákász, hullatja elhunyt kedvesére egykori kedve színes lombjait” — ismét elnézzük azt az egy-két hibát, mely a „Nem adnálak”. . . feliratúban előfordul, mely csodás vegyülete az igazi hangnak és mesterkedésnek. E három elsőt, mondom, leszámítva, vagy igen föl nem számítva, hallgasd feljajdulását, részvékeny olvasó („Iduna” II. 85.):
Ne kapd fel nevét kósza hír! |
s midőn a fájdalom féltékenységével tapad az önző gondolathoz, (mert a nagy fájdalom önző): „és néma, hideg sírkövén ne legyen köny: csak az enyém!„ Lehet-e ennél valami igazabb? nemde a pathosz valódi nyelve ez? Vagy midőn szobája elhagyatottságát festi („Útban”: 2.) hol „az ágy üres, mint a fészek, melynek pelyhe már kihűlt, mert a telet félő madár szebb tavaszba menekült” — hol csak a „szögletben egy komor pók foltozgatja (még ez is rongyos!) szövetét” — „még maga a szenvedés is elhagyá e bús lakot; — — vagy a „Zöld sír” — vagy midőn felkiált: Hadd legyen ő a legutolsó, a kit elfed a koporsó s ne maradjon aztán senki, a ki őt sírva vigye ki („Hadd legyek ...” II. 93.); vagy midőn még élni akar anyjáért, testvériért („1853. október 25.” 94. l.). A „Fehér sír”-t (97. l.) elfordíthatjuk, még a veszett hangzású sort se rójuk most meg benne:
Szólj, jöttén te mit erezhettél.... |
de a „Három temető” ismét szíven kap, kivált midőn halottjairól mondja:
De a földtől vissza |
kár, hogy egy keveset mondó képpel rekeszti be, mely az idézett sorok pathoszából egyszerre aláejti a hangot. Sok érzéssel van írva a „Drága csontok” czímű is: „Mindenütt egy-egy temető, Enyéimet pihentető;” úgy hagyogatta el kedveseit, mint tagjait csatákban a katona. Olvashatjuk bátran a mint következnek: „Oh lelkem”, „A hideg bölcseség,” „Eljő az idő,” „Szeretni újra,” „Ne csábítgass,” „Pálya végén,” — de mindezeknél meg-hatóbb lesz az „Emlékezés:” mintha most is hallaná még — úgymond — ásó kapa csördülését, a nehéz föld dobbanását, az üres sír betelését...” aztán: „úgy hullott szívére a rög!” — Igen! ezt mi is érezzük itt. S „Mily boldog” Iduna — ott lenn, a sírban, „hogy édes anyja is hozzá költözött!” Adjuk hozzá még a hátralevő kettőt és zárjuk be e szakaszt azzal, a mivel költőnk berekeszti:
A fa, ha benövi kérgével sebhelyét, |
És most, musae, paullo majora canamus! Azaz nem mi, hanem költőnk mondja ezt, kinek itt következő (utolsó) szakasza: Haza, Történet collectiv czímet visel. Eleinte, mint igaz erdélyi ember, szűkebb értelemben Veszi a haza nevét; első költeményén e kizáró honfiúság látszik, a mi egyébaránt költőnek jobban áll, mint a ki prózában tesz ily különbséget. A költő hazája nem mindig a politikai haza, lehet egy tartomány, vidék, sőt falu is; az a meleg fészek, honnan kiröppent, hová édes emlékei vonják vissza, hol érzelem világa melegebb, otthonosabb ... a költő nagyon anyás gyermeke — Mutterland-jának. Ki venné rossz nevén, ha Petőfi melegebb vonzalmat hirdet a puszta, Kis-Kunság homokpusztái iránt, mint más vidékei iránt a hazának. Szászt sem rovom tehát meg, hogy midőn hazát emleget, specialiter a Maros tájaira gondol: de az ily költeményeket nem tettem volna legelűl. Ki a főczímet: Haza, s a kezdő vers czímét: Hazámhoz olvassa, nem arra van előkészítve, hogy az „engere Vaterlandsliebe”-vel találkozzék mindjárt a küszöbön, — legalább én úgy jártam vele. Ezt csak mellesleg.
