„Toldalék” változatai közötti eltérés

}}

 

Harmadik és negyedik leveleimből, kedves barátném, eléggé érthetéd, mely boldog napokat élek itt, mely boldogokat nevezetesen a tiszteletre s szeretetre legméltóbb asszony csudálásában. Rajzolatomnak, melyet felőle e két levelemben tevék, felette szerencsétlennek kelle lenni, ha őtet az után alkalmasan nem ismered. De a mely történetet neked e mostani levelem viszen, az úgy kívánja, hogy az egyetlennek, a hasonlíthatatlannak, újabban s bővebben fessem képét, s még külsőjére is kiterjeszkedjem, hogy őtet mint tükörben szemlélhesd — mert őrajta nincs semmi, a mi az egészre szükségesképen ne tartozzék, nincs semmi, a mi az egésznek hatását ne segélje. Osztán — mert ki kell mondanom, kedves leány, — te őbenne egy régi ismerősödre találsz, s álmélkodni fogsz, ha majd való nevét hallandod, ki az, a kit én ennyire csudálok, ennyire szeretek. Oh miért, de miért nem fogadhatád el az anyám ajánlását, hogy velünk együtt jőjj el te is! mily nagy volt volna most örömed, megtestesülve látván azt az ideált, melyet az asszonyi rény és érdem felől magunknak mindketten csinálánk, és a melyet én itt, elveszve semmiségemnek mély érzésében, religiói tisztelettel látok és hallok reggel óta mind addig, míg a társaság szélylyeloszol s kiki nyugalomra tér.