Szász Gerő költeményei
szerző: Arany János
SZÁSZ GERŐ KÖLTEMÉNYEI. Pest. Nyomatott Herz Jánosnál. 1861.
A vén czigány, ha egy eljátszott darab felől ítéletét kérdik, egyszerű fejbillentéssel veti oda, hogy az jól, vagy nem jól volt csinálva; s ha még tovább faggatják, a helyett, hogy hosszú értekezésbe bocsátkoznék a felfogás vagy kivitel hiányairól, kapja a nyirettyűt, s néhány rántással újra játszván a neki nem tetsző részt, egykedvűen nyújtja vissza hangszerét a kérdezőnek: így! A csupán gyakorlott festő, ifjabb pályatársa képtámlája előtt, odamutat egy-egy hibás részletre, melyet okol, hogy a mű nem tőn rá kedvező hatást, noha érzi, hogy e részlet megjavítása után is maradna még valami fogyatkozás, de mit kimagyarázni nehéz, könnyebb volna újból teremteni. A mit a zenész csak mutat, festőnk mint kimagyarázhatlant érez lelkében visszamaradni, azt elmélkedve, szavakban fölfejteni tiszte a műbírónak. Ő nem csinálja újra, képes sem volna legtöbb esetben, mint a zenész; ő nem keresi részletben, mint festőnk, a mi az egészre tartozik; innen van, hogy bár ítélete alaposabb, mint ama gyakorlóké, ezek példája vagy észrevétele olykor tanulságosabb. Mert a példa követése, mely félig ösztönszerű cselekedet, könnyebb, mint értelem útján venni irányt az érzés, képzelem műveihez; s mert a legalább részletben újjal mutatott hiba mindenesetre oly gyakorlati útba-igazítás, melyet az is megért, kinek az egészről, az általánosról még csak ködös sejtelmei vannak. Ép ebben állt előnye a módnak, mely firól-fira, kézről-kézre mesterség gyanánt adta a művészeteket, a mai kritika irányadásai, tanításai fölött. A rhapsód, vagy hegedős, a régi szobrász vagy fazekas (χεραμεύς), a középkori festő, építőmester átadta fiának, tanítványának a mesterség minden gyakorlati fogásait, beleszoktatta művészetének eltanulható részébe, s a tanítvány, ha benne lélek volt, a jeles példák után s önmagából hozzá teremte a többit. Való, hogy így is ezer középszerű tehetségre esett egy lángész, de a középszerűk is legalább a technikai hibátlanság színvonalán álltak, s míg egyrészről a geniusz útját egyengetek, s a vesztatüzet, melynél felgyulhasson a lángelme, kialunni nem hagyák, másrészt tömegesen virágoztatják vala a művészetet. Eszközöl-e mai napság csak ennyit is a széptani elmélet és kritika, mely a dolgok veleje s nem héja körűl forog? Lelket ő sem adhat, s minél magasabbra tűzi szempontjait, s óvakodik általánosból a részletekbe ereszkedni, hatása annál kétesb a gyakorló művészetre. Igen, ha mindig tudománynyá képzett izléssel volna ügye; de hányszor tetszenek önkényes ráfogásnak a megbírált szemében oly gáncsai, melyek nem forognak az épen kézzelfoghatók körűl.
Ezért sokszor kedvünk volna, ha nem is újra-hegedűlni a vén czigánynyal, legalább a festővel kimutogatni egyenkint, részletesen, hogy ez vagy amaz költemény-füzetnek ez s ez darabjában itt meg itt a hiba, így meg úgy kellett volna csinálni. A szerző, vagy ha ez fület dugna ily preczeptorkodás ellen, a bírálat ifjú olvasója mindenesetre nyerne annyit, hogy figyelmessé tétetnék, mennyi bibéje van a költő mesterségnek, azon categoricus szabályokon kívül is még, melyeket a költészettani könyvekből, vagy osztályban, meg lehet tanulni. De egy az, hogy ily módon ösztövér füzetke is ívekre dagasztaná bírálatunkat, más megint s a fő, hogy a kritika, hiába, ma már ép úgy nem térhet vissza a rhapsod vagy bárd szoktató, begyakorló rendszeréhez, a mint irott és Gutenberg festékétül párolgó költészetünk nem a hagyományos énekszerzés többé. Részletes hibák kimutatása nem czélja, csupán eszköze, vagy arra, hogy ezekből általános nézetre emelkedjék, vagy arra, hogy általános ítéletét ezekkel, mint példákkal igazolja. Csak annyit vészen hát belőlök, a mennyi czéljára szükséges, a többit hagyja; sőt olykor kimondja ítéletét, s rámutat csak a darabokra, melyek által az igazolva leend a hozzáértő előtt, nem törődve, vajon a szerző megtalálja-e bennök, a min a bíráló gáncsa épült. Innen egyrészről magában a kritikában tér nyílik önkényes állításoknak, másrészről az elfogult szerző a leghelyesebb bírálat által is bántva érzi magát, sehogysem tudván a kimondott ítéletet alkalmazni művére. X úr költeményeiben hiányzik az egység: ő nem találja úgy, hacsak ki nem mutattad, hol és mi által van megtörve. Y. úr nem tud egészet alkotni: ő nézi, nem leli híját a költeménynek; üres-nek mondod: pedig ő az ég minden csillagát, a mező minden virágát belerakta; érzelemhiányt, dictióban fagyot vetsz szemére: holott ő expresse emlékszik, hogy sírt, igen, könnye potyogott épen e darabra, még most is látszanak foltjai a kéziraton. Mit tenni hát? felhagyni minden bírálattal? Ez talán mégsem volna jó. De kívánatos, hogy az ítész (megenged t. munkatársunk Brassai, rostásnak a kritikust csak nem nevezhetjük) a mennyiben tere engedi, ne irtózzék nagyon a részletezéstől: ha fő eszméi, elvonásai dugult fülekbe ütköznek is, a gyakorlati, részbeli tanulság itt-ott megragad és ez mindig valami, kivált nálunk.
