Somló
szerző: Kisfaludy Sándor
Omnia vincit amor: quid enim non vinceret ille!
Virg.
1.
Ti! a magyar Helikonnak
Elmés, szíves munkási,
Kik által oly szépen nyílnak
Kasztál lelkes forrási,
Melyek nélkül Árpád faja,
Bár fegyvert jól forgatott,
De az ember legszebb s legjobb
Kincsével nem bírhatott, -
2.
Barátim! kik által kedves
Lett nékem is Helikon,
(Szép, midőn ily erőt vehet
Egyik szív a másikon!)
Kiknek lelke fellengezvén,
Lelkem is felkapátok, -
Vagy szívetek ömledezvén,
Szívem is elrántátok
3.
Görög, Takács! hallgassátok
Szittya-múzsám szavait,
Ki megjárván őseinknek
Most már puszta várait,
Somlón, e jó ború hegynek
Napnyúgoti ormában
Ezen regét olvasta volt
A vár mohos falában. -
4.
Néz a magyar, - ki Balaton
Szívemelő tájáról
Sümeg felé - Somlónak jön,
S a múlt idő koráról
Emlékezik, jobbra balra
Ősink üres fészkeit
Látván, s mintegy körülöttük
Sejtvén azok lelkeit.
5.
Nézek én is, haj! - s eltelik
Lelkem régi képekkel,
Valamikor egy ily várnak
Én alatta megyek el;
Hol a büszke magyar nemes,
Egy kis király várában,
Boldogúl élt szabadsága
S kedvesei karjában;
6.
Hol az arany borral teli
Billikomok forogván,
S barátsággal kötött szívek
Örömhangja zajogván,
Örömére a gazdának
S nemes feleségének,
Szegény s boldog, úr és szolga
Örűl vala éltének;
7.
Honnan, midőn úgy kívánta
A hazának ideje,
Szabadsága- és honjáért
Égvén szíve és feje, -
Mint a zápor, mely leszakad
A felhőből zuhogva,
Úgy szakad le a hazafi,
Vitéz szíve dobogva; -
8.
Úgy szakad le boldogsága
S szerelmének öléből,
Édes-kedves övéinek
Forró öleléséből; -
S elszágúldott, fegyverében
Zörögve és villogva; -
S rácsapott az ellenségre
Fergetegként csattogva.
9.
S ott esett s halt a sok nemes,
A kard vitéz markában; -
De megmaradt a szabadság
A jól védett hazában!
Ott esett s halt! ott a csontja
Távol minden övétől,
Messze nemes őseinek
S maga édes fészkétől.
10.
De a mely most pusztán áll fenn, -
Öszveroppant kőhalom:
Feldúlá a mindent dúló
Legfőbb erő s hatalom,
Az idő, mely vasgyomrával
Megemészti, a mi van
E temérdek természetnek
Minden szege-lyukában.
11.
Pusztán áll, - az enyészetnek
Szomorító bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek, -
Most a baglyok lakhelye.
A vár setét falain most
Magas kórók lengenek,
S a falak moh-szakállában
Hangyák, férgek pezsgenek.
12.
Szabadon jár s üvölt a szél
Az ablakon keresztűl,
S némán komor helyhezetben
Néha ott egy bagoly űl,
Honnan hajdan a földesúr
Kevély szemmel tekintett
A környékre, hol több falú
Parancsokat tőle vett.
13.
Borzasztó, bús, mély csend hallgat
A falak közt mostan ott,
Hol hajdan az úri élet
S öröm mozgott és zajgott.
Csak a róka, mely ott lakik
A várnak egy boltjában,
Gördít néha meg egy követ
A köveken futtában.
14.
Vagy a vércse visít ottan,
Ha megtérvén estvére,
A vár felett kereng, lebeg -
S ülni készűl fészkére.
Vagy egy fal-fok, megemésztve
Az idő vasfogától,
Zuhan s roppan le, megválva
Több százados társától.
15.
Hahogy ide vetemedik
Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz
Igaz rokon s atyafi, -
Hah! miket kell éreznie
Feldagadó keblébe', -
Ha Hunnia, a hajdani,
A dicső jut eszébe?!
16.
Hej barátim! őseitől
A magyar, a mostani,
Azoktól, kik fenn laktak, - ez
Be eltudott fajzani! -
Be leszállott a magasról
Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége,
Híre, neve, kellete!!
ELSŐ ÉNEK.
1.
Hogy Mohácsnál Árpád népe
A fejét elvesztette;
Hogy a török Hunniának
Szívét ketté metszette: -
Hogy - míg Lajos koronáján
Két hatalmas czivódott,
Mahometnek vad csordája
Magyar vérben gázlódott:
2.
Hogy eltűne Hunniából
A vitézség, büszkeség,
A jámborság, az igazság,
A barátság, szívesség; -
Hogy elfajúlt Mátyás népe
Híres nemes magától
S veszélyének engedtetett
A sors örök urától;
3.
E veszélyes idő után,
Mely annyi vérrel folya,
Megbékélvén s megosztozván
Ferdinánd és Zápolya; -
S felállván a hét fő birák,
Lassanként a békesség
És a törvény székbe űle
S felderűlt a magyar ég:
4.
Akkor Sümeg városának
Kálmán volt a mestere;
Sümeg s egész környékének
Igen kedves embere.
