„Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 27” változatai közötti eltérés

}}

 

Magamon kívül vagyok, midőn képzelem, mely nyugtalansággal számlál most Nincsi minden órát, minden perczet, mely lakadalmát késleli. Összetépek, összerontok mindent ha mi kezembe akad; s akkor osztán szégyellem elmétlenségemet s sírok. Mennék innen, de nem eresztenek, s tartok tőle, hogy szem alá fogtak, s Terézt nem ritkán sírva lelem. Ez részvétnek sírása. — Mit sír nagysád? mondám neki; tartsa továbbra könyűit. — Értenie kellett mit mondottam, mert az az „ah, mely nyilalás, mely szívszorulat, s a fejem! hideg kezem egészen áthevül tőle!” — — Nincsi, Nincsi! S mind ez — Oh Marosi, mikor ér véget inségem, mikor hasad meg kínjaiban ez a beteg szegény szív.