Szász G. költeményei alkalmával, de nem őrá, mondók el ezeket. Durva sértést követnénk el rajta, föltévén, hogy ő kevésbbé képes fölemelkedni általános eszmékhez, vagy hogy kézzelfoghatóbb magyarázást kíván, mint bárki a jelen irodalom méltóbb növendékei közül. Állása, tudományos készültsége, már-már jóhangzású irodalmi neve egyaránt tiltja, hogy épen ránézve tegyünk ilyet föl. De, olvasván műveit, nem egyszer a vén czigány helyzetében éreztük magunkat. Nem egyszer ösztönze a vágy, kimutogatni: ez itt hibás, meg ez, meg ez; így s így kellett volna. Tanárkodás lelke szállott meg; s mielőtt abstractióba emelkednénk, szerettük volna elcsevegni az olvasás közben támadt apró észrevételeket. Ily kritika, egész kötet versnél, már terjedelme miatt is, sem czélszerű, sem kivihető; de nem állhatjuk, hogy legalább egy költeményén próbát ne tegyünk vele; tán ki fog tűnni, hogy ez eljárás, ha kivihető, nem volna egészen sárba esett munka; aztán ily bonczolás szintén kezünkbe adja a fogantyút költőnk általános jellemzéséhez.
Vegyük a gyűjtemény első darabját: Odahaza, Első, mondom, mert az Édes hazám, mely azt megelőzi, valószínűen utóbbi keletű: csupán hatás végett jutott a könyv elejére.
Odahaza voltam, mintha álom lenne, |
Mindjárt az első négy sorban két hely fordul elő, hol a kifejezés, ha nem mondható is épen homályosnak, mert elvégre megértjük, de hiányát érezteti velünk amaz erélynek, határozottságnak, szókötési szabatosságnak, melyet a próza is, annál inkább a költői nyelv kíván. „Mintha álom lenne (volna) úgy tetszett lelkemnek, a mint benyitottam.” Mi lenne álom? Főnévi alanyt keres a teljesség iránti érzet. Épen úgy a következőben: „hajdani vidám tekintete (a helynek) hol emlékeim legelső pontja van,” nélkülözünk valamit. Úgyde, hallom az ellenvetést, épen ebben áll a költői rövidség, az ellipsis, a szólam hatálya. Igen, ha a kihagyás a megmaradt résznek fokozott erélye által pótoltatik. De itt az az eset nincsen. A mondatok oly puhán kötvék, hogy e kötésből csak véletlenül kihulltnak tetszik a hiányzó rész. Nem önkéntes szabadságra, hanem szükségre mutat a beszéd használatában. Pedig nincs lehangolóbb, mint érezni, hogy a művész (bármi csekélységben) korlátoztatik eszközei által. A költő ecsetje, vésűje a nyelv: bosszant, ha nem úgy fog, mint ő akarja. Ama rövidséget nem ismerné magáénak sem Tacitus, sem Virgil. — Továbbá: „oda lett vidám tekintete (a helynek), hol emlékeim legelső pontja van.” A hely vidám tekintete, tehát egy egész kis tájkép, és ottan az emlék pontja, valami helytelenséget éreztet a metaphorában. Kimagyarázni nehéz, de olyan összefoglalás ez, a mi nem ad képet, nem tudjuk képzelni. A költő, nemcsak hosszabb leírásaiban, de metaphorában is úgy vessen oda egy-két jellemző vonást, hogy abból a képzelet meg tudja teremteni épen azt, a mi a költő lelkében meg vala teremve; egy körülbelül, vaktába felkapott phrasis mindent elront. — Menjünk odább. „Az a szalmás kunyhó rozzant fedelével még áll, de a vihar elvonúlt felette.” Elvonúlt: ez a szórend legtermészetesb kifejezése szerint azt tenné: hogy a mi aggasztó vala, már elmúlt; a szókötés legalább is kétértelmű. Hanem a szokott értelem annyira túlnyomó, hogy csak újra-olvasás után jöttünk rá, mit akart mondani szerző. Pedig határozottabb szórend könnyen segített volna. „Az a kunyhó még áll, hanem vihar vonúlt el felette, mint a hervadt mezőn, ősz közeledtével.” Így aztán nem lehet