Szász Károly: Trencséni Csák
| Szász Károly: Trencséni Csák szerző: Arany János |
TRENCSÉNI CSÁK. A magyar Akadémia által Nádasdy-díjból 100 aranynyal koszorúzott történeti költői beszély tíz énekben. Írta Szász Károly. Pest, 1801. Engel és Mandello tulajdona.
A hazai költészet múzsája darab idő óta sóvár szemmel néz a magyar történelemnek ama viharos, nagy szenvedélyek- s roppant alakokban annyira bővelkedő szakára, midőn az utolsó Ányád elhunytával szabad mező nyílt a pártok óriási küzdelmének, s az oligarchia meghasonlott kebeléből királyi hatalmú dynasták tornyosodtak föl, vészterhes fellegek gyanánt szórva mennyköveiket egymás ellen s az alant fekvő lapályra, a nép alsóbb rétegeire. De noha e korszak története a költészetnek, mely örömest oda fordul, ahol nagy szenvedélyeket, erősen kinyomott jellemeket, a közönségesnél tetemesen nagyobb mérvű alakokat szemlél, — kivált az eposznak és drámának, mintegy magától idomba ömlő kész anyaggal látszik szolgálni: mégsem sikerűlt belőle ez ideig a tárgy követeléseihez méltó művet teremteni meg. Kisfaludy csonka drámája legkitűnőbb ezen törekvések közt, melyek nagy részét az eredménytelen pályafutás feledsége borítja: de egy éles szemű bírálónk e darab sükere felől is kimondotta már kétségét, mert — úgymond — „cselekvénye kettősen indul, s a Csák Máté viszonyából kevés tragikai érdek látszik fejlődni.” Én pedig oly véleménynyel vagyok, hogy maga e történet, mely az írót könnyű diadal reményével csalogatja, teszi egyszersmind, ha nem lehetetlenné — mert elvégre nincs lehetetlen a géniusz előtt — de rendkívül nehézzé a feladat megoldását. Igen sok és igen kevés egyszersmind, úgy tetszik nekem, a mit a költőnek nyújt. Sok, mert a csaknem egyenlő magasra felszökő alakok közül, melyek ottan szerepelnek, egyet sem mellőzhet vagy rendelhet a másik alá, úgy, hogy a történeti tudalom fel ne támadjon önkénye ellen. Ki fog írni, például, Csákról, hogy Omode, Apor, Zács Felíczián ne követelje művében az oroszlány részt: miből a cselekvény kettős vagy többes folyama könnyen származhatok, és az, hogy a költő nehezen bír egy főhőst emelni a kolosszi alakok fölé. De egyúttal kevés is, mert a história nagy drámájában szereplők indokait, viszonyát egymáshoz, a külön csoportokra szakadozó tények egybefüggését stb. nem világítja meg kellően a részletek bősége által; s mert az események haladta új-új sereg történeti személyt hoz színtérre, kikről, a puszta néven kívül, alig tudunk valamit, de a kiket mégis a költő, hogy az eseményekhez hív maradjon, rajzába fölszedni kénytelen.
Midőn Szász Károly, ezelőtt pár évvel, műve alaprajzát e sorok írójával közölte, az utóbbi látván a tények, a cselekvő személyek roppant tömegét, mely itt mozgásba tétetik, azt jegyezte meg rá, hogy ő e tervet egy huszonnégy énekes nagy epopoeában, minő az Iliász, sem tudná költőileg kifejteni, nemhogy egy beszélyben. Tisztelt barátom máskint vala meggyőződve, bízott magához: a költemény itt van. Jól tette, hogy nem hagyta magát elijesztetni kishitű ellenvetésem által: műve mindenesetre nyereség irodalmunknak és én, ki barátom könnyen hangolható lyrai természetét ösmerém, de alakító tehetsége iránt, addigi működése után, nem volt okom valami nagy véleménynyel lenni, — sok tekintetben kedvesen csalatkozva érzem magamat könyve olvasásakor. Nem igen tudnék nevezni művet újabb költői irodalmunkban, mely a horatiusi „plura nitent” fényesebb példáit mutatná föl, mint ép e költemény, még pedig nemcsak festői, vagy lyrai részletekben, — vagy, hogy ismét Horatiussal szóljak, a „late splendens pannus” dolgában, — hanem egyes nagyobb részek, egész énekek hatályos eposzi vagy drámai alkotása tekintetében is. Csupán az egyéni erőtlenség bevallása marad-e hát most részemről a föntebbi észrevétel; vagy alapja a művészet örökkévaló törvényein nyugszik: ez az, a minek tisztába hozásával tartozom magamnak, tartozom a szerzőnek, tartozom, mint kritikai lap szerkesztője, az irodalomnak. És én kimondom, s Trencséni Csák olvasója érezni fogja velem, hogy a költemény legfőbb baja a tények és szereplő egyéniségek roppant halmazából ered, melyek közöl amazoknak cselekvénynyé, ezeknek jellemmé fejlesztésére szűk a tér, az idő. Neveli a fogyatkozást szerző modora az expositióban, indokolásban, jellemzésben, mely a felfogást nehezíti, fáradságossá teszi az olvasónak, s ez által csökkenti, nem egyszer paralysálja, a mű élvezéséből származható gyönyört.