Egyébaránt a „Hazámhoz” kedvesen írott dal. Rhythmus és összhang semmi által sincs megzavarva, az érzelem igaz és meleg. Különösen talál, midőn: kérdi a sebes folyótól, miért hagyta el Erdélyt. (Mert sok folyónk onnan jő, s mind kisiet onnan, oda be egy sem.) S midőn a kis csillagot a látkör szélén havasi pásztortűznek nézi. „A Maroshoz” is szépen van írva, jó allegória, de kissé elnyújtott, s magyarázatos. Nem elég, hogy végül három versszakon át fejtegeti a „mese értelmét,” jó előre már dőlt sorral szánkba rágja:
Intő példa nekem a te sorsod. |
Mennyivel szebb Petőfi „Két vándora”, hol minden magyarázat nélkül magát ismerjük fel a „fiúban!” A nagyon kimagyarázott allegória, mint az explicált élcz, elveszti minden élét. A „Magyar zene” közhelyekből indul, de aztán neki melegszik s megkapja kellő emelkedését. Csupán az a rossz rím elül is, hátúl is: hol épen a legjobb rhythmus kellene! A „Szerelem és Honfibú” — sekélyes. A czím és négy első sor megmondja egész gondolatját, a többi csak ezt magyarázza, íirgeti forgatja. íme:
SZERELEM ÉS HONFIBÚ. |
a többi fejlemény pusztán annyi, hogy a felleg (honfibú) ködöt hoz, s e köd kioltja a (?) a pásztor tüzet (a szerelmet). A vers, ha nem nyúlik, szakad. „Abd-el Kader” (haza-e, vagy történet szerzőnek irányában?) tárgyias; bérangeri accentusból, de szépen meg van írva. Csak abban sejtek valami sikamlást, hogy a puszták fia elébb „nem kéri kardját,” de azután puskáját igen, s végre azt is megvárja, hogy kardját visszaadják, melytől „csak erőszak fosztá meg”. . . Nem tudom, progressió-e ez, vagy ellenmondás. „Kerényi Frigyes” a jobbak közé tartozik, jól kelti, folytatja, s kitűnően szép utózengéssel hagyja bennünk a hangulatot. „Garai”-ban sok az alkamiság: mire való „fényes ősöket,” „királyi nemet” emlegetni, a mire ő maga is elmosolyodott volna? s a nőjére, gyermekeire vonatkozó hely nagyon prózailag-practicus felhívása a közrészvétnek. Szép mozzanatok hiával ez sincs különben. „A szalk-szent-mártoni csárdának” csupán vége az, a mi érőt ér, a többi „széle a derelyének.” Semmi új „Petőfi újabb költeményeiben” azaz nem a két kötetest értem, hanem a két versszakost Szásznál. A „Testvérek”. . . (a menekültek) „sem nem rossz az, sem nem jó,” de nem is „mind csak hiábavaló.” Vége felé jól fordul. „Kazinczy” és „Széchenyi emlékezete”... hadd ne szóljak ezekről. Ismeri a közönség mindegyiket. Mindegyiknél bizonyos összehasonlításba kellene ereszkednünk, a mi e daraboknak akár előnyére, akár hátrányára ütne ki, epét zavarna itt vagy ott. Annyit mondhatunk, hogy a legjobb költő is, ily alkalmakkal, nem tehet róla, ha némileg a színházi díszítő ecsetjével fest, csupán az a kérdés, melyik jobb decorator s művész egyszersmind. E kérdést két fél dönti el: a nagy közönség, s a műértő kisebb rész. „Kazinczy emlékezete” alkalmával e kettő, úgy látszott, meghasonlék; „Széchenyi” iránt az egyik félnek nem volt alkalma összehasonlítólag nyilatkozni. — Végül: „A nagy év” jól rekeszti be mind az (1860-ik) évet, mind a kötetet.