másra érteni. — Szerző az apai házat képben mutatja föl; olyan az, mint az őszi vihar által megtarolt mező. Jól van. De az utolsó sor megint új metaphorát vagy személyítést hoz: „S a szegénységet az idő ott feledte.” Erős gyanúnk van, hogy az „ott feledte” csak a rímért ugrott ide. Hervadt mező volt az előbbi kép, melyhez e sor kapcsoltatik. Az idő, meg a vihar nem ott feledi a szegénységet, pusztulást a hervadt mezőn, hanem épen előidézi, nem is szokta elvinni soha. Ha pedig az utolsó sort nem az előbbiek folytatásának, hanem egyenest a szülei hajlékra vonatkozónak veszszük, akkor ugrást érzünk, mert a trópus egyszerre, s a végsorban változik át, hol épen fokozott befejezését várnók. A versszakaszok utolsó sora nem lehet pusztán toldalék, hanem bensőleg össze kell függenie a megelőzőkkel. Egy összekapcsoló, vagy pótsor inkább elmehet a versszak beljében, mint végén, honnan lemálik, mint odatapasztott nem lényeges rész. — Lássuk tovább:
Falán csak nyoma van a fecskefészeknek, |
A fecske és veréb itt vagy metaphora, vagy a valóságból szedett jellemző vonás. Ha az utóbbi, akkor ily ellentétet nyújtana: míg a ház, anyagilag is, jobb karban volt, addig falára fecske rakta fészkét, de most, a mióta roskatag állapotra jutott, már csak veréb csipeg ereszében. De, ha így vesszük, első tekintetre felötlik a rajz, ellentét hamissága; mert való ugyan, hogy a veréb inkább szereti a hullatag nád, vagy szalmafödelet; de a fecske is odafészkel szerényebb hajlék oldalára is, vagy a korhadt gerenda mellé. Átvíve helyesebb a gondolat. Az előbbi versszak szerint őszi vihar tépte meg a házat. Nyara elmúlt, következőleg fecskéje is elhagyta, csupán a fakó veréb maradt, mely nyáron is ott vala ugyan, de ottléte szembeötlőbb télen át, mikor csak ő (s a varjú) marad a ház körűl, s épen úgy jellemzi a telet, mint a fecske a nyári évszakot. Így hát a trópus jó lenne: hanem egy baj van. Szerző, trópusból, átmegy a való festésébe. A mint alább a veréb-, macska-, kutya-leírást tovább fűzi: az már csakugyan nem metaphora: az a való ecsetlése. Tehát vagy igaz képet rajzol hamisan, vagy metaphorából a betűszerinti valóságba esik. Mindkettő hiba, és hiba főleg az, hogy az olvasót ily dilemmába hozza szándékai felől. — Még egy epithetonára van szónk. A. fecskefészek lakóit vidám, barna családnak nevezi. Szabad legyen azt a figyelmeztetést tennünk, hogy a jelző nem pusztán sortöltelék, hogy meglegyen a kellő hossza. Nem is mindegy, bármi tulajdonára vonatkozzék a jelzettnek, hanem szükség, hogy ép azon oldalról jelezze, emelje ki, vagy jellemezze a tárgyat, mely a fenforgó esetben kiemelendő. Itt a fecske-család vidorsága, általában a vidám múltnak a komor jelennel való ellentéte a fő dolog: mi köze evvel a fecskék barna színének? A barna különben sem vidámság, hanem gyász és szomorúság szine. — A ház ereszében a macska tart hajtó vadászatot a verebekre. „Teheti is bátran, nincs semmi ellene: (mert) öreg lett a kutya, már csak alig nyelvel.” Tehát a macska a ház ereszén azért vadászhat bátran a verebekre, mert a kutya már öreg, nem akadályozhatja. De vajon míg fiatal volt, felmászott-e a ház ereszére, hogy a macskát ne hagyja verebészni? Mi a kutyának ily tulajdonát nem ismerjük. „Együtt játszódtunk, én ifjú s ő vén leve.” Ez jó! íme hogyan kiválik a rajz igazsága által a többi közöl. „Ingerkedni most már, hogy ne feledne el.” Nem mondjuk: a kutya ingerkedik, hanem vele más.
