„Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 39” változatai közötti eltérés

}}

 

Klári ritkán távozik el ágyam mellől. Ki akarja élni velem magát, azt mondja, mert megtörténhetne, hogy egymást látni sok ideig nem fogjuk. — Tudakoztam mit vél, meddig nem. Ha útad el talál múlni, felele, megeshetnék, hogy fél esztendeig sem; mert Erdélynek széléről jönni Budára, nem könnyű, egészséged pedig neked nem engedi, hogy te jőjj hozzánk. — Jobban tudom én mint ő, meddig nem; de megszomorítani kegyetlenség volt volna. — Midőn hosszasan ül mellettem, s szánva néz, miként fogyasztott meg a betegség, s nem bír magával; s eldől mellettem, s testvérének nyomorúságát vánkosaimon sirja ki, olyankor gyakran megkörnyékez a rettegés, hogy lelkében végre felébred annak sejtése, hogy egymást csak túl a síron látjuk meg. Ilyenkor fel akarom vidítgatni s felőled szólok vele, s azon boldogságokról, melyek őreá a te karjaid közt várnak. De e kép festegetései által magamnak veszedelmes mérget készítek, mert, ha elgondolom, hogy én is élhettem volna e boldogsággal, s hogy te, ő, Nincsi és én, mely szép napokat élheténk vala a bátyámnál; ilyenkor elmerülvén képzeleteim között, küzdenem kell, hogy Klárival ki ne találtassam, mi forog lelkemben, s sírásaim az ő sírásait ne igazolják.