Híres, jeles ember volt ez
Sok szép mesterségéről,
S messze földön isméretes
Híréről és nevéről.
5.
Kálmán vala az egy neve:
Kinek fia lehetett, -
Erről tőle senki soha
Semmit ki nem vehetett.
Csak, hogy a magyar s nemes ember,
Azt ő fennen vallotta;
S hogy Rómából jött Sümegre,
Azt is gyakran mondotta.
6.
Szegény volt; s hogy Sümegre jött,
Hóna alatt egy koboz,
S egy könyvekkel tölt tarisznya
Volt a bútyor, melyet hoz;
S egy serdűlő szép leányka
Ballag vala mellette,
Kálmán ezt, mint kedves kincsét,
Ápolgatva vezette.
7.
Épen, hogy a városba ért,
Akkor tevék gödrébe
A mestert, - ki nagy borkulacs,
Rossz brúgó volt éltébe'.
S Kálmán annak hivatalját,
Tisztét s helyét felkérte,
És a város jó papjánál
Czélját legott elérte.
8.
S nemsokára, hogy néhányszor
Orgonált és énekelt,
S verseivel, hangjaival
Szívet mélyen érdekelt,
S kinyílván, hogy külömbféle
Mesterséget tud ő még,
Csudálta és szerette őt
A sümegi közönség.
9.
Sokat járt-kelt, látott, hallott,
S tudó is volt valóban
Ez a Kálmán, - ritka ember
Minden szépben és jóban.
Tudománya annyi vala,
Hogy abból egy század rész
Sok volt, midőn csak hadakat
Forgatott a magyar ész.
10.
Mise alatt, ha az Istent
Fellengezve dicsérte,
És szavait az orgona
Hangjaival kisérte, -
Ha zsoltáros gondolati
Az egekben járának,
Színe előtt a menny és föld
Mindenható urának:
11.
Akkor a nép egy szeráfot
Vélt hallani szavában,
S mennyet-földet öszvezengni
Az orgona hangjában: -
Énekének szárnyaival
Felkapván a lelkeket,
A mennyei idvességgel
Tölté meg a szíveket.
12.
Ha pediglen gyors ujjakkal
Ő hárfáját pengette,
S szívérdeklő verseiben
Önn' dalait zengette;
Ha Mohácsról vagy Várnáról
Szólott Homér lelkével,
Vagy Hunnia diadalmit
Mondta Pindár tüzével; -
13.
Hol szaggatván, hol tüzelvén
A nyílt magyar lelkeket,
Ezerféle indúlatra
Ragadozá ezeket.
Ha szerelmet dalol vala,
Szívét öntvén versébe,
Elmeríté az érzeményt
A kény gyönyörűjébe.
14.
A lelkével megegyezett
Ábrázatja, termete;
Szelíd s nemes, szép volt ez is, -
S jámbor az ő élete.
Hanem büszke volt e Kálmán:
Jó szavát az nem vette
Soha, a ki becsületét
Valahogy megsértette.
15.
Becsűlte is Kálmán mestert
Minden ember s kedvelte,
A jó embert, a nagy mestert
Benne kiki tisztelte.
Szerencsés volt, ki Kálmántól
Egy-két órát nyerhetett;
Szerencsésebb, ki Kálmánnak
Barátja is lehetett.
16.
De a főrend kiváltképen,
Sümeg kies körében,
Csorbát érzett Kálmán nélkül
Minden vendégségében:
Ízetlen volt a mulatság,
Melyet muzsikájával
Nem emelt, s nem lelkesített
Ossiáni szavával.
17.
Örömest is járt ő szerte
Az uraknak házába,
Férfiak- és asszonyoknak
Vegyes társaságába;
Hol versekben adván elő
Hunniának gyászait,
Bús, nemes, nagy érzésekre
Gyújtá annak fiait.
18.
Nagy hazafi lévén maga,
Azt szerette volna ő,
Hogy, mint szíve, úgy érezne
A hazában minden kő.
Ilyen mester, mint e Kálmán,
A mióta mester van,
Sem előtte, sem utána
Nem volt Magyarországban.
19.
Büszke is volt mesterében
Sümeg egész városa;
Sőt, a mi több, süvegelte
Kálmánt Sümeg lakosa,
S az uraság várnagyját majd
Véle egybe vetette,
Mióta a püspök egyszer
Őt magával etette.
20.
Mint a mester, szint oly jeles
Volt a maga nemében
A leánya, a szép Lóra,
Most már virág-évében.
Mert az atyja által mívelt
Lelkes mesterségekben
Ő is arra vitte volt már,
Hogy - csuda volt ezekben.
21.
Az akkori kisasszonyok
Gyáva társaságában
Úgy állott ő, mint egy tündér,
Formált valóságában.
Tehetségit, érdemeit
Szépen formált lelkének
Tündöklőbbé teszik vala
Kellemei testének:
22.
Fényben úszó kék szemei,
Mint a patak kristálya,
Melyben a hold nyári estve
Magát szépen formálja,
Szép lelkének s jó szívének
Valának hív tükrei,
S benne szépen tündöklének
Valójának kegyei.
23.
Ajaka, mint a cseresnye,
Mely vérsebre pattana,
Meggyűlt feles nedveitől,
Arczájában olyan a';
S nem lelketlen csók-adásra
Látszott lenni formálva,
Se nem gyarló csacsogásra
Csörgetőnek csinálva.
24.