A mi az elsőt, — a tények és szereplők sokaságából származó kényelmetlenséget illeti: elég e részben magára a költeményre utalnom. Már az I. ének, mely különben erőteljes alkat, drasticus hatás által kitűnő, túl látszik terhelve eseményekkel. A négy fő tag, melyre oszlik: a Forgács-fiak episodja, a kiátkozási jelenet, az országgyűlési előfondorlatok, végre Porcs jelenete Csákkal — mind ez sok egy nyomra, kivált az első énekben, hol mérsékletre van szükség, nehogy a fokozatos emelkedés lehetlenné váljon. A többi ének is, kivéve a lyrai hangú V. és VII-ket, szintén érezteti velünk, kisebb nagyobb mértékben e halmozottságot, de egyik sem annyira, mint a VIII-ik és az utolsó, hol a szűk lyrai — inkább balladai mint eposzi — formában események és személyek tarka csoportja űzi egymást oly gyorsan, hogy elkáprázik belé a szem. Jól tudom, mik lehetnek szerző ellenvetései. Először, hogy ily szövevényes szakaszát a históriának, melyben a legfontosabb országos érdekek a családiakkal keresztűl-kasúl fonódnak, nem lehet valamely falusi elbeszélés egyszerű tervére szállítani; a mi pedig a harczias jeleneteket nézi, hogy szerző nem hőskölteményt, hanem beszélyt írván, annál inkább joga volt eposzi terjedelmesség helyett a ballada gyorsabb menetét alkalmazni. De én az elsőre azt jegyzem meg, hogy a legbonyolultabb alany (sujet) sem menti fel a költőt azon kötelességtől, miszerint minden tagot kellő evidentiába helyezzen, s e részben a térrel nem szabad fösvénykednie; a másikra, hogy a vége felé szűkebb mederbe szorított elbeszélés — a catastrophának balladaszerű elnagyolása — olyanforma hatást szül az olvasóban, mintha szerző megunta volna már vesződni cselekvénye és személyeivel, s össze akarja hányni vetni, hogy valahára szabaduljon tőlök. Legalább, ki az első ének erősen epicai. sőt drámai jelenéseit az utolsónak szélűzte felhődarabok gyanát „elmosuló” (szerző szava) tüneményeivel összeveti, nagyon hajlandó ily következtetésre. Igaz marad tehát, hogy a választott forma (költői beszély) nem elég bő mind azon események és jellemek költői fejlesztésire, miket szerzőnk a mű tervébe ölelt.
E kényelmetlenségből ered aztán a másik baj: az expositió, indokolás, jellemzés szaggatottsága. Annyi esemény, annyiféle történeti nevezetesség színpadra hozása temérdek tájékozást, vissza- és körűltekintést igényel, s a költő azon veszélynek van kitéve, hogy vagy terjedelmes expositiók által untasson, vagy csak futólag, röviden, elszórt vonásokban, mintegy lopva, adja a helyzet felvilágosítására szolgáló körülményeket, a mi ismét az expositiót nehezen felfoghatóvá, a tények összeillesztését az olvasóra nézve fáradalmassá teszi, minél nincs a hatásnak nagyobb ellensége. És itt meg kell jelölnünk a különbséget, mely van a szerző és olvasó viszonyában valamely költői műhöz. A szerző, kinek lelkében az egész megalakult, tisztán láthatja története minden szálát, egy legkisebb vonás, egy könnyű czélzat elég neki, hogy a képet, mely lelkében él, a papíron is teljesnek, hiány nélkül visszaadottnak lássa; minden egyes mozzanatnál, a cselekvény minden fordulatánál, tudja az indokot, előzményt, belátja a fejlődést, a végczélt: s épen azért, mivel előtte mindez világosan áll, könnyen csalódásba eshetik, hogy az olvasó szintén úgy megérti legapróbb czélzásait, összeilleszti a szétszórt vonásokat, egy góczba gyűjt minden sugárszálat s a kép hasonló tisztaságban fog állni előtte, mint a szerző lelkében ragyog vala. De, hogy ez történjék, a költő részéről nagy művészetre van szükség, melyben az okos kiszámítás, a magát, tárgyilag, olvasói helyzetébe áttevés nem csekélyebb szerepet játszik, mint maga a költés, a phantasia. Valamint a festő, gyakran és különböző távolra megáll műve előtt, s majd ilyen, majd amolyan világításban szemlélve, igyekszik mintegy idegen szemmel tekinteni azt, hogy hatása felől másokra tisztába jöjjön: ép úgy szükséges, hogy a költő, biztos kiszámítással, meg tudja határozni a világosság azon mértékét, mely épen elég arra, hogy az olvasó nagy fáradság nélkül képes legyen felfogni, átérteni a művet (mert csak így élvez); de sem igen sok, a mi untat, — sem igen kevés, a mi homályt szül. E kellő arányt egyszerű alaptervnél könnyebb eltalálni, mint ott, hol az események és szereplők sokasága már magában szétvonja a figyelmet s a költő részéről nagyon ügyes berendezést kiván.