Két versszak és mennyi aprólékos gáncs! fog felkiáltani némely (íróféle) olvasóm (vagy tán nem is olvasóm, noha íróféle) kinek véleménye szerint a kritika tiszte csak abban áll, hogy vagy föllengős, duzma szavakban bálványát égig emelje, vagy néhány odacsapott frázissal agyon üsse áldozatját. De mi szeretünk olykor pedant is lenni. Megengedjük, hogy a lángész, midőn ír, nem ügyel efféle aprógságokra, mégis jól jön neki minden: de a ki nem lángész, mégis arat némi sükert a költői foglalkozással, bizony az ilyen meg fogja nézni: vajon mondata elég szabatos, világos, erőteljes-e; vajon itt vagy ott nem hibít-e valami; képei, trópusai elég szemléletesek, tárgyhoz illők, újak, jellemzők-e; nincs-e bennök fonákság, következetlenség, aláesés, bágyadtság, fagy; kidomborúlnak-e úgy, mint kell; nincs-e valami fölösleges, henye, vagy kirívó vonás bennök; megfelelnek-e az illető rész, s az egész költemény hangulatának stb. — És ha írásközben ily csekélység gyakran megakasztja a tollat, ha sokszor egy alkalmas epitheton is gondot szerez a keresőnek: miért ne szólhatna effélékről a. kritika is néha-néha, habár ezáltal bírálata egy két hasábbal hosszabbra nyúlnék is, s talán oly versíró felől, kit, fönebbi olvasó szerint, csak genialiter agyon kellett volna gázolni. Lángész mindenki nem lehet: im, Petőfi óta alig tudnánk tizet-huszat olvasni meg: a többi gyalogjáró jól teszi, ha tanulja is a költő-mesterséget. No de hajrá!
Csak szegény jó anyám maradt még a régi: |
„Csak jó anyám maradt a régi.” A régi jelző itten a jó és illatozó virággal jöhet inkább kapcsolatba, nem a hervadással. Azonban úgy sem rossz, ha erre kiterjesztjük: mert a hervadás kezdetét vehette már az előtt, hogy az író megvált szüleitől. A „hervadásában illatozó virág” szép kifejezése a ránczok alatt is megmaradó anyai jóságnak. A kép igaz, mert az illat tartósabb mint a szín „és a rózsát, ha elhull, még egy perczig éli túl,” Kölcsey szerént is. „Nem akarja hinni, hogy nem vagyok gyermek” — elhasznált de igaz vonás az anyai érzelem jellemzésire. Legszebb a két utolsó sor, a beszédnek fordulata által megszólításba, ellentétei, melegsége s az által, hogy a főtárgyat kifejező szó: szerelem, épen a versszak végére van felhagyva. Hasonlítsa össze e versszak szerkezetét az ifjú kezdő az első versszakával: érezni fogja a különbséget.
Aztán, leűl mellém s nagyon sokat beszél |
„Nagyon sokat beszél a bölcsőrül.” Hogy a bölcső az első gyermekkor metonymiai képe néhány évezred óta, arról nincs mit szólanunk: midőn tehát szerző bölcsőt említ, mindenki tudja, hogy a csecsemő kor értendő azon. De alkalmas-e, épen a csecsemő kor, hogy arról nagyon sokat beszéljenek? Örömest kiterjesztenők e trópust az egész gyermekkor éveire, de annyira körűl van írva, hogy lehetetlen tovább mennünk. Sőt e körülírás többet is ront a dolgon. Ha szerző egyszerűen bölcsőt érint, minden nehézség nélkül átvinnők az értelmet a kisdedre, onnan akár az egész gyermekség idejére. De ha azt mondja, hogy anyja nagyon sokat beszél arról a bölcsőről, a melyben őt ringatta, ha így külön választja a bölcsőt a benne fekvőtől: akkor megszűnt trópusban szólani, akkor a gyermektől külön képzeljük a bölcső fáját, arról pedig aztán, hogy lehet nagyon sokat beszélni, én nem tudom. Ime a gondatlan körűlírás, a henye festegetés haszna! — „Fáj neki, mért nőttem fel más tűzhelyénél.” Felszínes vizsgálat szerint ez anyai fájdalom nem volna helyén. Inkább örülnie kell, — mondhatná — hogy fia tőle távol is ily szépen felnőtt. De nem úgy van. Az anyai szív, még boldognak tudva is, sínli tőle elszakadt gyermekét. S e fájdalom igen természetesen vegyül a viszontlátás örömébe. Találó vonás. — „Lelkem visszaszáll.. . s midőn felébredek” ... A visszaszáll nem készített elő bennünket az álom, álmodozás, gondolatára: innen a felébredek váratlanul jő. A száll képzetnek nem ellentétes képzet a fölébredés. — „Hajamat simítja, mindenik szálára áldást imádkozik.” Ismeretes a népi mondat: „áldja meg az isten minden hajaszálát.” Szerző e mondást használja itt föl, azon cselekvéssel kötve össze, hogy anyja épen haját simogatja. Méltó időznünk e helynél