Mi is berekesztenők, az olvasó nagy könnyebbségére, vizsgálatunkat, ha Szász K. még néhány, az elbeszélő nemhez tartozó költeményt is nem írt volna, melyekre vonatkozik e szakasz czímében a Történet szó. Ezek: „Aquiléja;” „Salamon átka;” „A herczeg sólyma;” „Negyedik Béla;” „Ottó király;” „A bujdosók;” „Éji harcz;” „Hunyadi László;” „Ének Mátyás királyról;” „Bánfi Dénes csókja.” — Az utóbbi, forma s tartalom tekintetében, valamennyi közt leginkább megfelel az e fajta elbeszélés (románcz, ballada stb.) igényeinek. Egy határozott indokból (a csók) ered ki, s ahhoz mind végig hű marad, ámbár a kútfő (Cserei), honnan szerzőnk tárgyát meríté, igen alkalmas lett volna arra, hogy complicált motívumaival a költőt zavarba hozza. S a cselekvény nemcsak Béldi boszújában nyilatkozik, nemcsak azon igen találó vonásban, mikor a halálos okirat aláírásától vonakodó Béldit Teleki a csók ügyes s nagyon alkalomszerű említése által bőszíti fel; hanem sokkal szebben a Bánfi lélek állapotjában fejlő tragicum által. Bánfi bűnhődik egy csókért, azaz valamennyi kisebb-nagyobb hűtlenségért, mit neje ellen elkövetett. De a nő megbocsátotta ezeket a boldogtalannak; ki a megtérés édes hitével alszik, álmodik immár hitvese kebelén. Mily öröm volna élni ezután! de a sors nem oly kegyelmes, mint a szerető feleség: ott zörget az ajtón a büntetés, a halál. A kegyelem hozó követ megjelenése azonban mit sem lendít már a cselekvényen. Csak arra való, hogy a megtörtént kivégzést (a hozott „szőnyeggel”) hatályosban jelentse a költő. Ha e kegyelempósta elindulása mingyárt a Csákié után beszövetik, az olvasó feszültebb érdekkel fogta várni a kifejlődést. Nem olcsó hatás-vadászat az ilyen, mikor t. i. az egymás mellett történő, s mintegy versenyt futó eseményekről lerántjuk a leplet, hogy a néző tisztán lássa, s remény s kétely közt hánykódjék, melyik lesz a győztes. Rosszabb ennél a meglepés, ha oly váratlanul jő valami, mint itt végül a kegyelmi hír. Legrosszabb, ha a költő azáltal akar érdeket gerjeszteni, hogy oly remény s félelem közt himbál, melyekről utóbb kisül, hogy csupa vak lárma volt. Jelen esetben a kegyelem hírnök korábbi elindítása nem lett volna az. — Még a „Salamon átka” tűntet fel erőteljes balladai benső mozzanatot, mely ott culminál, midőn Salamon felkiált: „Nézd! megvan még szemem világa” — s általában e költemény benső alkata egészen balladai, de külseje annyi leíró elemet szedett magára, oly magyarázatos, sok szóval járó, hogy versnek lehet jó vers, de nem ballada. Megfordítva, más darabjaiban szerzőnek, van külső, nincs benső balladaiság. Ilyen Aquiléja, IV. Béla, Ottó király, A bujdosók, Éji harcz, Hunyadi László. Mindezek nem belülről fejlenek kifelé, hanem a külső hang által akarják fedezni a benső (t. i. költői) cselekvés hiányát; a krónikái szerkezetet. S e fölvett külső hang is nem egyszer kölcsönzöttnek — már tudva, nem tudva, — de kölcsönzöttnek tetszik. Nem én mondom ezt, mások is úgy találták. Szerző, ha elbeszél, úgy látszik még inkább ki van téve annak, mit az általános jellemzéskor mondottam róla, hogy t. i. nincs elég ellenállási ereje, hogy idegen hangulat erőt ne vegyen rajta. Ez nem azt teszi, mintha nem adna eredeti képeket s szépeket, de minden esetre azt, hogy tárgyán kívül még a minta is ott lebeg előtte s ez meglátszik a művén. — Aquiléja az ismeretes gólya-mondát adja, tehát a nagy hun vezér egy taktikai fogását, küleseményt, minden cselekvés nélkül, ha csak Attila gyávaságig dühöngő jellemrajzát annak nem veszszük. E „bősz királyra a hadak nem is figyelnek” (142. l.) aztán káromkodik: „Verjen meg Hadúr haragja!” alább is hadai „elnémulnak ijedségben a dühhel mondott szavakra” (147.) Nincs e hősben méltóság: Attila történetileg sem ilyen dühöncz. A „czitromok hazájának” szép leírása elül magában jó: „sed non his erat locus.” Ily szende nyitány nem való e harczias operához. A nehéz versalakban szerző könnyűsége mesteri — olykor mesterkélt is {éj a héja, Aquiléja stb.) — Rokon ezzel az Éji harcz, a mennyiben ez is csupán külső hadi cselekvényt, Hunyadinak egy éji cselét, dolgoz fel. Megverni az ellent, észszel vagy kézzel, dicső