Szerző modorában, a mint exponál, indokol, van olyas, a mi gyakran nehezíti, nemhogy könnyítené, a viszonyok felfogását. Gyakran megesik nála, hogy előbb meg hagy történni valamely tényt, csak azután, későre ismertet meg az előzménynyel, későn láttatja vagy sejteti az indokot, akkor, midőn már a dolog érdeke elhalványult; — ahelyen, hogy előzmény s indok által figyelem-gerjesztőleg hatna, s előkészítené az esemény iránti érdekeltséget. Csák és Omodé viszonya, például, helyesen van kigondolva, Omodé családi episodját igen jól köti szerzőnk a fő cselekvényhez, mely Trencséni Máté s Károly küzdelmeit tárgyazza. Omodé, most a király híve, Csák részén volt egykor. Nagyravágyása nem kisebb álomban ringatá, mint hogy idősb fiának, Erzsébet kezével, a koronát fogja megszerezni. E reményben, négy fiával, Erzsébet és Csák mellé esküdött vala. Azonban Csák, midőn korona-vágyó tervét fölfedé előtte, úgy látszik, kikaczagta vele. Innen halálos gyűlölség Omodéban Csák iránt. Vakmerő tervét füstbe oszolni látván, Károlyhoz áll, hűségét oly drágán vetve árúba, a mint csak lehet. De fiai nem követik lépését, ők meg akarják tartani esküjöket Csák és Erzsébet irányában, s ebből fejlik ki a család tragicuma. Mind ez, említem, igen jól van kigondolva s a kapocs a mű két uralkodó cselekvénye közt szerencsésen találva meg. De lássuk a módot, mely szerint ezt a költő exponálja. Omodé bemutatásakor (35. l.) mit sem szól a Csák elleni bosszúról, mely őt Károly mellé hajtotta. Említi ugyan a nagyravágyást, hogy az Aba királytól származott főúrnak voltak álmai a trón felől „hat fiából egyik” számára, de most
... a nagy világon csak egy szél bir vele, |
s a korona felőli ábrándoknak hátrálniok kell, mert
Nem üres a trón már, Károly űl fen azon . . . |
Ily bevezetés után nem értjük, hogy e csak önhasznot hajhászó ember miért „ugrik fel dühösen, mintha a világ forogna vele” mikor Csák megszólal az országgyűlésen, s miért kiáltja: „el kell fogni!” holott Csák nem tett többet, mint azok, kik Dragutint ajánlák királyul. Nem értjük a jelenést (45. l.) Omodé és fiai közt; meglep, megzavar, mint valamely erős csattanás, melynek okát nem tudjuk, de mivel egészen vak esetnek látszik, semmi mélyebb benyomást nem tesz a lélekre. Ignoti nulla cupido: nem gerjeszt várakozást, a mi egészen el van takarva. Már pedig a III-ik énekbe is jól be kell olvasnunk, míg valamicskét megérthetünk, midőn a fiak röviden odavetik (57. l.):
Erzsébetért hűséget esküvénk, |
Azzal pedig, hogy Omodé magán boszúja okát sejtsük legalább, szerző mindaddig várakoztat, míg az apa és négy fiú közötti jelenet, mely a természet legszentebb lánczait tépi össze, egészen leviharzott előttünk, s midőn annak megtudása, érdekköltés dolgában, jóformán csak eső utáni köpeny hatásával bír. Mennyivel világosabb, egyszersmind drámaibb lett volna Omodé gyűlölséget már az első énekbe beszőni, talán scenirozni is, és abból fejleszteni ki a családi tragoediát, mint utólag vetni oda egy versszakban (69. 1):
Én vittem őket, igaz, Csák kezére. |
A bosszú indoka, mely a költeményben aláhúzva sincs, mint itt, könnyen elfutja az olvasó figyelmét s az egész indokolatlannak fog tetszeni előtte.
Hasonló észrevétel alá esik Csák viszonya Erzsébethez, melylyel mindvégig sem tudunk tisztába jönni. Csák jellemrajzában olvassuk, mindjárt elül (10. l.), hogy „ő a világon senkit nem szeret, nem!” így arra vagyunk készülve, hogy Erzsébettel, a jog védelmén kívül, legfeljebb nagyravágyó czéljai vannak, mely véleményben megerősít az is, hogy midőn (85. l.) Omodé Dávid rajongó lelkesedését látja Erzsébetért, „gyönyörrel nézi e rajongó bánatot” — tehát semmi jele a féltésnek, sőt olyanformát vélünk kiolvasni, hogy észrevette a fiú szerelmét, s fel akarja használni Erzsébet hazajöttének kieszközlésére. Azonban már feljebb ismét egy nyilatkozatra találunk Csák részéről (82. l.), melyet épen úgy, sőt tán inkább vehetni szerelmi fájdalomnak, mint a meghiúsult nagyravágyás gyötrelmének,
.... Csák azt mondja: „Vége! |
Mihez hozzáadván a catastrophát (220. 1), midőn t. i. Erzsébetnek Dávid iránti szerelme gyanújára előbb: „Csák riad s lelkén bősz sejtelem virad,” azután, mikor a királyleány egyenes vallomása mi kétséget sem hagy e felől:
Egyszerre Csák mindent megért; |
valóban nem tudjuk, a nagyravágyás büszkesége, vagy a csalódott szerelem követeli-e az áldozatot. Én szívesen meghiszem, hogy Csák „nem szeret senkit,” tehát Erzsébetet sem, de nőül akarta a koronáért, s midőn a Dáviddal font gyöngéd viszony felől bizonyossá lesz, a büszkeségén kapott seb s a már-már veszendő csata miatti elkeseredés teszi oly dühössé, hogy megsemmisíti a terveibe tolakodott ifjat: de mind ez a költeményben nincs oly világosan tartva, hogy zavarba ne hozza még a nem figyelmetlen olvasót is.