egy kissé, mert vagy igen szép, vagy annak ellenkezője. Vizsgáló, ha saját szépérzetét hívja segédül, azt mondja rá, neki visszatetszik. A népies mondat maga nem, hanem az alkalmazás. Honnét van ez? — Midőn a nép érzelmei túláradtában felkiált: áldja meg az isten minden hajaszálát: távol van attól, hogy a hajra, ennek anyagi mivoltára, képzelődjék. A hajszálakat „numericus” értelemben veszi: annyi áldást kér, mint a hány hajszál; vagy a részletezés által erősebbé akarja tenni az áldás kifejezését, mikép ama rokon szólásban, mikor „minden ízét, porczikáját,” emlegeti. De ha valaki, szerzőnk szerint, testileg simogatván a hajat, úgy kér, imádkozik áldást annak minden szálára: a fönebbi átvitel (synecdoche), mely a népi szólásban létezik, itt puszta, anyagi valóságba száll; az áldás nem az egész embert illeti többé, hanem a kézzel simogatott, szálankint képzelt valóságos hajat (nem is említve a „fejbenézés” nagyon közeli képzetét, tehát a rútat, mitől igazán csak egy hajszál választ el). De elég e hajszál-hasogatásból.
Később panaszol is, aztán könyűt hullat: |
„Később panaszol is, aztán könyűt hullat.” Midőn az ember olvasás közben e sorra jő, úgy tetszik, mintha az író elfeledte volna, hogy anyja már fölebb panaszkodott is, könyezett is. „Fáj neki, mért nőttem fel más tűzhelyénél” — e fájdalmat bizonyosan szóval fejezte ki, tehát ez annyi, mint panasz; s ugyanakkor „könyekben tört ki az anyai szeretet.” Tovább olvasva rájövünk ugyan, hogy az ismétlett panasz és köny más tárgyra irányoztatik s helyén van; de gondosabb szerkezettel ki lehetett volna kerülni ama visszásságot, hogy szerző, a mit egyszer elmondott, újra láttassék mondani, mintha elfeledte volna előbbi szavát. — „Az élhető út” kifejezés szokatlan ugyan „elélhetés útja” helyett, s nagyon betűszerint véve oly útat jelentene, mely élhet: de ha író-asztal, mosdó-szekrény-féle szólásainkat figyelembe veszszük, nincs kifogásunk ellene. — „Majd körülöleljük, mint a fát a lombok” helyes kép, de nem vala szükség a következő sorral túlzásba vinni, erőltetve kizsákmányolni; mert a szellő nem tartozik a lombhoz, csak történetes, külső vendége annak, s egyáltalában nem fejezi ki a szeretet benső melegségét. Mai költészetünk közös hibája, addig űzni-fűzni valamely képet, míg az egybe nem illők, össze nem tartozók halmozása által megszületik a szörny, melynek absurdum a neve. Itt még ebből csak kevés csúszott be, de a ki szerzőnk „absurdum-csináló” képességét akarja ismerni, olvassa el „Nyári este” czímű költeményét a 28-ik lapon.
— Megérkezik apám, templomból jő épen, |
Ez volna humoros része az elégiái családrajznak. Már fölebb („elhagyva az élhető útat”) előkészíte szerzőnk ezen versszakra. Petőfi óta divatos, az anyát érzelmes (sentimental) az apát humoros rajzban vezetni az olvasó elé. Olvassa bárki a tíz év hasonló tárgyú költeményeit, alig talál kivételt e törvény alól. Hiába, apám uram, így vagy amúgy, de mindenikben egy kissé nevetséges szerepet játszik. Szerzőnk is a divatnak hódol, midőn apját elénk állítja. Nem szólok valláserkölcsi szempontból e divat ellen (pedig hisz ott volna Kain és Noé példája) de szólok aesthetikai szempontból mint divat ellen. Mert költészetben (valamint a társaságban is) a divat annyi, mint utánzás, felkapása annak, a mit valaki kezdett. Petőfinek saját okai lehettek, a miért atyját humorosan fogja föl: de van-e mindannak, ki az ő felfogását önön viszonyaira alkalmazza? — „Honya (azaz hóna) alatt hozza, mint pap, a bibliát.” De hát: mint pap? vagy: mint pap? Azaz úgy-e, mint ha pap volna, vagy igazi papi minőségben? Egy pillanatra nem tudjuk, akár — — jel, akár komma közé rekeszszük ez incisumot. De a követő sor tisztába hozza az itt kétértelmű szórakást, hiszen hallgatói vannak: és így pap. A következő három sor gyámoltalan örömét rajzolja. De a rajz nem világos eléggé a kifejezésben. „Majd kalapját nyújtja” kéz, kézfogás helyett kellé hozzátenni. „Végre neki esik a dajkának.” Mit tesz vele? megöleli, vagy kiszidja? Vagy mikép értsük? Határozottabb színeket! A dajka jól van, bár nincs benne eredetiség, s a dajkák rendes typusához tartozik.
