| következő =
| kulcs = Odaanyugatiszelhez
| megjegyzés ={{kiadás}} {{szövegminőség|75%}}
}}
<poem>
1
I
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajasóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
varázslóVarázsló űzne szellemrajt, szalad
aA sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe -─ Te,
kinekKinek szekere téli sutba hord
sokSok szárnyas magvat, hűs sötétbe le, ▼
aludniAludni, mint a test, mely sírba dőlt, ▼
mígMíg azúr húgod, a Tavasz szele ▼
▲sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
▲aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
▲míg azúr húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
sS édes bimbónyáj legel a napon
sS völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
kiKi rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!
2
II
Te, kinek -─ míg az ég reng -─ áramán
omlóOmló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ágaág: Menny s Óceán,
sS zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
sS kibomlik már kék utad tág legén,
mintMint vad menád-haj, s szikrázik s lobog
azAz ég aljától, hol kihúnyt a fény,
azAz ég ormáig a közelgető
viharVihar sörénye! -─ Óh, Te, a szegény
évÉv gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanántGyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borulBorul körül s bús boltját reszkető
páráidPáráid terhelik, s a hűs falon
vakVak víz s tűz s jég tör át! -─ óhoh, halld dalom.
3
III
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
kristályosKristályos habverés közt fekve rég
habkőHabkő fokoknál, Baiae öbliben,
sS álmában agg kastélyok tornya ring
aA hab sürűbb napfényén égve lenn,
sS azúr moszat s virág lepi be mind,
olyOly szép, hogy festve sem szebb -─ óh, te Szél,
kiKi jössz, s Atlant vad vízrónája ing
sS fenékig nyílik s látszik lent a mély
tengerTenger-virág s mit az iszap bevon:
aA vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
mertMert hangod csupa sápadt borzalom,
melytőlMelytől remeg s széthull -─ óh, halld dalom!
4
IV
Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
vagyVagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagyVagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
szabadSzabad, majdnem miként Te, s adsz neki
erőtErőt, erős úrÚr! -─ vagy ha csak kora
kamaszidőmnekKamaszidőmnek térne gyermeki
vígVíg lelke vissza, óh, ég vándora!─
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül -─ óh, tán soha
nemNem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
ragadjRagadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mertMert tövisekre buktam, s hull a vér,
sS zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
lelkedLelked szabad, vad, büszke rokonát!
5
V
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hullóHulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
lombLomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallalDallal, mely édes, bár fáj -─ óh, te zord
lélekLélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
törtTört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,
mintMint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpülRöpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
kürtöljönKürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
késhetKéshet a Tavasz, ha már itt a Tél?
</poem >
[[Kategória:Versek]]
|