„Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 23” változatai közötti eltérés

}}

 

Az én onkelem nekem nevezetes ajándékot külde ismét. Parancsolja, hogy siessek hozzá, s én, kit a szerelem mint az árbocztalan hajót a szél, ide a tova ver, vágyok ugyan látni őtet, de az ezer szélvész, ezer inség szünetlenül hány és lökdös. Útamat csakugyan nem halasztom sokára, s mindjárt a lakodalom után kimegyek hozzá, s társaságában fogom keresni nyugtomat, melyet közel Nincsihez soha föl nem lelhetek. Ajándéka azonban nékem igen édes örömöket nyújt. Minap a helybeli szegények felől szólván Terézzel, jelentém néki, hogy követni akarom példáját, s valamit én is kiosztok közöttök. S ime most együtt járjuk az utczákat, s osztogatjuk a kisded alamizsnát. — Azt látni, hogy Teréz mely szeretetre méltó leereszkedéssel bátorítja a félénk és elszégyenült falusiakat, s mint ejti úgy dolgát, hogy a fölsegélteknek nem marad idejek megköszönni a jótétet, hanem a helyett árvíz módra szakadnak szemeikből a hála könyűi — ezt látni barátom, egyetlen öröm a maga nemében; és ha földi bújdosásom alatt még támogathat, éleszthet valami, úgy az minden bizonnyal azon pillantások, a melyekben a jó Teréz jobbján függve, embertársaimnak nyomorúságaikat enyhíthetem.