Arczájának atyjáéhoz
Hasonlító vonási,
S minden kegyes érzeményre
Szemérmes szép nyílási;
Általában tetemének
Deli sugár termete,
Alázatos viselete
S példás tiszta élete.
25.
Beszédiből kisugárzó
Csillagi egy elmének,
Melybe Kálmán tanítási
Sok tudományt öntének;
Úgy felkapták ezt a szűzet,
Hogy, szintén mint atyjának,
Oly híre járt szájról-szájra
A szép Mester-Lórának.
26.
Sümeg köre fészke vala
Akkor is sok nemesnek;
Csaby Miklós házát tarták
Itten főkép jelesnek.
Eme Csaby, Rendek ura,
Ottan lakott Rendeken; -
Derék ember és tehetős,
Bírt még sok más helyeken.
27.
Most, midőn a magyar szívek
Sorsaikban bátrabbak
Lettek megint a békében
S egymás eránt nyíltabbak,
Az ő háza, kedveltetvén
Ifjúságtól, vénségtől,
Mindég forrott a sok úri
Jövő-menő vendégtől.
28.
A gazdának emberséges,
Barátságos jó szíve,
(Tulajdona a magyarnak,
Ki vérének még híve,)
Vonszá oda úgy az embert
Miklós úrhoz Rendekre;
Az ifjaknak vala főkép
Az udvara kedvekre:
29.
Tudniillik: három rózsa
Virágozott házában,
Leányai, minden egyik
Másképen szép magában,
Ágnes, Gunda és Piroska
Voltak az ő neveik, -
Drágák, minthogy nagy értékkel
Adódtak szép kezeik.
30.
Miklós lévén legutolsó
A Csabyak fajában,
Ezek voltak örökösi
Valamennyi javában.
Azért, szinte mint bucsúkban,
Jött-ment Csaby házánál
Az ifjúság, s bálványozott
A három szűz lábánál.
31.
Kálmán is megfordúlt gyakran
Leányával Csabynál;
Szeretett ez andalogni
Hárfája bús hanginál;
Kedvelte ő a tudományt,
S a szépmesterségeket,
Ámbár hadban töltvén éltét,
Nem űzte volt ezeket.
32.
Mert meghódít minden embert,
A kiben nem kő a szív,
Az ő bájos hatalmával
A jól elsűlt mester-mív;
S szelídséget, szivességet
Lehelvén a mesterség,
Nemesebb és boldogabb lesz
Általa az emberség,
33.
S nem külömben bánt a jó úr
Kálmánnal és Lórával,
Mint egy kedvelt barátjával
S leányinak társával.
Nemes lévén, noha szegény,
És mesterség kenyere,
Az urakkal evett-ivott
Sümeg híres mestere.
34.
Egykor Miklós poharára
Sokan öszvegyűltenek
Csaby gazdag udvarába,
S igen vígak lettenek:
Vegyes vala a társaság
Férfiakkal, hölgyekkel; -
Ott volt Kálmán és leánya
Muzsikai szerekkel.
35.
Az ifjak közt legjelesebb
Bakacs Elek vala ott, -
Szép s dús úrfi, - látására
Sok leányszív dobogott.
Ura volt ő sok falúval
Bíró Somló várának:
Még Zápolya adta volt ezt
Már nem élő atyjának.
36.
Amaz idők zavarjában,
Hogy az erő fegyverrel
Bánt és végzett kénye szerint
A gyengébbik emberrel;
Midőn törvényt s igazságot
Hatalom, kard s ököl tett,
S ki, mint akart s erejétől
Tellett, jó-rossz lehetett; -
37.
Elek úrfi mégis jó lett
Szilaj szabadságában,
Jó ember, mert természete
Jóra indúlt magában;
De jó szíve mellett mégis
Délczeg, daczos és szilaj,
Örök harczban neveltetvén,
Hol vad lesz az ember-faj.
38.
Békességben lévén ekkor
Omár kontyos kölykei,
Fészkeikben tartózkodtak
Hazánk nemes hősei;
S Elek most még nem ismérvén
A szerelem hatalmát,
Vadászattal öli vala
Napjainak únalmát.
39.
Most Csabynál, hogy az urak
Éltéért a gazdának
Somló arany cseppjeiből
Vidám kedvet ivának,
Így szól Csaby: «Kálmán szomszéd!
Mondd el az én nótámat,
Azt, a melyben véremmel is
Megváltanám hazámat!»
40.
S már előre könnyek tölték
A nemesnek szemeit;
S mintha csak elvágták volna
Az öröm víg neszeit.
S Kálmán mester térde közé
Vévén hangos hárfáját,
Bús és komoly helyhezetben
Így énekli nótáját:
41.
«Eljött zúgva és ordítva
A sors vészes órája,
S kihányatik sarkaiból
A magyar szép hazája!
Mert Mohácsnál elvész Lajos,
Mint Ulászló Várnánál;
És Zápolya - nem Hunyady -
Trónust les és - hátul áll.
42.
Mint midőn a feldagadott
Tenger zajos árjai
Határjokban meg nem férvén,
Kitolyongnak habjai,
S minden gátot elszaggatván
Tovább tovább rontanak
És útjokban irgalmatlan
Veszélyt, halált ontanak: -
43.
Úgy a török, határjában
Meg nem férvén dölyfével,
Vad keblében veszélyt hordva
Kizúdúl mord népével, -
S tűzzel vassal dúlva mindent
A magyar nép vérében
S hamvaiban, Budán áll meg,
Az országnak szívében.