Hosszabbra is nyújthatnók ez észrevételeket, ha kicsinyesség vádjától nem tartanánk. Így például azon négy kezdő versszak (3–5. l), mely az ország általános helyzetét a cselekvény megindulása előtt — egészen klasszikai rövidséggel — rajzolja, hol négy versbe annyi minden befér, hogy a legjobb véleményt költi szerzőnk elbeszélő ügyessége iránt, — e négy stropha, mondom, hiányul érezteti velünk, hogy már itt nem tétetik említés Károlyról. Képzeljünk olvasót — a mint hogy van elég, kivált a szépnemből — ki nem jártas a hazai történetben: arra nézve alább a szoknyás király, asszony ember s maga Károly neve mint királyé (12. l.) idegenül fog hangzani, mert nem volt rákészűlve, hogy ily párt, ily trónkövetelő is létezik az országban. Igaz, hogy a Forgács-fiak jelenete csattanósabb így, de amúgy világosabb lett volna a helyzet. Ugyancsak a Károly, a pápai törekvések, a leendő országgyűlés meg a Csákpárt előkészületei expositiójára (20–24) azt kell megjegyeznünk, hogy igen vázlatos, rohanó, tények s nevekkel túltömött; mely kifogás az országgyűlési pártvitákra (II. ének) sőt általában mindenhova kiterjeszthető, hol szerzőnk históriai körülményeket exponál. — A cselekvény indokait, vagy újabb mozzanatait is nem egyszer oly röviden, mulólag, elszigetelten veti oda, hogy semmi érdeket nem gerjeszt a további fejlődésre. Így például midőn Csák, hallva hogy Kassát, mely az övé, Omodé kapta adományul a királytól, apródját küldi e városba, oly utasítással: „majd kapsz több parancsot” (87. l.), e rövid mozzanat könnyen elfutja figyelmünket és semmi fejlődést nem várunk Kassán az Omodé és Csák közötti antagonismusból. De hagyjuk ez apró részleteket, csupán jegyezzük meg általában, hogy a nagyon rövidre szorított, azonfelül szétszórt sugarakba tördelt expositió és indokolás nehezíti a mű felfogását, csökkenti az érdeket, melylyel különben a további fejlődés iránt viseltetnénk.
Hátra van még azon alkalmatlanságról szólanom, melyet a történeti szereplők s nevek aránylag nagy száma okoz a jellemzésben. Nem lévén hely arra, hogy a költő cselekvés által bontsa ki előttünk kisebb jellemeit, könnyen esik azon hibába, hogy az egyszer-kétszer föllépő egyént minden ok és következmény nélkül bemutassa, kívülről jellemezze, elmondjon róla némi általános jellemvonásokat, melyekből a költemény folytában semmi sem fejlődik. Így vannak jellemezve költőnk másod és harmad rangú szereplői. Ott van például, Zács: szerző leírja külsejét, be hagy pillantani lelkébe: „ólálkodik szemei megül egy kis ravaszság, de — úgymond — ki figyelne arra. . .?” ezáltal fölkelti várakozásunkat, hogy Zács a darabban mint cselszövő fog tán szerepelni, de kivéve mostani fölléptét, miszerint Csáknak hírt hoz a leendő országgyűlésről, többé nem is találkozunk vele. Mi haszna tudjuk hát, hogy színes, hízelgő, ravasz stb? ,.. Épen így Druget a furfang olasz; Újlaki Ugrin; a Csák dalidóján s Károly lakomáján bemutatott egyéniségek, melyek cselekesznek ugyan, a mennyiben később harczolnak, de a kézzel-lábbal működést nem nevezzük költőileg cselekvénynek. Szeretném jól fejezni ki magamat. Nincs nagyobb epikai költemény, hol egy csapat járókelő ember ne volna, a több-kevesebb fontosságú jellemektől kezdve, le a puszta nevekig, sőt a „sine nomine turba”-ig. Tehát a mit világ kezdete óta minden epicus gyakorol, azt gáncsolhatnám — épen Szász Károlyban? Isten őrizz! De azt látom én, hogy a derekabb eposzírók — például vehetjük a mi Zrínyinket is — nem rajzolnak jellemet hiába, azaz oly oldalról, mi a cselekvénynyel kapcsolatban nincs, nem „moliuntur inepte,” s ha valamely nevet csupán egyszer hoznak is fel, mint ez gyakran megesik a, harczleírásokban, azt azért teszik, hogy a névhez a vívás, elesés stb. valami új, festői vagy plastikai képét ragaszszák; ez által a jelenet változatosságát mozdítván elé; sokszor egy csomó néven szaladnak át, hogy az ezeket gyorsan elejtő hőst annál inkább emeljék; sokszor a név nélkül, tömegben harczolók képét adják, tömegesen írnak le, jellemeznek mintegy. Mind ebben bizonyos költői czélzatosságot lelünk, mely mint a Glaucus cseréje Diomedessel, bár oda nem tartozik szorosan, mégis oda illik. Ez „odaillés” tekintetében esnek kifogás alá nem egyszer szerzőnk apróbb jellemzései. Vagy, hogy új példát említsünk, miért van Rajcsányi és czímere annyira kiemelve (VII. én.) a többi fölött? Értenők, ha például a többire is czímeréről kellene ráismernünk, vagy e hős a többit meghaladná: de e kiemelés itten várakozást költ, s alább semmi különös Rajcsányiban. A VIII. és X. ének rövid alakja azon hátránynyal van költőnk jellemzéseire, hogy személyeit még a harcz s halálnemek változatos festése által sincs ideje egymástól különbözőkké tenni, s leginkább rövid, általános természeti hasonlatokra kénytelen szorítkozni. Dömötör mint felhőszakadás, Druget hada mint érczfal, Aba mint sas, Jordán s Aba mint párducz és leopárd, Károly mint oroszlán, Aba népe mint farkasok, Druget mint tigris, Dömötör mint sakál stb. Mindez hét rövid versszakból (209-12. l.) kerűlt ki. Egész menageria. Tágabb eposzi formában volna hely e régi hasonlatokat új vonásokkal frissíteni fel, s ez által a hős egyik vagy másik jellemoldalát jobban, mert egyéniebben, tűntetni szem elé: de itt oly általánosságba foly össze minden vonás, hogy különböztetésül nem marad egyéb a puszta névnél.
