„Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 22” változatai közötti eltérés

}}

 

Gyönyörű időnk van, s tiszták, szépek az éjjelek. Ura vagyok magamnak, a szerént élhetek a mint szívem kivánja; s ez néha oly homály nélkül való pillantatokat ad nekem, hogy nyugodt elmével nézhetek ez életre, mig más részről elragadott szent érzéseim a koporsókon túl jobb élettel biztatnak. De oh mely tündér az ily csendes pillantat! enyész előttem, mint az árny, midőn tartóztatni akarom. — Ha mikor Terézt felvezetem a kertből s ismét kiszököm a kapun, lemegyek a tóhoz, eloldom a csónakot, s a szép tengerkén a kastély alatt föl és alá evezek, midőn ilyenkor körültem minden hallgat, s lapátomnak loccsanásain kívül, mely egy csapással ezer ezüst szikrákat vet, fülem semmit nem hall — midőn hosszas kerengésem után végre fáradtan visszatérek öblömbe, s ott körülvéve a virággal elhalmozott bokroktól kikötök, s csónakomban végig nyúlok, s elnézem, hogy a hold és csillagok mint futnak el fölöttem, s a lenge tavaszi hév szellők, mint hozzák nekem mindenfelől a legkedvesebb illatokat — oh, mint óhajtom olyankor, hogy végre már hullana le szemeimről a fátyol, mely mindnyájunkat halandókat vakon tart, midőn rettegő kétségeink közt tévelygünk, s alig merünk félve pillantani a távol jövendőbe!