Somlyó Zoltán: Nyitott könyv
szerző: Havas Gyula
(Tevan-kiadás)
Somlyó Zoltán «lírai pamflett-nek nevezi ezt a verses önéletrajzot, nyilván mentségül kissé túlzott közvetlenségű őszinteségi rohamaiért, amelyek indokoltak, de a legtöbbször furcsán, érdesen hangzanak, minthogy oly sorok közül robbannak ki minduntalan, amelyek végeredményükben egyetlen mélyről áradó, az egész múltat felölelő, tiszta lírai emlékezésnek voltak szánva. Éppen ezért nagyon is alkalmasak arra, hogy a végső hatásnak, az olvasó hangulatának tisztaságát és egységét zavarják, bár tagadhatatlan, hogy mind e zökkenéseket forró lendületek váltják fel, azzal a szertelen és féktelen; sokszor elragadó, de nem ritkán megdöbbentően kusza és szédült szárnyalással, amelyet oly jól ismerünk Somlyó komolyabb verseiből.
Nyitott könyv ez valóban, nemcsak abban a leplezetlen őszinteségben, amellyel a költő életét, vagy talán helyesebben: lírájának történetét megírja, hanem sokkal inkább abban, ahogyan ezt teszi. Ahogyan szédületes egymásutánban hallatlan naivsággal tünteti fel magát a legellentétesebb megvilágításokban. Ahogyan a keserű és komor hév rajongó áriáival, fájdalmas tudatosságával és sokszor perverz öngúnyával írja meg önmagát, akit «a rútság átka nyom», s aki, virágfaló, «sárral rontotta magát» - hogy aztán végül, váratlanul ezt állapítsa meg magáról: «az akarata bronz!» Ahogyan minden emlékével és minden érzésével örökké nyugtalannak, bajra, viszályra születettnek és semmi jót nem várónak mondja, nem, kiáltja, jajongja életét, hogy ugyanakkor a csendes megbékültség hangján így szóljon magáról:
...Az útját néhány könyv jelzi szerényen,
néhány türelmes rizsma rongypapir.
Ma már az istenek nyugalmát érzi
és égi s földi békét, hogyha ír...
Mindez így együtt, egy hosszabb lélegzetű munkában, tisztán, teljes nyíltsággal mutatja a költőt, minden értékével és hibájával együtt.
A modern líra sokkal inkább formájában, mint lényegében hatott Somlyóra. A Nyitott Könyvből végleg meg lehet állapítani, hogy ez a költő alapjában véve közelebb áll az ősökhöz, mint az utódokhoz, bár bizonyos, hogy határozottan régi költőink egyikének sem örököse. Nem vállalkozom rá e kis cikk keretében bővebben és mélyrehatóan bizonyítani és magyarázni ezt. És nem ezzel a célzattal teszem, ha példákat hozok fel, hanem csak azért, hogy néhány nem túl fontos, de érdekes külső jelenségre rámutassak. Egész sorát idézhetném a mondatoknak és szakoknak, amelyekben mindenki petőfies, sőt néha petőfieskedő gondolatokat találna, (Csak egy példa:
...Ha akkor elhúll a sok éhezéstűl:
be kár lett volna érte, ó mi kár!
ki feküdnék most be az ingyen-sírba,
mely számára ma, remélem, kijár?)
És kinek nem jut eszébe Reviczky, ha például ezeket a sorokat olvassa:
...Ó, áldott asszony, aki lelke fáradt
virágait könnyeddel öntözöd:
légy áldott te, százszor, ezerszer áldott
a földön járó asszonyok között!
— — — — — — — — — —
- s mint egy tőn pattant két egyforma rózsa,
egymásra hajlunk, majd ha jő a tél...
Mindezzel nem mondok ellent annak, amit más alkalommal Somlyóról írtam: nagy vakság volna észre nem venni az ő egészen egyéni hangját, amely a Nyitott Könyvben is sokszor mély, igaz erővel zeng fel és mindig ott vonaglik és gyötrődik a komor és nyugtalan ritmusok között vagy mögött.
Egy ily kimondottan önéletrajz-jellegű írással szemben talán indokolt némileg az az elfogultság, amelyet a költő személyes sorsa, szomorú, sőt tragikus élete ébreszt az emberben. Felöltve az abszolút kritika elfogulatlanságának vértezetét, sok mindenről lehetne még írni, többé-kevésbé bizony gondolkozóba ejtő hibákról, kissé már túlzott szertelenségről és fegyelmezetlenségről, az önkritika gyakran észrevevődő hiányáról. (Hogy csak egy egészen apró, de jellemző tünetet említsek, ha a költő egy kis objektív figyelemmel és gonddal tudta volna átolvasni írását, aligha hagyta volna benne az ily sorokat:
...a tavasz után vágyódott,
ha tél volt s a télben mindég csalta a tavasz...)
De ezek nem elsősorban fontosak, ha tudjuk, hogy - azt hiszem - senki sem látja korszakalkotó értékűnek ezt a munkát - és nem változtatnak azon, hogy itt mégis egy tehetséges költő produkciójával állunk szemben, amely mint emberi és irodalmi dokumentum is mindenesetre mindenkor érdekes lesz.
A legfontosabb mégis az, hogy e «lírai pamflett» elolvasása után valami fojtó, keserű tragikum bánatát érezzük és túl a közönséges, könnyű és néha kezdetleges sorokon egy igaz líra heves és konok, de megható zengése árad felénk s a költő néhány régi, szép versének emlékét idézi.
Arra a tiszta fájdalomra gondoltunk, amellyel a költő a vidéki redakció asztala mellől ifjúsága felé mereng, nála szinte szokatlan harmóniában és plaszticitással:
...hol régi hintók álltak, rongyos, ódon
zöld posztójukkal búsan, hallgatag!...
Ó, hányszor ült fel a keshedt űlésre
és átutazott nagy világokat!...
S a kerekeknek álló némasága
s az ostornyélnek bús, üres helye -
s a kerítésen át a derűs, sárga
borsónak áldott, kövér hüvelye,
S a krumpliföldön a madárijesztők
rongyos zsaketje, merev karjai...
És messziről a kanizsai gőzös
vidám füttyét oly jó volt hallani...
És azokra a sorokra, amelyekben az átélés, a teljes hangoltság semmi pózt nem tűrő, öntudatlan lázában lehúllanak az elfogultságok bilincsei és a költő tisztán, mintegy messziről látja önmagát:
...s a kávéházak terraszán sötétlő
barbár alakját megszívta a gond.
A kávéház lett a háló s ebédlő
és ő maga egy elhervadt bolond.
Ugy járt oda, mint mások hivatalba,
ott dolgozott s dobogta ritmusát.
Egy messzi élet mélyét írta dalba,
megrázván lelke sötét ciprusát...
Az ily sorok teszik, hogy úgy zeng bennünk tovább a Nyitott Könyv emléke, mint valami hosszan elsíró, heves és bántó hangokban fel-felcsukló, de mélyről buzgó, megrázó zokogás.