Ellenkezően az eddig mondottakkal, Szász K. költészete mindenütt biztos röptet veszen, valahol csak elegendő tért enged neki, hogy szárnyait akadály nélkül kiterjeszsze. Az első ének halmozottsága ellen főkép azért szólánk, mert első ének: de különben annak három kiváló tagja, — ú. m. Csák jelenete a Forgácsokkal, az egyházi átok, az öreg Porcs föllépte, a háttérben zúgó tivornya s mindezek reflexiója Csák lelkében, oly drámai hatással vannak kivive, hogy egészen magával ragad. A második ének eleje s vége, amaz leírásaival, ez drámai fordulatával, szintén jó benyomást tesz; de sehol sincs a költő annyira teljes erejében, mint az egész III. ének folytán, hol az Omodék családi viszonya rohan a végzetszerű catastropha felé. Kifejtjük alább, miért, hogy e résznek kellett legjobban sikerülni. A IV. ének helyenkint színtelenebb; de az V. és VII-ik, amaz elégiái ez idylli kényelmével, ismét tág mezőt nyit szerzőnk költészetének; míg a VI-ik a benne festett polgári zűrzavart némileg az előadás zavarán is érezteti. Nagyon jól olvastatja magát a IX-ik is; a VIII. és X-re föntebb előadtuk észrevételünket.
Most térjünk a főszerkezetre. Cselekvény itt három van, melyek közül egy fő, kettő mellékes akar lenni. Főcselekvény Csák viszonya Károly ellenében, mely egyszersmind az országos, a történeti nagy catastrophá-nak is hordozója; episod az Omodé-ház tragikai s Erzsébet szívtörténete. Meg kell adnunk szerzőnek, hogy e három cselekvényt, terve alapjában, derekasan kapcsolja össze, úgy hogy ellene, én legalább, nem tudnék kifogást tenni:[1] az Omodék története egyfelől a tett eskü, — s az apa hitszegése után a fiaknak ahhoz ragaszkodása, másfelől Dávid rajongó szerelme által mind a főcselekvénybe, mind Erzsébet episodjába nemcsak benyúlik, hanem összeforr ezekkel, úgy hogy egymástól elválasztani nem lehet. Ennyiben hát a compositió jeles. De ha e három cselekvényt a kivitelben, ha ezek arányát egymáshoz tekintjük: azonnal szembe tűnik, hogy az Omodé-tragoedia, episod létére, a főcselekvényhez képest nagyon előtérbe nyomul, sőt dominálja ezt, nemcsak terjedelem, de a mi legfontosabb, érdek tekintetében is. Mert az Omodék sorsának benső drámai fejlése van; míg a főcselekvény inkább külső, történeti motívumokon halad előre; amaz költőileg, ez történetileg igaz. Ott vagyunk vele, hogy a föntebbi idézet szerint „kettős cselekvény” áll előttünk, mely versenyezni látszik egymással, és a versenyben Omodé lesz a győztes, megint azon okból, mi Kisfaludy drámájára megjegyeztetett: „mivel a Csák viszonyából kevés tragikai érdek fejlődik.” Úgy van: Trencséni Máté, kit szerzőnk az első énekben — mondhatnók: a dráma első felvonásában — oly óriási jellem-alakkal állít elénk, a költemény haladtával nemcsak (szerzőként) erkölcsileg sülyed, hanem mint főhős, mint cselekvő jellem is mindinkább halványul, s ezt vallja be mintegy a költő is, az által, hogy míg első énekét „Csák Máté” felirattal egészen hősének szenteli, a többiben alig hagyja látnunk egy-két pillanatra. Országgyűlési bukása a II-ik, szaggatott jelenete a IV-ik énekben, az I-sőhöz képest, száll; aztán eltűnik szemünk elöl, csak háttérből intézi ügyeit, míg az utolsó ének rohanó alakjai közt ismét találkozunk vele néhány pillanatra. De már itt: heu, quantum mutatus ab illo Hectore! — Költőnk e tartózkodása hihetőleg a történet iránti nagy tiszteletből ered, mely szerint Csák sehol sem szerepel személyesen, nem vesz részt sem a sárosi, sem a rozgonyi csatában, úgy hogy elég messze vélt menni szerző, ha ez utóbbiban föllépteti. Részünkről megadjuk a históriának, a mi az övé, de nem szeretjük, ha lacunái a költői alakításon is meglátszanak; s teljesen osztjuk egy műértő barátunk véleményét e részben, hogy „midőn Szász K. híven teljesítette a történelem iránti kötelességét, nem használta föl eléggé a költő jogait.” A nagymérvű országos viszonyok külsőleges természete, bármily hű történeti rajzolatban, meg kell, hogy hátráljon az Omodék benső drámaisága mellett; ha csak amazok is a szív mélyébe nem verték hatalmas gyökereiket; mely eset itt nincsen eléggé kifejtve, miután, a mikép fönebb érintők, Csák érzelmeivel Erzsébet iránt tisztába sem birunk jönni.
Csák jellemének felfogását szerző szükségesnek látta igazolni s egyszersmind a mű alapeszméjét kijelenteni az élőbeszédben; mivel — úgymond — „Kisfaludy Károly óta Csák Máté úgy él az irodalmi közvéleményben, sőt némileg a históriai tudalomban is, mint a szeplőtlen szabadság hőse. E nagy írónk költészete oly dicssugárokkal vevé körűl Trencsén egykori hatalmas urát, hogy a későbbi költő, ki más felfogással merít a történelemből, a köztudatommal szemben sikamlós helyzetbe jő. Pedig a história critica előtt Csák Máté nem egyéb, rakonczátlan dynastánál, önfejű és önző kényúrnál s végre középkori rablólovagnál.. . Azonban érzem — folytatja — hogy egészen valóhű felfogása Csáknak kevéssé lenne költői s így a két örvény közt: a rideg való és alaptalan költés közt, közép utat kelle tartanom. Ügy fogtam azért fel s úgy akartam elétűntetni Csákot, mint ki szabad királyválasztás valódi és jogos elvéből indulván ki, kezdetben az igazság terén áll, legalább fél lábbal, s midőn történetünk megnyílik, Csák még a nemzeti jogok véde, — és Károly (ki az országba nem az ajtón, hanem az ablakon, nem a nemzeti választás, hanem a pápai erőszakolás útján jött be) kétségtelenül bitorló. Azonban a helyzet lassan — s mivel az olvasó szemei előtt: úgy vélem drámailag — változik. Csák nyomról-nyomra hagyja el a jog terét s sülyed féktelen rablóvá; Károly — egyedüli szabadító a fejetlenségből — nemes jellemével oly mértékben emelkedik az ország közvéleményében s az olvasó rokonszenvében, — a mint amaz száll alá. Íme ez a mű alapeszméje s a szerkezetnek főrúgója. Ezt az eszmét képviseli, s a darabnak, úgy szólván, lelkiismerete, a jó öreg Porcs.”