44.
Haj! s most ezer irtóztató
S hajborzasztó formában
Jár az ínség és a halál
Szélt-hosszat a hazában.
Mohács magyar vértől kövér,
S csontból támadt halmain
A halál dög-lehellete
Jár a szelek szárnyain.
45.
Hunnia egy tátott nagy sír,
Feneketlen s éktelen,
Árpád népét elnyeléssel
Fenyegeti szüntelen.
Nincs hazája a magyarnak!
A földön fut tétova, -
Magát űzi és kergeti
Török alatt a lova.
46.
Némán néz az idegenből
Őseinek fészkébe,
Fáj szíve, fáj! - és csikorog -
S vérköny ég s forr szemébe';
Valamerre szeme tekint,
A rémítő vázt látja,
Kinek ínség-szükség neve, -
Éhség s halál barátja;
47.
Ki borzadva arra mutat,
A merre dúlva mindent
A háború, vérnyomain
Holtra holtat rakva, ment.
Hol vastag füstgomolyokban
Tűntek falúk, városok;
S vért-tajtékzó patakokban
Múltak csoport lakosok.
48.
Hol vérétől hízott földjén
Kenyeret nem gazdája,
Nem az arat, - éhel vész az! -
Hanem szultán basája.
Hol jajgató csoportokban
Visznek Iszter habjai
Magyarokat, kik, szegények,
Most a pogány rabjai!
49.
Hát békével nézzük, tűrjük
Ily veszélyét hazánknak? -
Nézzük, tűrjük ily sérelmét
Elszaggatott anyánknak? -
Mily fertelem éli, öli
Asszonyink szűz testeit! -
Hah, jobb ezer sebből ontsuk
Éltünk piros cseppjeit.
50.
Rajta! rajta! hazafiak,
Rajta, Árpád fiai!
Ne hagyjuk, hogy fészkeinket
Lakják Ómár fattyai.
Hazánk sorsa Hunyadyvá
Tegyen mindenegyünket, -
Áldja Isten fegyverünket,
Vezéreljen bennünket!»
51.
Így énekelt Kálmán mester,
S könnye sürűn potyogott;
Kevés szem volt körülötte,
Melyben köny nem csillogott.
A társaság örömzaja
Néma búvá változott;
A gyász-ének minden szívben
Nagy indúlást okozott.
52.
Könynyel voltak megkeverve
A bor arany-cseppjei,
Felszaggatva a magyar szív
Kedvvel hártyás sebjei.
«De most egy mást, kedves Kálmán!
(Így unszolt a társaság,)
Egy víg dalt, mert igen fáj ez, -
Minden szava sebet vág!»
53.
«Urak! (felel Kálmán mester)
Magyar vagyok és nemes!
Nem tud a szív víg nótákat,
Midőn súlya tetemes;
Fáj a szívem, sír, valamíg
Hazámban e fene űl, -
Valamíg egy boldog óra
Néki jobb sorsot nem szűl.
54.
A leányom mondjon egyet, -
Mondj, leányom, egy víg dalt,
Te, kiben az élet kedve
S öröme még ki nem halt.
Az ifjúság könnyű kora
Csak múlólag érezi,
A mi az ősz hazafinak
Buzgó lelkét vérezi!
55.
Ne, óh ne is érezzétek
Azt, hazám szép szűzei!
Hogy erőben tenyészszenek
Kebletekben hősei,
Kik megváltsák véreikkel
Egykor ősök siralmit,
Bár a fű benőtte is már
Akkor ezek sírhalmit!»
56.
Szemérmesen vonakodva
Kálmán akaratjára
A szép Lóra s elpirúlva
Sokak unszolására,
Végre mégis lantjához nyúl,
S általfutván húrjait,
Szépen ejtett hangjaihoz
Imígy ejti szavait:
57.
«Kemény tél van, - nagy zivatar, -
Üvölt, ordít a felszél;
Tép és szaggat, kapkod, csapkod, -
S közel vagyon már éjfél:
Pok várának magas tornyán
A vas kakas csikorog;
És az erdő a vár körül
Zajog, bömböl és morog.
58.
Mélyen alszik a gazdasszony
Özvegy nyoszolyájában:
Férje messze a táborban,
Nándorfejérvárában.
Poky Márton ez, Mátyásnak
Igen kedves embere; -
A magyarnak szerencsés volt
Akkor az ő fegyvere!
59.
A kisasszony van csak ébren,
Pokynak nyílt Rózsája;
Nem alhatik, - háborgatja
Naponként várt mátkája;
Gábor ez, egy derék ifjú,
Ládonyiak fajából;
Ő is most a törökön van
Vitéz indúlatjából.
60.
Poky Rózsa van csak ébren;
A vén dajkát mellette,
Minthogy a vén mátkát nem várt,
Az álom levetette,
Egyszerre nagy lárma támadt, -
Embernyomok kopognak;
Fülel Rózsa, - remeg szíve -
És erei buzognak.
61.
«Nyiss ajtót, nyiss, Rózsa fiam,
Ereszsz hamar melegbe;
Immár szinte megmeredek
Itt a szörnyű hidegbe'!»
Megismervén atyját Rózsa,
Szobájába ereszti, -
De, hogy másod magával jön,
Ez Rózsát megijeszti.