dolog; de pusztán magára nem költői cselekvény. Még a tulajdonképeni epopeában is, melynél pedig a külső tények oly nagy szerepet játszanak, kell lenni, s van is benső mindig. — IV. Béla igen jó accordokból megy; de az alapeszme, min sarkallik, egy oly előre fogant gondolat, milyenekről már fönebb, szerzőnk . némely allegoriás elbeszélései alkalmával, emlékeztem. „Az egyén elveszítheti életét a becsűletért — ez a kigondolt maxima. — de a király a haza megmentését még az egyéni becsületnél is többre kell, hogy tegye.” Föntebb megmondottam az ily parázson befektetett alapigazságokra észrevételemet, fölösleges ismétlenem. Csak azt teszem még hozzá, hogy ha valamely epikai faj, úgy bizonyosan a balladaféle az, melyben szükség, hogy az alapeszme érzéssé olvadjon mintegy; mely legkevésbbé tűri az ily „tanulság”-szerűen elvonható maximákat. Hunyadi László cselekvénye benső volna, de az ismeretes mozzanatokon kívül, melyek a históriában is kikerekednek, semmi újat nem látok benne, kivéve a külső ruházást; ugyan ez áll a Bujdosókról; Ottónak pedig semmi alapeszméje nincs; vagy érzést említve: melyik részen van itt a sympathia? Ottóén nincs, mert az kudarczot vall, a leányén nincs, mert azt nem is látjuk. Tehát Aporén? de miért? Annyit látunk, hogy ellopja a koronát: de a lopás, rablás magában nem költ rokonszenvet iránta. A történet sem igen magasztalja ez erőszakosságért Aport; költeményben pedig valami plausibilis indok kellene rá. Itt nincs. Ellopta, addig van. Még két elbeszélés volna — Garai modorában — „A herczeg sólyma” és „Ének Mátyás királyról” — Az elsőn némi legenda színezet ömlik el, félcsodás peripetiákon fordúl le, melyekhez hit is kell; a másik jó beszédes elbeszélés a nagy királyról, ki itten kevésbbé nagy;. kivált a 195. l első versszakában levő töprenkedést én nem adtam volna szájába. Oly közönségesen hangzik:
„Akármit ád az isten, most megkísértem ezt!” |
Szász Károly mintegy tizenöt évi lyrai munkásságának eredményét ez elég szerény két kötetbe szorította össze. Bizonynyal többet írt: e gyűjtemény már válogatáson ment keresztül. Mégis mennyi a gáncs ellene! Azt akartam volna-e, hogy kihagyjon minden olyat mi ellen egy vagy más tekintetben észrevételt tevék? Oh nem. Azonkívül, hogy ily túlszigoru válogatás a szerző részéről — kinek minden verséhez tapad egy-egy kedves emléke, melyért azt kihagyni sajnálja, — csaknem lehetetlen; idegen rostáló pedig (példa rá Kazinczy, Himfy és Berzsenyi irányában) gyakorta legjobb akarattal is igazságtalan az író iránt; — azonkívül, mondom, a költőegyéniség határozott jellemzésére, tehetségének méltatására szükséges, hogy írói munkásságának igen nagy része ne legyen elrejtve a közönség elől. Szerencse s nagy előny, kétségkívül, ha valamely iró annyira állhatatos, hogy sokat írván, csak azon egyet-kettőt bocsátja világ elé, mely teljesen sikerűlt; de az ily író méltatásában aztán könnyen is tévedhet a kritika, érdeméül számítván be nemcsak a mit írt, hanem a mit, e sikerültekből következtetve, írhatott volna. Szász eleget adott arra, hogy költészetének mind erényei, mind hibái kitűnjenek. Ezek után képe, egyénisége határozottan áll előttünk. Nem akarom az osztályzás, rangkimutatás nagyon relatív mértékét venni elő, hogy őt ahhoz mérjem: csupán annyit mondok e részben, hogy számos első rangú tulajdon mellett vannak nála fogyatkozások, melyek alább szállítják róla ítéletünket. Mindazáltal jó és szép tulajdonai: az érzület s előadás nemessége, tanulmányával párosult ízlés, — ott, hol igazan s melyen — nem futólag — érzett, az érzelemnek is hatályos kifejezése, a nála gyakran, a nélkül hogy subjectivitását levetkezné, előtérbe nyomuló gondolat, a könynyűség, melylyel egy-egy alanyi hangulatba ring, a dús színpompa, öltöztetés, a nyelv ügyes, tanúlt kezelése, a versidomok alkalmazásában, sőt teremtésében, a hangzatos rímek feltalálásában nyilatkozó bravour stb., tisztelt nevet és számos olvasót biztosítnak részére; mint ellenhatás pedig az elpóriasodó ízlés ép azon éveiben, melyekre költői működése esik, e működés úgy tekinthető, mint valódi irodalmi szükségesség. És most béke velünk!