Hogy szerző Csákot nem mint a „szeplőtlen szabadság” (vagy: szabadság szeplőtlen) hősét fogja fel: e miatt az értők szemében nem szorul igazolásra. Hallottunk ugyan éretlen ítéletet, hogy Szász K. e művében az idegen befolyást magasztalja a nemzeti iránynyal szemközt: de az ily gáncs szót sem érdemel. Míg Károly a bitorlás terén áll, szerzőnk épen nem védi ügyét: mikor pedig törvényes királylyá van emelve, nincs oka és joga gyalázni a dynastiát, mely egy Nagy Lajossal ajándékozta meg a nemzetet, csupán azért, hogy egy rablót félistenné emeljen, vagy hogy az akkori viszonyokat modern politikai czélzások hordozójává tegye. De nem is csak a történetnek hódol, mikor Trencsénit kivetkőzteti az ideál fényből; hanem egyszersmind költői helyes érzékéről teszen bizonyságot, s ha egyebet nem tett volna, az is nagy érdeme, hogy megtörte az utat egy későbbi tragoediának. Mert Csák, a szabadsághős, ki önhibáján kívül az elnyomó párt gonoszságának esnék áldozatul, épen oly kevéssé volna tragikai egyén, mint azon nagy hazafi jellemek, melyek sehogy sem akarnak lefogyni a mi deszkáinkról, s melyek sok hazafias dictió után vagy az ármány, vagy a nyers erőszak vértanúiként múlnak ki. Hogy viszont Csáknak egészen történethű felfogása, minden engesztelő vonás nélkül jellemében, ismét nem volna költői: ebben is teljes igaza van szerzőnknek. Csupán az tehát vizsgálandó, vajon e felfogásnak megfelelő-e a kivitel; vajon a mű alapeszméjét ép oly szabatosan visszatükrözi-e a költemény, mikép azt szerzőnk előszavában formulázza.
„Csák a szabad királyválasztás valódi és jogos elvéből indulván ki, kezdetben az igazság terén áll, legalább fél lábbal, s midőn történetünk megnyílik, Csák még a nemzeti jogok véde .... (aztán) nyomról-nyomra hagyja el a jog terét s sülyed féktelen rablóvá.” Ezt mondja szerzőnk. — Különböztessük meg az erkölcsi tért és a jog terét. Erkölcsi tekintetben Máté mélyen van már sülyedve, mikor a cselekvény kezdődik. Hogy ne? A felvidék egy füstölgő üszök. A söpredék gyújt, rabol; az osztozáson a kard joga végez s ilyenkor:
Csák, mint oroszlán, közbe-közbe lép, |
A Forgácsok várát, megannyi zsivány-, mint pártszenvedélylyel, feldulja, magokat kivégezteti; templomokat feltört, ereklyét kihányt, oltárt megrabolt stb. A fél láb tehát, melyről fönebb szó van, nem az erkölcsi láb, hanem a jogi, a mennyiben III. Endre leányának jogát védi a távolabbi leányágé, s a királyválasztás jogát a pápa önkénye ellen. E jogi állás ugyanaz marad mindaddig, míg törvényesen meg nem választja Róbert Károlyt az országgyűlés, hol Trencséni is jelen volt, felszólalt, de kisebbségben maradt. Sőt Csák szempontjából még tovább is ki lehet terjeszteni e jogi állás határát, mert a rákosi gyűlés, miként szerzőnk adja, nem a szabad választásé, hanem az erőszaké, hol Trencséni szóhoz is alig juthat, s indítványáért élete forog veszélyben. Csak akkor hagyná tehát el a jog terét, midőn Erzsébet végkép desavouálja, s ő mégis folytatja daczos ellenállását; azonban a királyhölgy ismét rábiratik, hogy engedje jogait érvényesítni: úgy hogy valóban nehéz kijelölni a pontot, a hol Csák, szerzőkint, „elhagyja a jog terét s féktelen rablóvá sülyed.” Erkölcsileg féktelen rabló volt már a darab kezdete előtt, jogilag a végén sem látszik annak, mert akkor is Erzsébet közelebbi jogáért küzd egy viharos országgyűlés határozata ellen, mely e jog szabad versenyét erőszakkal meggátolta. A „quid juris” tehát, úgy látszik, mindig az ő részén marad, — Károly pártja a „quid consilii” mellett harczol. — E bajon talán úgy lehetett volna segíteni, ha Csák, teszem elkésés miatt, akkor jönne pártjával az országgyűlésre, mikor a törvényes módon kelt határozat már ki van mondva, s akkor igyekeznék zavart idézni elő Erzsébet érdekiben, kinek trónkövetelésit elmulasztá annak idején érvényre hozni. Ily módon meg lehetne jelölni a pontot, melyen túl „lába alól kisiklik a törvény.”