62.
Egy vén lantos jön Pokyval,
Térdét veri szakállja,
S legalább száz telet mutat
Arczájának aszálya.
«Kamrád mécse volt szerencsénk,
Annak vevén útunkat,
(Mondja Poky) különben biz'
Eltéveszténk magunkat.
63.
Bort, fiam, bort! hadd oldódjék
Tetemünk fel fagyából;
Csenddel járj s tégy, - fel ne verjed
Az anyádat álmából! -»
S Rózsa magát leoldozván
Az atyjának nyakáról,
Elmegy, - bort hoz, - és kérdést tesz
Az elmaradt mátkáról.
64.
«Az, hallod-e, (felel Poky)
Derék bajnok, nagy vitéz;
De szegénytől oda maradt
Az egyik láb, egyik kéz! -
De bármely nagy vesztesége,
Örülj csonka mátkádnak:
Vitézsége volt mentője
Királyának s atyádnak!»
65.
«Hálá Isten! (úgymond Rózsa)
Hogy él atyám s a király!
De az Isten nyila sújtson,
Valahol egy török áll! -»
S az örömtől s fájdalomtól
Egykép nyomott szívének
Kisajtolt könyzáporai
Az atyjára esének.
66.
«De él még ő? (kérdi tovább)
És a szive egész még? -»
«Él, fiam, él, (felel Poky)
Nem ugyan úgy, a mint rég;
Hanem csonkán s bénán, s holnap
A királylyal Pokra jön;
A gyűrűért végez veled,
Melyet ada s tőled vőn.
67.
Miként van csak amaz ének,
Melyet ma a hidegben
Dalolsz vala, lantos pajtás?
Mondd el most a melegben! -
Furcsa volt az, a szíveknek
Adja elő csinjait;
Hallgasd, Rózsa.» - És a lantos
Imígy kezdi szavait:
68.
«Annyiféle a szerelem
Az emberi szívekben,
A hányféle a természet
Mindegyenként ezekben;
Sokféle hát a szerelem: -
Ez fellengő, mint a sas,
Amaz buja, mint a veréb,
Ez állandó, mint a vas;
69.
Ama' szelíd, mint a galamb,
Mindég csókol s biberkél;
Eme' dúló, mint a szélvész,
Háborúban, zajban él.
Ez csapodár, mint a lepke;
Az tiszta, mint a kék ég;
Ez forró, mint a nyári nap,
Az oly hideg, mint a jég;
70.
Ez reménynyel tölt szivárvány, -
De csak múló tűnemény;
Az, mint a kő, mint a márvány,
Hajthatatlan és kemény,
Ez pókháló, enyves vessző,
Vagy czégéres fogadó,
Bármi, ami bele akad,
Néki mindegy, minden jó;
71.
Ez lágy és híg, mint a viasz,
Minden formát felvevő;
Az testetlen, csupa lélek, -
Eme' mindent megevő;
Amaz mint a száraz tapló,
Hamar szikrát fog s meggyúl:
Eme' kényes, mert mennyei -
Csak fajával párosúl;
72.
E' szomorú, gondolkodó,
Néma s csendes, mint a sír;
Ama' vidám, szökik s tánczol,
Csacsog, ha szól avagy ír.
Ennek vadon magánosság
Az ő kedvelt lakhelye;
Annak zaj kell és múlatság,
Másként üres kebele;
73.
Ez jön s meg' megy, mint a fecske,
Csak idő- és sorsként hív;
Az csupa szív és érzemény,
Csak egy tárgyért verő szív.
Te magános, te rideg szív,
Válaszsz társat ezekből
A sokféle, szép, rút, jó, rosz,
Szegény s gazdag szivekből!»
74.
«Tiéd, fiam (kérdi Poky)
Köztük van-e ezeknek? -»
«Köztök van, haj! (felel Rózsa)
Utólján az éneknek:
Ez csupa szív és érzemény,
Csak egy tárgyért verő szív!
Bár ha csonkúl, bénúl tárgya -
Hozzá minden sorsban hív!»
75.
Elveti itt a vén lantos
Ál-hüvelyét, arczáját,
S Ládonyi lesz, - s ép két kézzel
Átöleli mátkáját.
«Várj, alakos! (mond a leány)
Meg lészsz te is próbálva;
S ha a próbát ki nem állod,
Törökűl megczibálva!»
76.
Kaczag Poky a játéknak;
Másnap eljön a király:
Ő gondolta a játékot, -
Kaczag, hallván, miként áll.
S menyegző lett a királynak
Még Pokvárott létébe': -
Gábor Rózsát haza vitte
Mihályiba, fészkébe.»
77.
Imígy zengé Mester-Lóra
Regéjét és énekét,
S szinte minden szívnek máskép
Szállá az meg fenekét:
A figyelmes füleken be
Mélyen szívre hatának
Édes bájos zengzetei
Fülemile-szavának.
78.
A szemeit földre szegzé,
Mintha szépnek lennie
Szégyen volna, s szerelemről
Vétek énekelnie.
S mint a midőn megpirítja
Az esthajnal rózsája
A liliom havát s lángol: -
Úgy ég Lóra arczája.
79.
Tapsol vala a társaság
Lórának, és tombola,
Csak Elek nem, - Elek úrfi
Bámult, - de nem tapsola.
Hanem, hogyha lehet vala,
Lórát az ő lantjával
Ő inkább felfalta volna
Egyetlen egy csókjával.
