„Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 35” változatai közötti eltérés

}}

 

Borzadás fut végig minden tetememen valamikor óraütést hallok, mert minden negyed közelebb vonz azon rettenetes pillantáshoz, melyben őtet örökre elvesztem, el kell vesztenem. Így számlál minden perczentést a halálra ítélt; maga előtt látja az élet végét, a hóhérpadot, a kirántott pallost; az élet szeretete reszket benne, s ellenkezésben ön magával azt kivánja, hogy bár ütne hamar az óra, mely véget vet kínjainak. Oh mint állom ki! Gyakorta az a gondolat száll meg, hogy hozzá futok, lábaihoz vetem magamat, s kérni fogom, ne tégye meg a rettenetes lépést. Midőn hevem így elragad, s a birtoka után vágyás minden ereimben annyira forr, hogy csaknem megpattanok, majd ismét szívemet összeszorítja, hogy alig vehetek lélegzetet, s úgy vagyok, mintha az Etna kénköves aknájába kellene fulnom — olykor engem is megszáll az a kivánság, hogy bár itt volna már az irtózatos percz, hogy esném által kínjaimon! De mikor ismét tágulást enged, mikor megkönnyedve érzem magamat, s elterjed szemem előtt az oltár, s az eltünt szerelem boldog ideje úgy lobog előttem mint egy hosszan elnyult kies táj — ah! olykor oda ismét előbbi hevületem, elcsüggedve dőlök el, hogy egészen összerogyok, ha a leggyöngébb szellő ér is, ha egy lassú zördület illeti is meg fülemet.