Sophronhoz
szerző: Kis János
Ah elrepülnek, Sophronom édesem!
Szép éveink: lángelme, sem égi sziv
A ráncokat nem tartja vissza
S a diadalra szokott halált nem:
Máskép kinek volt volna nagyobb joga
Élhetni földön végtelen életet,
Mint annak, a kit könnyözönnel
Áradozó szemeink siratnak?
Elvitte még is hív ölelők közől,
Mint a dühös szél tél közeledtekor
Száraz levélt ágról visz, őt is
A csuda végzetü gyászos óra.
Elhúnyt az a szép déli nap ővele,
Mely olly vidáman s gazdagon öntözé
Ránk isteneknek szent kegyével
A nemesebb örömök sugárit.
Minket sem old fel jó feleség, haza
Sem birtokunk a köz frigy alól; le kell
Mondnunk ma-holnap mindenekről,
A miket olly hevesen szerettünk.
Lelked, ha szerzett kincset, az a tied
A jobb világban: más vagyon itt marad.
Egy két virágszál fog követni
Még sirodon szerelem kezéből.
A mit tehetsz jót, azt ne halaszd tehát;
Nem vélt időn hív a bizonyos halál
Kitkit, de nyájas képpel azt, kit
Sok jeles érdemek ékesítnek.