Ha tehát az öreg Porcs, ki szerző szerint „a darab lelkiismerete”, már az első énekben elhagyja Csákot, ezt nem jogi, hanem erkölcsi — legfölebb a „quid consilii” szempontjából teszi, és csupán arra szolgál, hogy a főhős erkölcsi sülyedésének mértékét mutassa, melyet nála nélkül is elég drasticus vonásokkal fest az első ének; továbbá, hogy Trencséni átalkodott jelleméről tegyen bizonyságot. De igazat kell adnunk Csáknak, hogy jogi állását még ekkor föl nem adja az öreg sopánkodásira.
A közelebb mondottakból világos következtetésül az jő ki, hogy a helyzet lassankénti, drámai változása, „Csák nyomról-nyomra sülyedése Károly emelkedésével szemben” mikép azt szerzőnk fönebb idézett sorai oly szépen formulázzák, — nincs a költemény folytán oly szabatossággal s tisztán állítva szem elé, mint azt költőnk, bár annyira helyes felfogásból indulva, eszközleni vélte. Károly „emelkedése fokozatait” sem annyira magának a királynak cselekvésében látjuk, mint inkább azon dicsfényben, melyet környezete sugároz reá. Károly jelleme, mindjárt első bemutatáskor, jól van leírva (34. l.), de azontúl keveset látjuk cselekedni, mindössze két jellemző jelenete van: egyik Omodéval, mikor ildomát látjuk, hogyan tudja magán büszkeségét a politikai hasznosságnak alája rendelni; másik az öreg Porcscsal, mikor kegyelmes voltában ismét nagy része van a politikai számításnak. Csatajelenetei sokkal futóbban vázolvák, hogysem a király jellemzésire elegendő tér volna; a múló „gondolat árnya,” mely a sárosi harcz alkalmával ellebben képén:
„Egy arany keretért (korona), ennyi temérdek vért |
csakis királyi gondolat, mely sohasem vette komoly magába-téréssel a miatta hulló áldozatokat. Ha mégis a magyar nemzet rajong e királyért (II. VII. ének) ez inkább a honi állapotok megszilárdulása reményében, az erőre kapni kezdő trón körűl csoportozó monarchiai érzületben és udvaronczi hajlamokban leli indokát, mint Károly előttünk nyilatkozó jellemében. Tárgyilag, történetileg így van jól a király — mert hogy ilyen volt, kétségtelen — de e jellem aztán nem is mondható oly határozottan „nemesnek” — mint szerzőnk élőbeszéde, Csákkal ellentétben, felállítja.
Hosszúra kellene nyújtanunk már is terjedelmes vizsgálatunkat, ha a költemény minden szereplőjét hasonló részletességgel akarnók bonczkés alá vetni. Azért legyen szabad a többi jellem s a műszerkezet egyéb részei iránt rövid észrevételekre szorítkoznunk. Az öreg Omodé jelleme, ha alapjául inkább az oligarcha gőgöt, mint az önhaszonkeresést veszszük, igen sikerültnek mondható. Épen úgy, a szenvedő Omodé-anya mi kívánni valót sem hagy; kivéve egy homályt az előadásban (138. l.)
.... Szive azonközben |
ezt lehetetlen máskép értenünk, mint hogy meghalt búvában, pedig (165. l.) azután is él. A négy fiú egyenkinti bemutatása (54–56) kissé stereotyp; az ily kívűlrőli jellemzésre fönebb megmondtuk észrevételünket; de máskint elég következetesek maradnak. Dávid, — ha megengedjük, hogy helyzetében, mely a reménytelen szerelmesé, (mert mi kilátása lehet Erzsébetet valaha bírni) az a könnyű vér, az a szerelmi boldogság lehetséges, — szintén jól van tartva, egész haláláig. A két kisebb fiúra nézve az tűnt nekem föl, hogy a IV. énekben még naiv gyermekek, a VI-ikban (egy év múlva) már harczképes ifjak, s az utolsóban megint bizonyos naivság környezi őket. Homály az is, hogy oly soká tudjuk meg, melyik Omode fiú a VII. ének lantosa. A VIII. énekben két egyforma mozzanaton alapuló jelenés az Omode fiak közt (182., 183. l.) épen ez ismétlés által stereotyppá válik. — Daczára ez apró hiányoknak, az Omode-család története, mint már kifejtők, legsikerültebb a költeményben. — Erzsébet, a királyleány, szintén teljes mértékben érdemli részvétünket. Az ő lelki állapotához igen jól illik a lyrai révedezés; forma, környezet, leírások, minden összehat, hogy az V. éneket a legkedvesebbé tegye a darabban. Nem oly sötét, mint a végzetteljes III-ik, ez tragoedia, az egy lemondó, de a vágynak mégis oly önkint megnyíló női szív elégiája. Kevesebb dicséret illeti Endre leányának fölléptét az utolsó énekben: a csatába hurczolás, a vékony indok mellett is, hogy t. i. jelenlétével Csák katonáiba lelket öntsön, nagyon csináltnak tűnik fel; az pedig, hogy harczol is, még szerelmi kétségb’esés közt sem illik szenvedő, lemondó jelleméhez. Vannak ily tettre képes nők, de azok jelleme egyébkor is szenvedélyesebb, mint a minőnek az Erzsébetét, az V. ének folytán, megismertük. — Utoljára még egy szót Gentilisről. Az olasz bibornok ügyesebb a históriában. Nem bakot lő szónoklatával, hanem ravaszul a pápa jogát akarja becsempészni. S mikor látja, hogy nem megy, elég ügyes megfordítani a beszédet. Költőnk szinten elmondja felőle, hogy „ékes, sima olasz, okos is, szelíd is,” továbbá, hogy „bízik is magához: bármint zúg a tömeg: mégis ő határoz.” De midőn letorkolják, csak úgy kip-kap zavarában. „Beszélhetsz Gentilis, nem hallgatják már azt!” Úgy tűnik fel, mint hebehurgya ember. „Mint a ki a nyilat kilövi gondatlan: úgy lövé ki a szót” — s „későn látja a pap, hogy mi nagyot vétett” (40. l.). Ez nem a história hatalmas cardinálja: ez egy tehetetlen öreg.
