„Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 13” változatai közötti eltérés

}}

 

Ma többet szenvedék mint képzelnem lehete; pedig megjövendölém, hogy sokat fogok! — Surányi a maga tipegő, szíves módjával jöve felém, s igen esdeklő hanggal megköszönte, hogy kérése iránt tekintettel voltam, ha sógora lenni nem akarok is. Elakadtam megszóllításán. Az nem az én vétkem, felelék, s a fájdalom úgy elfogta szavamat, hogy ennél többet nem mondhattam, s mélyen elsülyedtem mondásomnak igazságába. Hogyan? kérdé tűzbe jövén, s Nincsi adott volna okot az elhűlésre? Elijedtem dörgő szavaitól; mert ily hevületben őtet soha nem láttam. Nem! mondám, szavaiban szökvén; annyiban mondám, hogy az nem vétkem, mivel még szolgálat nélkül valék, s jobbommal Nincsit csak akkor akarám megkínálni, mikor characterben leendek. Ha falun laknám, erre szükség nem volna: társaságban élvén, a legphilosophusabb fej is kénytelen magát a rendhez s szokáshoz szabni. Hogy azonban míg én távol valék Budától, Szentpéteri megelőzött, az merő történet; hogy pedig a Nincsi szüléi őtet elfogadták, azért én őket nem vádolhatom; nem nevezetesen magát Nincsit, ki Szentpéteriben egy szeretetre méltó férjet választott, s ki tudja, talán csak vaktában vetette magát bölcs és őtet szerető szüléinek jobb megitélések alá. — Értelek, széplelkű ember! mondá az öreg könnyűbe lábbadván, s elfordult. — Barátom, ha elnézem, mint vala minden kész engem boldoggá tenni, ha elnézem mint örvendett volna ez a jó öreg, ha Nincsi nekem jutott volna, s az ő szives részvéte mint lett volna új forrásaivá örömeimnek, s a Nincsi onkele és az én onkelem mint örvendettek volna ők, hogy egykori barátságok bennünk megkoronáztatik, — ah! akkor kivánnám, hogy halálos elbutulás fogna el, hogy elvesztvén eszméletemet, azon hóhérló emlékezetektől is megszabadulhatnék, melyek engemet szünet nélkül kínoznak. — A társaság alkalmasan együtt vala már, midőn a szála ajtajának két szárnyai egyszerre megnyilának, s Nincsi mátkájának karjain egész fényében belépe. Ily szépen, ily pompával kél elő a hajnalcsillagnak karjain a hegyek megől a nap. — Úgy tetszett, hogy minden az ő tekintetétől, az ő megjelenésétől vett volna életet és melegülést. Tolongva közelített felé a társaság; de kivált az édeskés kis urak tarták szükségesnek, hogy a mindenféle illatok fulasztó atmoszpheráját vonják körülte; s ha veszteségem nem volt volna ily nagy, e bohó emberkék csuszamlásaikon, nyakgörbítéseiken, fejek rázásaikon s karok billengésein kaczagva tudtam volna nevetni. Én az én Endrédimmel egy ablakban állék, s pislongó szemekkel messziről s csenddel nézém mi történt. Surányi, a ki midőn társaság van házánál, mindenütt terem, nekünk jöve. Nincsinek szemei nyomban követték onkelét, s ezen alkalommal szemébe tűntem. Eléggé kegyes vala, mihelyt megsejtett, ott hagyni imádóinak csillogó seregét s nekem jöve. Képzelheted, hogy útját megrövidítettem. Az úr fölötte barátságtalan, mondá zavarodott képpel és hanggal, de kimagyarázhatatlanúl bájos mosolygással; mióta Budáról eltávozott, régi barátjait egészen feledi, s ha a történet harmadik helyt nem hozná össze, egészen meg volnának fosztva látásának örömeitől, — Barátom! mint vere szívem, midőn magamat ismét ily közel látám hozzája, midőn ismét hallám szavának musikális zengését, melynek ő oly kibeszélhetetlenül csapodár hajlongást tud adni. Azt hittem, hogy lábai előtt dőlök el. Fölpillantottam, szemébe tekintettem, lestem, ha lelnék-e ottan s szép arczának vonásai közt valamely szerelmet, valamely elejteni akart szíves érzeményt irántam, — s ah! szerelmet, sok szerelmet leltem, de — más iránt! Szívem elborzadt e kémlés alatt, s egyszerre holt hideg leve. Mióta Budára érkezém, ez vala feleletem, szünet nélkül rosszul érzem magamat. Változásaim bússá, elsülyedté tesznek s sápadt arczczal, bús képpel nem örömest járok boldogok között. A beteg látása másokra általhat, s nem szeretném magamat azzal vádolhatni, hogy másoknak örömeiket a magam kényemnek föláldozám. Míg hosszú mentegetőzésem véget ére, az öreg Surányi csendesen állott, s hallgata; de a mint abba hagyám, hozzánk lépe, s így szóla nieszéhez: „Igen is lányom, azt hittem, hogy valaha örömem lesz e derék ifjúval látni összekelni; az volt öreg napjaimnak minden óhajtása. Ő szeretett téged, s talán most is szeret. Te neki reményt nyújtottál, s meg van csalva. Ez a bánás fenyítést érdemelne; de azon nemesség miatt, melylyel ő maga költ mentségedre, megkíméllek; elég büntetés neked, hogy övé nem lészesz. Bácsmegyei,” ekkor megfogá jobbomat, „ezt én a hugom jelenlétében akarám mondani az úrnak; nekem nem tetszésem, és soha nem is volt az, soha nem is lészen az, hogy ő máshoz menjen. A dolog nekem hírem s akaratom nélkül készüle meg. Ő lássa mit csinál, de szüleinek meg van mondva, hogy küszöbömön belépni ne merjenek”. — Oh! ha láttad volna, mint állék e gyilkoló scén alatt! Alig leltem lélegzetet. Nincsi nem vala kisebb szorongásban, s talán összerogyott volna, ha Szentpéteri, ki most új érkezőkkel lépe be s őket az öregnek akará bemutatni, közzénk nem jött volna. Azonban a muzsika megpendült, a tánczosok kiállának, s Szentpéteri kért, hogy viseljem képét s a tánczot kezdjem az ő kedves Nincsijével. — Hagyj itt megpihennem.