És kicsi lesz a ház a nagy öröm miatt, |
„Kicsi lesz a ház a nagy öröm miatt.” Az ellentét elég jó, de minek azért a kicsi és nagy jelzőket ritkán szedetni? Az egy idő óta felkapott nyegle szokás, mit szerzőnk is követ, nem hagyható megrovás nélkül. Általában elfogadott írói gyakorlat, kivált versben, hogy csupán azon helyek, egyes szók nyomassanak feltűnőbb betűkkel, mikre az író különös súlyt fektet, vagy ha mit a szófűzés által nem vala képes eléggé kiemelni, a mi elfutván az olvasó szemét, az értelem vagy kifejezés szándéklott tisztasága, erélye szenvedne miatta; szóval, oly esetben használtatik e kisegítő mód, mikor a szerző mintegy kénytelen ahhoz folyamodni. De nálunk mostanában egyikévé lett a költői hatás eszközeinek. A mi költőnk A. vagy B. rábukkan egy szép (?) ellentétre, például: „fehér hó és fekete — bánat:” lehetetlen, gondolja, hogy az olvasó a fehér és fekete szín közötti ellentét újságát észrevegye, hacsak ő alá nem húzza e szavakat. A mi költőnk, X. vagy Y., talál egy meglepő hasonlítást, teszem, hogy „a leány olyan, mint a virág,” vagy „érzelme nagyobb az oczeánnál,” egy gondolatot, például: „imádott haza!” — s nem állhatja, hogy ritkított betűkkel ne figyelmeztesse olvasóját ezek szépségére. „Ide nézz, világ! én költői gondolat vagyok!” Az ily ritkabetűs szépmondatok rám mindig olyan hatást tesznek, mintha valamely tolakodó vicsorgatná fejér fogait. Hagyjuk e vásári hirdetménybe való fogást; a jó gondolat nem szorul ilyes czégérre, s a mi szép, még szebb lesz, ha maga az olvasó leplezi föl. Hisz ily eljárással az egész Byront, vagy Petőfit csupa hézagos betűkkel kellene szedni! — „Szembe távol erdő, mező kéklik.” — Hogy az erdő és hegy (az utóbbi akkor is ha mező van rajta csupán) bizonyos távolságra kék színt mutat, azt vizsgáló is tapasztalta: de nem merné állítani: helyes-e igy mondani általában: kéklik a mező. Sík földön ez nem látható, hegyi perspectiva pedig talán nem jön a mező elnevezés alá oly távolságból, mikor zöld szine már kékre változott. Azonban szerző inkább tudhatja, nem vitatkozunk vele. — „Balról jó testvérem, mint egy hervadt virág” — a hasonlítás nem új, de alkalmas lehet; mi csupán arra teszünk megjegyzést, hogy már egyszer előfordúlt; az anya is „hervadásában is illatozó virág.” Gondos költő óvakodnék ismétleni ugyanazon képet ugyanazon versben, mert szegénységre mutat. — Hanem végezzük be.