80.
Mohón nyelé, a mit látott,
Lóra édes bájait;
Mohón nyelé, a mit hallott,
Az ének bájhangjait.
Lóra, vélvén, hogy Eleket
Nem érdeklé lantjával,
Bosszankodott s elégtelen
Vala igen magával.
81.
Bosszankodott, hogy a kinek
Ő tetszeni ohajtott,
Bakacs Elek, mint a márvány,
Hidegen áll vala ott.
Bosszankodott; - s haza menet
Furdalását bajának
Semmikép már nem tűrhetvén,
Imígy szóla atyjának:
82.
«Ne kívánjad többé, atyám,
Hogy kitegyem magamat,
S a negédes úrfiakkal
Fitymáltassam szavamat!»
«Jól van, Lóra, ne tedd többé!»
Kálmán imígy felele,
Kinek sokat gondolt feje, -
Sokat érzett kebele.
MÁSODIK ÉNEK.
1.
Elek szíve imitt amott
Megmozdúlt már keblében,
Hogy vérének alig vala
Maradása erében, -
Hogy egy szép hölgy vagy egy szép szűz
Jelene meg előtte, -
Mert állát a legénytoll már
Köröskörűl benőtte.
2.
Kivált Lucza, az asszonya
Devecsernek s körének,
Kitanult szép mesternéje
A szerelem kényének,
Elek szíve elevenjét
Úgy fel tudá bizgatni,
Hogy őt szinte magáénak
Vélte immár tarthatni; -
3.
De sem Lucza ármidai
Ezer mesterségével,
Sem más senki, a szerelem
Nyelvével és tőrével
A szilaj szép legény szívét
Eddig meg nem foghatta, -
S ha megfogta, elillana, -
Senki meg nem tarthatta.
4.
Hanem Lóra megjelenvén,
Termetének ékei,
Bájhangjai énekének,
Valójának kegyei
Úgy leköték szívét, lelkét
A szilajnak, büszkének,
Hogy úgy bírták, mint sajátot,
Minden cseppjét vérének.
5.
Most Lóra elmente után, -
Mintha lelke testétől
Vált volna meg, - Elek úrfi
Elszakadt jó kedvétől;
S hogy a hajnal alig hasadt,
A többitől ellopta
Egészen elcserélt magát,
S a lovára feldobta.
6.
S némán s mélyen gondolkodva,
Űlvén hátán a lónak,
Változásán elámúlva
Léptet vala Somlónak.
Andor lovász, követője
Elek úrfi nyomának,
Százfélét is előhordott,
Szavát venni urának.
7.
Tudván, milyen indúlatja
Őnéki a vadászat,
Kivel együtt őzet, nyúlat
Kivégezett sok százat:
Dicsekedve mondja vala
Ura s maga tetteit,
A vadászok, vadak s ebek
Furcsa történeteit.
8.
Zsuzsi, Elek önnön-nevelt
Kedves sólyommadara,
Dudás, Lantos, s több kopói,
Szellő, kedves agara,
Ekkor, akkor, itt vagy amott
Véghez miket vittenek
S a vad minden nemeivel
Miként vitézkedtenek.
9.
De siketnek beszélt Andor,
Elek úrfi fülében
Most is Lóra szava zengett,
Lóra élt, vert keblében:
Egy nem ismért új természet
Annyira megszállotta,
Hogy, a miről Andor szólott,
Nem tudta, nem hallotta.
10.
Űzve maga, a vadakat
Űzni már nem szerette;
Magánosan bolyong vala
Somló alatt s felette.
S ha a benne lángoló tűz
Őt tétova hajtotta,
Nem érzé, hogy a fergeteg
Hóval arczul csapkodta.
11.
Meg-megállott a hegytetőn
Keresztbe tett kezekkel,
És Sümeget kereste volt
Tüzes vizsga szemekkel;
Bosszankodott, hogy elfedé,
Rendek hegye orrára,
Hogy miatta nem láthattak
A szemei Lórára.
12.
De, ha Lórát ott képzelte
Csaby Miklós házánál,
Mely ott látszott fejérleni
A kék hegynek lábánál, -
S a szép szűzet látá, hallá
Ő eleven szépében,
Hamar ismét kegyre olvadt
A bosszúság keblében.
13.
Bámúl vala Andor ura
Változásán, és bánja;
Fejet csóvált Pater Kanóth,
A vár barát-káplánja;
Csudálkozott Elek önnön
Csuda harczán keblének,
Sarkából kifordulásán
Egész természetének; -
14.
De leginkább csudálkozott
Lucza Bakacs Eleken,
Ki csak ritkán jelent most meg
Más vidéki helyeken;
S ha ott volt is Devecserben,
Álmos, tunya, s rest vala,
Hogy Luczának bús mérgében
Fuldoklott bal oldala.
15.
Közelgetett most karácson;
Várta Lucza magához
Somló urát; - a karácson
Hol egy, hol más áldást hoz.
Most karácson el is múlt már,
És a szilaj, a makacs
Elmaradott! - pedig Somlón -
Mondják, ott sem volt Bakacs.
16.
Sümegen volt, - oda ment ő
Az éjféli misére,
Hol néki a mise alatt
Nem vélt tűzbe jött vére:
Mert a karban Lórát hallá,
Pásztorleány képében,
Idvezelni a Megváltót
Mária szűz ölében.
