„Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 49” változatai közötti eltérés

}}

 

Tegnap az öreg Surányinál kelle vacsorálnom. — Nagy vigasztalás nekem látni, hogy némely jók ily érzékenyül szánnak. — Az öreg gondosan eltávoztata mindent, a mi bennünket Nincsire emlékeztethetett volna; de rettegtem a búcsút, s azt sokára húztam. Kalapomhoz nyúlván, sírni kezdénk mindketten, s nehéz volna megmondanom, melyikünk kezdette. Öcsém, monda mellyéhez szorítván, elfojtott zokogással, én tőled nehezen maradok el, s még nehezebben fognék — ekkor levonta süvegét s ősz hajához nyult — ha ez nem biztatna, hogy egymás nélkül nem leszünk sokáig. Ez a szíves, való kifejezés s az a forró kézszorítás, melylyel ezt mondotta, elnémítottak. Karjai közzé vetém magamat, s ott sírtam ki sűrű könyűimet, s szaladtam. — A ház kapujánál valamely láthatlan erő kapa meg; még egyszer akarám venni tőle búcsúmat, s visszatértem. De Marosi, egy látás, mely tiszteletet támasztott volna még az angyalokban is, elakaszta; némán néztem sokáig, s a nélkül, hogy ő engem látott volna, eljövék. A szoba közepén állott, levont süveggel, összefogott tenyérrel, égre szegzett szemekkel, — éretem könyörgött s oh! mely gondolat ez, oh Marosi!