„Párbeszéd (Turgenyev)” változatai közötti eltérés

''„Emberi láb nem tapodta még''

''Jungfrau és Finsteraarhorn koronáját.”''

 

A hegyek fölött halovány – zöldes, fényes, néma mennybolt. Erős, csípős a dér, s kemény, szikrázó a hó, alóla jégtől borított, durva kőrögök ásítanak.

Két kőrakás, mindkettő óriás, emelkedik a mennybolt két felén: a Jungfrau és a Finsteraarhorn.

És így szól a Jungfrau szomszédjához:

– Mi újságot tudsz? Te többet láthatsz. Mondsza, mi hír ott alant?

Elültenek pár ezredek; ez csak egy perc. És dörgi válaszát a Finsteraarhorn:

– Sötét felhők takarják a földet... Várj kissé!

Eltűn új ezer év; csak egy perc az egész.

– És most? – kérdi a Jungfrau.

– Most már látok; ott alant minden a régi: csupa tarkaság, piciség. Kékelnek a vizek, feketéllnek az erdők; szürkülnek az unatkozó kövek. Körülök még mindig lebzselnek a bogárkák, tudod, azok a kétlábúak, akik még be nem rondíthattak se téged, se engem.

– Az emberek?

– Igen, az emberek.

Ismét ezer év telik el, csak egy perc ez.

– Hát most mi hír van? – kérdi a Jungfrau.

– Mintha kevesebb bogárkát látnék – dörgi a Finsteraarhorn –, világosabb most alant; összébb szorultak a vizek; meggyérültek az erdők.

Eltűnt új ezer év: megint egy perc.

– Mit látsz ott? – tudakolja a Jungfrau.

– Körültünk, közelünkben mintha tisztább volna; de ott a távoli rónákon még foltot látok, még ott mozog valami.

– És most – kérdé a Jungfrau egy évezred, azaz egy perc múltán.

– Most jól van minden – felelé a Finsteraarhorn –, csín uralkodik, fehérség honol mindenütt, bármerre nézzen is a szem... Mindenfelé a mi havunk; fehér havunk, jegünk terjedez. Kihűlt immár minden. Most van jó világ, trónol a csend.

– Helyesen van – válaszol a Jungfrau. – De mégis, sokat csevegünk, öreg: aludjunk egyet.

– Aludjunk.

Alszanak az óriás hegyek, alszik a zöld, fényes égbolt is az örökre elnémult föld felett.

[[Kategória:Költői próza]]