Mit mondjunk a költői szólam erejéről, a leírások, képek nagy gazdagságáról, a versnemek oly különféle s választékos szerkezetéről. Szerzőnk dictiója, melyet eddig csupán lyrai pompájában ismertünk, e művében sokszor nagy szerencsével ölti magára az eposz tárgyias — valamint a dráma szenves jellemét is. Idézzük-e az elsőre ama, nemcsak tárgyban, hanem formában is objectiv előadást, mely az első énekben a kiátkozó iraton elömlik, — az utóbbira, sok közől, Csák jelenetét a Forgácsokkal? Lehet-e valami erőteljesb, rövidségben hatályosabb, mégis keresetlenebb, mint midőn Csák mondja:
„Itt állotok, Forgács, Ivánka, Andor! |
Az ilyesekben — pedig sok van — a költészet valódi (genuin) nyelve szól. De vannak egyenlőtlenségek is. A szólam néha frivol, mint a fönebb idézett helyen, mikor Csák levágja Dávidot s ez (vagy ki?) vissza akarja tartóztatni: „Máté, megállj! elment eszed?” S Máté feleli: „Nem az!” — Vagy (183. l.) szerző felkiáltása Lászlóhoz, ki megölte öcscsét: „Látod, gyilkos Kain!” . . . (Lám megmondtam, Angyal Bandi . . .). Az efféle vagy visszatetszik, vagy, mint jelen esetekben is, komikai hatást okoz. — Leírásait nem szükség az olvasó figyelmébe ajánlanunk. Ott van a schaffhauseni zuhatag — mi sem lehet szebb annál. Képei, hasonlatai közt — mint mindig — sok van új, sikerűlt; de hibákat is tudnánk kijelölni. A hiba leginkább onnan ered, hogy vagy nincs igazság a képben, vagy nem illik a tárgyra. Midőn például Erzsébetet liliomhoz hasonlítja, „melynek virulása nincsen, ha véresővel öntözik tövét” eszünkbe jut, hogy kertész-emberek csenevész fa tápszeréül marhavért ajánlanak. E sorokban:
Sokat éget mély seb, titkon, vagy itt, vagy ott; |
a kép nem illik mására. A kit (szívben) mély seb éget, az maga szenved, míg hüvelyben az aczél ártó, s a vér rajta nem övé.
Jegyzetek hosszú sora hever előttünk egyes szépségekről s hibákról. De minek fáraszszuk tovább a figyelmet. Az olvasó úgy is megleli a szép helyeket s bírálatunk már eddig is nagyon hibakeresőnek tűnhetik föl, annyival inkább, mert lapunkban eleinte óvakodánk absolut mértékkel mérni s az elismerésben több oly tehetség is részesült, mely sok tekintetben hátra marad Szász K. mögött. De épen a viszony, melyben szerző lapunkhoz áll, — ki e viszonyból eredhető minden lágyságot kétségkívül sértett önérzettel utasítna vissza, kényszeríte mintegy, hogy művét egészen tárgyiasan, mintha rég elhunyt íróé volna — s általános becsmérték szerint vegyük vizsgálat alá. Relatív becse van annyi, hogy habozás nélkül irodalmunk nyereménye gyanánt tekinthetjük: egy idő óta parlagon heverő eposzi költészetünknek minden esetre szép gyarapodásul szolgál.[2]
- Megjegyzés
- ↑ Egy barátom ítélete szerint ez összefüggés csak politikai. Én nem osztom e véleményt. Mi lesz akkor költői, sőt drámai kapcsolat, ha, mint a négy Omodéban, az esküszó szentsége, a szív religiója, Dávidban a szerelem, a vén Omodéban a nagyravágyásán Csák által ejtett seb stb. csupán politikai motívumok? A. J. jegyzete
- ↑ E bírálat a FIGYELŐ-ben a következő nyílt levél kíséretében jelent meg:
NYÍLT LEVÉL ARANY JÁNOSHOZ. - Megbecsülhetlen barátságod és bizalmad új jelét adtad akkor, midőn ez ismertetést, mielőtt sajtó alá menne, azon kijelentéssel közléd velem, hogy ha azt igazságtalannak, túlszigorúnak tartom, készebb vagy kiadatlan hagyni. Első gondolatom volt, olvasatlanul küldeni vissza, mert igazságszeretetedben ép oly határtalanul bízom, mint ítélőtehetségedben; s ha netalán szigorú volna is bírálatod, nagy gyávaság volna a szigortól visszarettennem, ki magam is szigort követelek. És megvallom, egyedül a kíváncsiság nem engedé, ez első gondolat mellett maradnom. Jól tettem. Most azon megnyugvással bocsátom vissza kéziratodat, hogy művemet igazságosan ítélted meg, és én neked sok hálával tartozom a tanúságokért, miket nyújtottál. Egy s más apróságra tán tehetnék viszonzást; de minek volna az? Mondhatnám, hogy némely hibát mit kijelölsz, — későn, midőn művemet nyomtatásban olvasám (mint a festő illendő távolban nézi művét) magam is észrevettem; de mit javítna ez ügyemen? Add, kérlek bírálatodat a mint van; engem érdemem fölött megtiszteltél avval, hogy művemet méltónak tartád arra, hogy általános, — s legmagasb mértéket alkalmazz reá.
SZÁSZ KÁROLY.
A szerkesztő, Arany László jegyzete.