S odagyűl körűlünk egy egész kis sereg, |
Eddig a vers. Az ide írt első fogat (néha szeretem a strophát így mondani magyarul szak helyett, mely csak a megszakítás, de nem az összefoglalás eszméjét adja) feltűnőbb szépség, de feltűnőbb hibák nélkül is levén, pár szóval túl eshetünk rajta. Megjeleljük a társalgás vonzó voltának kifejezését e sorban: „mindig szaporodnak, de senki sem megyen;” a háziasszony kedélyes, életből kapott felhívását: „együk meg amink van,” s a szerető anya beczéző gyöngédségét ebben: „kedves kicsi fiam” kivált ha már föntebb magyarázatát nem olvastuk volna: „nem akarja hinni, hogy nem vagyok gyermek” — a mi levon a gondolat újdonságából, és olyanná teszi, mint az előre megmagyarázott ötlet. De így is e versszak inkább jónak mondható; minden esetre jó kapocsnak az átmeneteire. —„Még azt is elmondja, hogy maradjak itthon” — az elmondja akad bele nyelvi érzékünkbe. Elmondani: hosszabb folyamú előadásra alkalmazzuk, mint csupán e rövid kérelem. Vagy olykor elmondani használjuk, midőn a mondás némi vakmerőséggel jár: „elmondta az esküszót,” „az isten nevét,” „az adtát” stb. Jelenleg egyik értelmet sem tudjuk kapcsolni a kifejezéshez. „De mikor a virág, a szerelem, úgy von ... azt a jó öreg fát áldja meg az isten!” Fönebb olvastuk már: „körülöleljük, mint a fát a lombok.” Nem az ismétlés ellen vagyunk ez úttal, mert a kép új fejleményt igér, s ez nemcsak szabaddá, hanem ajánlatossá is teszi az ismétlést. De nem látunk a képben következetességet. Midőn az anya élőfa volt, gyermekei lombok: ez jól függött össze; de itt, ha szintén fa képviseli az anyát, mi lesz a fiú, kit virág, a szerelem, vonz? Csak nem marad lomb? Ha pedig ő trópus-nélküli valóságban áll, akkor a jó öreg fa és a virág, szétszaladt betűi daczára, sem elégíti ki képzelődésünket. — „Sirva válok el, mint törzsétől a zöld ág” — tehát megint lomb, ki csak az imént virág után eped vala. Különben e sorban egy jól talált kép rejlik, de nincs üvegtisztán kifejezve. Ha szerző a sirva helyett azt mondja könyezve: a kép mindjárt homály nélkül terem az olvasó szemei elé: t. i. a zöld ág könyez (nedve foly) ha leszakítják. De a sirva, mely inkább a hangra vonatkozik, nem tűnteti e képet egész szabatossággal szemünk elé. — „Ah, de szeretőm vár s ott tüzes csók járja”.. . Figyelmet kérek. E sor oly határozottan festi a szerelem boldogságát, a kifejezés módjában, a hangban, mindenkép: hogy a bánatos móddal, mely szerint költőnk fönebb szerelméről emlékezett vala, ellenmondást látszik képezni. Ott „halvány” „bántja őt valami” „szerelemért szenved” . .. szóval egész hangulata elégiái, nem csak ha családját tekinti, hanem szerelmét illetőleg is: itt könnyű vérrel használja a bizalmas, megszokott szerető nevet, a leány várja őt, s csak úgy odaveti, hogy „tüzes csók járja közöttük.” Utoljára egy reflexióval fejezi be: ellentéve az örömet (szerelem) a bánatnak (családi bú), mint a melyek könnyei közt terem (micsoda? tán rózsa és tövis? nem:) a boldogság házi pitypalatyja és tündér szivárványa. Ha megemlítjük, hogy e mondat: „a boldogság házi pitypalatyja” egészen Tompáé, ki azt jobban alkalmazza, be is zárhatjuk részletes bonczolásunkat, hogy általánosabb tanulságra emelkedjünk.
De mielőtt azt tennők, vessünk egy futó pillantást szerzőnk verselésére, a mint e darabban nyilatkozik.
A schema, látjuk, nem igen lyrai. Egyszerű lapos alexandrin az, mérték nélkül, váltó rímekkel. De tekintve, hogy e költemény nem tartozik a hevesebb, mozgalmasabb lyrai fajok közé, hanem csöndes elégia, az alak választását nem rosszaljuk. Ellenben méltó kifogás alá esik a rímzet. Már Kazinczy észrevette, hogy nincs süketebb rím, mint a melynek önhangzói különböznek, akár az által, hogy rövidnek hosszú a megfelelő, akár, hogy egészen más betűből állnak. És pedig a rövid nem csak úgy lesz felemássá, ha párja ékezett, például, ha a-nak á felel vissza, hanem az által is, ha torlás (positio) hosszítja meg. E szabály nem önkényes felvétel, melyet tetszés szerint mellőzni lehessen, hanem a rhythmus-érzék követeli. Szerzőnk legkevésbbé törődik ezzel. Csak jelen verséből több olyan rímet idézhetnénk, mely áthágja e szabályt, mint a hány megtartja. Mindjárt az első négy sorban: lēnnĕ = tekintĕtĕ; nyitōttăm = pontjă văn; továbbá: nyēlvĕl = felednĕ ĕl; gyērmĕk = szenvĕdĕk; ēngĕm = szerĕlem stb. Különböző hangra példa: beszél = tűzhelyénél; s a (rím helyett használva) nagyon szabad assonance: virág = mi bánt; végre egyhangúság több egymást követő rímben, hol a fül változatosságot óhajtana: okosan, vígan, mink van, fiam, itthon innen, úgy von isten: tehát 8 sor csupa an en on. Mindezekhez téve az ily rossz hangzást: „hogy most mosolyt” — szerző technicáján még sok a gyalúlni való.
Most már röviden összeszedhetjük a mondottakat.