17.
S tetejétől a talpáig
Tűzláng folyván erében,
Éjjel mindjárt lóra kapott
Szerelmének dühében;
Meg nem tudván határozni
Magát szíve habjába',
Esze-veszve, megőrűlve
Nyargalt haza várába.
18.
Itt vala most a farsang is:
Várta Lucza magához
Somló urát; - a jó farsang
A szűzekre kontyot hoz.
Most a farsang is elmúlt már;
De nem jött el a makacs; -
Van-e Lucza Lórán kivűl?
Nem is tudta már Bakacs.
19.
Most Péter jó mesterét már
Háromszor megtagadta,
S a Megváltó a világért
Nagy lelkét már kiadta;
Haszontalan; most sem jött el
Luczához a várt Elek,
«Isten tudja, (sóhajtott az)
Hol hordják őt a szelek!»
20.
Eleket ez rég kedvelvén
A sokat megsokallá;
Tőle ily megvettetése
Keblét mélyen furdalá.
A madarat, a kit szíve,
Noha kora reménynyel,
Kalitkában vélt zárhatni, -
Nehezen bocsátja el.
21.
S hogy elcsalja most husvétra
Bakacsot ő magához,
Levelet írt néki, ezzel
Vélvén jutni czéljához.
Feltámadás után későn
Jött Somlóra a levél,
Melyben Lucza imígy beszél, -
Ily fortélylyal, tőrrel él:
22.
«Elek! Elek! mi dolog ez? -
Ismérsz-e még engemet? -
Mi tartóztat hozzám jönni,
Vigasztalni szívemet?
Ki sürűen ostromolva
Őtet kérő többektől,
Bizodalmat s tanácsot vár
Barátjától, Elektől.
23.
Volt egy idő! (emlékezhetsz
Az együtt élt napokra,
S a barátság kebelében
Köztünk történt dolgokra!)
Hogy Eleknek szilaj szívét
Értem verni képzeltem,
S megindúlván barátomat
Szinte én is szíveltem.
24.
De, mint látom, mindkettőnkkel
Csak játszott az érzemény,
S indúlatunk nem volt egyéb,
Hanem álom s tűnemény!
Felejtsük el! - hanem a frigy,
Melyet régen kötöttünk,
A barátság, szent maradjon
Továbbá is közöttünk! -
25.
Veszedelmes egy leánynak,
Neme gyengeségében
Magán lenni, könnyű lapda
Élte minden ügyében;
Azért, bár nem leltem fel még
Hason felét lelkemnek,
Kénytelen megváltoztatom
Állapotját éltemnek.
26.
Odaadom valakinek
Mindenemmel kezemet,
Noha - talán késő bánat
Emészti majd szívemet.
De, hogy éltem hanyatt-homlok
Kelepczébe ne essen,
Látogass meg! - a barátság
Tanácsoljon, vezessen.
27.
Hazánk sorsa, mióta ezt
A félhold letiporta,
Együtt lévén, tárgya vala
Beszédinknek gyakorta;
Egy jó dal jut eszembe itt: -
A szív mélyen érezi,
Hogy, a mit mond, bölcsen mondja, -
A dalt e vers fejezi:
28.
A sorsnak ily szélvészében,
Melyben hazánk hányatik,
Éljünk, éljünk hevenyében! -
Mert székünk elrántatik.
Szakaszszuk le az örömnek
Ma kinyíló rozsáját:
Holnap talán az ürömnek
Leljük helyén szalmáját!»
29.
Gyakran, midőn már markunkban
Véljük fogni tárgyunkat,
Akkor látjuk messze esni
Ugyanattól magunkat.
Levelének erejétől
Lucza mit nem reménylett? -
Bírni vélte már Eleket, -
De - egészen másként lett.
30.
Elek szíve mindeddiglen
Bizonytalan hánykódott
A kétségek tengerében -
Most kikötni vágyódott;
És most Lucza leveléből
Sejté, hová kellessen
Kikötnie, hogy élete
Nyugodt, boldog lehessen.
31.
S husvét napján, ebéd után
Somlaival poharát
Megtöltvén, így szól Kanóthoz;
«Alleluja, héj barát! -
Ha az Isten szerencsét ád,
Esztendőre ilyenkor
Gazd'asszony lesz Somlóvárban, -
És jobb kenyér és jobb bor.
32.
A napokban, vagy sohasem, -
Meghozom én arámat,
Kanóth! Kanóth! imádkozzál,
Hogy jól vessem koczkámat!»
Imígy szólott s paripára
Veté magát tüzesen,
S a várból letekeredvén,
Eligetett sebesen.
33.
«Vivat! Deus benedicat!
(Kortyot hajtván fel egy jót)
Éljen Lucza, az asszonyunk!»
Igy kiálta fel Kanóth;
Kinek száraz csuklyájába
Semmikép sem férhetett,
Hogy a gazdag Lucza mellett
A szem másra eshetett.
34.
De hibásan jövendölt ő:
Eleket nem Luczához, -
Sümeg felé ragadta volt
Más indúlat Lórához.
Nyögött a föld, valamerre
Bakacs úrfi vágtatott,
S porfellegbe kerekedve
Félre menni láttatott.
35.
A szerelem, bármi picziny
Akkor, midőn támad ő,
Sóhajtástól és könnyektől
Igen hamar nagyra nő;
S midőn az ész, fel sem vévén,
Báb- s játéknak véli még,
Már óriás, kit meg nem tör
Sem erő, sem mesterség.