Egyes szép hely, sikerűlt vonás nem hiányzik e költeményben: de az összes hatás sokképen megzavartatik. Már a nyelv puha, erélytelen kötése csökkenti néhol e hatást. Képei majd össze nem függők, majd homályosak, majd átvitelei a valósággal folynak össze; leírásaiban pedig a tárgyi igazság nem léte bánt. Henye, szükségtelen vonásokat is vettünk észre: szerző még nem látszik tudni a költői festés axiómáját: „csupán azt és annyit a testből, mennyi a lélek előtüntetésére szükséges!” Olykor ismétli magát; olykor túlfesteget. Reminiscentiát árul el mind a conceptusban (az anya és apa iránti érzelem felfogása, Petőfi után), mind egyes kifejezésben. Rímei — sőt általában nem mért, rhythmustalan sorai s lazán fűzött strophái — többnyire nem adnak kellő zengést. Végre a fölvett alaphang egysége az utolsó sorokban meg van törve.
E megjegyzések után hamar végezhetünk Szász Gerő költeményeivel. Vannak versei (s ezek, gondolom, régibbek), hol e hibák nagyított arányban fordulnak elő; vannak ismét (az újabbak), hol mind tisztább lesz a látkör, a nélkül, hogy egészen kitisztulna. Amazokból megérintjük a „Nyári estét” (28. l), mely egy találó vonás után: „a sok kis árnyékból (harmatos: ez nem kellene) este lett” — igen csinált festegetésbe, képhajhászatba rohan; az „Ősz felé” czíműt, melynek bánatos hangulatába nem illik a juhász boldogsága; a „Temetést,” hol többi közt az anyáról mondatik: „Fehér hattyú volt ő az életnek taván, Felszínén most csupán tollai lebegnek,” (kik e tollak? találja ki olvasóm. A tollak az elhunyt anya gyermekei! —); a „Merengést,” mely a tárgyi valósággal annyira szakít, hogy „elrejtett bokorban zengő pacsirtadalt” emleget; „A vihart,” „A szüretet,” melyek leírásaiban szintén sok a ferde vonás; melyek összesen azzal jellemezhetők, hogy semminemű hangulatot nem képesek támasztani az olvasóban; a mit egy sor épít, a másik lerontja. Sükerűltebb a „Salamonnak” czímű; de a „Gondos öreg” föliratú allegória már ismét tárgyi valótlanság föveny halmára épűlt: a gondos öreg azért gondos, mert hallván zúgni a vihart künn, útra készül, odahagyja kunyhaját, hogy találja készen a vihar! No már hol ebben egy csepp valóság? Nem inkább azt várnók-e, hogy a támadó vihar elől kunyhajába fog menekülni s bezárkózik a gondos öreg?
Szerző aránylag jobb költeményei a könyv vége felé találhatók, s ezen örülünk, mert haladásra mutat. A mint érzelme, a szerelem, határozottabb alakot, tárgyat nyer, a szerint lesz költése igazabb, lyraibb, rhythmusa mozgalmasabb. Szász G. tudniillik, nagyon kevés kivétellel, csupán kétféle versalakot használ: a már említettük lomha alexandrint, meg a 8–8 szótagú rövidebb sorokat. Legfölebb e kettőt fűzi össze néhol strophába. E két forma közöl a rövidebbik jobb rhythmust ad nála; de a felemás rím abban is megmarad, egész a könyv végéig. — Ily jobb hangú költeménye már az „Édes hazám” (legelűl, de későbbi lesz) — s a 111-ik laptól végig, — noha ezekben is gyakori a visszaesés nem csak egyes kifejezésbeli hibákba, hanem az alapérzelem hamis voltába is, mire elég legyen egy példát idéznünk. „Feledjenek”. .. czímű versében (175. l.) a költő, miután sok pathoszszal elmondá, hogy: feledje el őt minden; feledje el a virág, a fülmile, édesanyja, testvére; feledje el a föld; feledje ott sírjában az ítéletnap; miután e kétségbeesés szinte ránk is elragad, oly valónak tetszik: egy versszakban, egy sorban elront mindent:
...Csak te soha ne feledhess |
Megbocsátott?! nem igaz! hisz épen most rettentően elátkozza!
Szász G. epicai költeményeiről — mert azok is vannak: költői beszély, balladák — jobb nem szólani. Ő még a leírásban sincs ott, hogy tiszta, szemlélhető képet nyújtson: az alkotó művészetben hogy várhatnánk tőle domború, élő, mozgó alakokat. Ki a nyugvó térhen sem mindig bír összhangzó képet fogni föl, annál kevésbbé tud a mozgalmas időben.
Hanem ideje is letennünk a hegedűt. Szász G. igyekezzék, hogy az övé minél ritkábban adjon hamis hangot. Egy hajszálnyival feljebb vagy lejebb fogni, az sem mindegy e kényes hangszeren. Pedig a hang tisztasága még csak alsóbbrendű kellék: azon felül következik a dallam és harmónia egysége, változata, a kifejezés ereje, kelleme és mind az, a mi „istenek közé ragad.”