36.
Szintén így járt Mester-Lóra;
Vidám s fürge azelőtt,
Andalgott most, - mert keblében
Egy indúlat támadt s nőtt,
Mely ő egész valóságát
Bakacshoz úgy rángatta,
Hogy ellenét, bár akarta,
Semmivel sem állhatta.
37.
Bús volt Miklós napja óta,
Nyalván csontja veleit
A keblébe rekesztett láng,
S felforralván ereit.
Hervadozott arczájának
Lilioma s rózsája,
Halvány ködben borong vala
Tetemének pompája.
38.
Mindég magán kívánt lenni,
S közepette dolgának
Képzetekbe merűlve űlt,
Bús volt hangja lantjának.
A leánykor játékai
Őtet most nem múlatták;
Barátnéi hatost futni
Soha meg nem kaphatták.
39.
S most, midőn a madaraknak
Ezerhangú dalaik
Zengedeztek, s fakadoztak
A fáknak virágaik -
Oly nagyokat sohajt vala,
Hogy szűk vala mellének
A fűzött váll, - sőt szűk vala
Ez a világ szívének.
40.
A bölcs Kálmán leányának
Néma baját értette,
Sőt a szívnek ismérője
Az okát is sejtette:
S bús gondjában az andalgót
Néha meg is dorgálta;
De - nem használt; s az agg atya
Bús, ősz fejét csóválta.
41.
Most husvétnak szép estvéjén -
Kálmán könyvet forgatott,
Lóra kinn volt az ereszben
S álmadozva űle ott; -
Egyszerre nagy sikoltással
Béoson a szobába:
«Jaj! ki jön itt?» ezt rebegi,
S kapkod szorúltságába'.
42.
Kifut megint, - s mint a galamb
Karvalyt látván, házába
Lövel, szintúgy illan Lóra
S ellappan a konyhába'.
A sebesen nyargalástól
Porosan és tüzesen
Bakacs úrfi jött Kálmánhoz,
S imígy kezdé szívesen:
43.
«Víg husvétot, Kálmán bátya!
Békességet, bőséget!»
«Hozta Isten uraságod',
Bakacs úrfi! s mi végett? -
Mi szél hoz ma (úgymond Kálmán)
Egy vőlegényt házomba? -
Hallám bizony a conventben,
S több helyt is, több izromba.»
44.
Meghökkene Elek úrfi,
Kálmántól nem várta ezt:
«S a szorgos hír, (kérdi tovább)
Halljuk, bátya, mit ereszt?»
«Hogy Devecser kisasszonya
Asszonykép megy Somlóra,
(Felel Kálmán) Alleluja!
Szálljon áldás a jóra!
45.
Maga lévén Ádám, nem jó,
(Isten maga mondotta)
Hogy az ember maga legyen,
S Évát azért alkotta.
Adja az ég, Bakacsokból
Egy fergeteg támadjon,
Melyből a tar kobakokra
Halálzápor szakadjon!»
46.
«Megállj, Kálmán! (mond az úrfi)
Vegyed előbb kezemet, -
(S felüt véle) ismérjed meg
Szívemet és eszemet:
Esküszöm a magas égre!
Az ő tüze emészszen,
Ha hazudok! - soha Lucza
Feleségem nem lészen.
47.
Halljad, Kálmán! becsűletes
Szittya vér foly eremben;
Miklós napja ót él már
Egy indúlat keblemben:
Kálmán, Kálmán! leányod ez, -
Hím nélkűl van beszélve, -
Ő vagy senki, - most vagy soha, -
El van bennem tökélve!»
48.
Meglepé ez Kálmán mestert,
S tüzes éles szemekkel
Általszúrá Elek úrfit; -
Ez, egyenes lélekkel,
Kiállván nyíltekintetét
A kémlelő atyának,
Így folytatja még szavait
Kitört indúlatjának:
49.
«Ha Lóra nem útál engem,
Add nékem leányodat! -
Kálmán bátya! fogadj vődnek, -
Nem bánod meg dolgodat.
Szeretem én a galambot,
Jobban mintsem éltemet, -
Véle osztom, ha elveszi,
Értékemet, szívemet!»
50.
S rövideden légyen mondva:
Tetszett Elek Lórának, -
Az atya nem ellenezte, -
És gyűrűket váltának.
S az örömnek érzeménye
Úgy megtölté kebleket
A mátkáknak, hogy csak alig
Lelék immár helyeket.
51.
Legboldogabb időpontja
Az emberi életnek,
Melyen legszebb reményei
Már-már - teljesedhetnek!
Elfelejtvén ebben a szív
A múltaknak ürömét,
Együtt érzi a jelenlét
És jövendő örömét.
52.
De Kálmánt, ki elgondolta
Élte forgó sorsait,
A sorsnak az ő mentében
Visszás keresztútjait,
Egy nem értett titkos érzés,
Melyet el nem verhetett,
Úgy elfogta, hogy öröme
Teli még sem lehetett.
53.
S nemsokára, - vasárnapon, -
A nap épen nyugvóban,
Selyemben és patyolatban,
Szép hat lovas hintóban,
Lobogó szép keszkenőkkel,
Dörögve a köveken,
Nagy pompával, nagy robbajjal
Végig Sümeg- s Rendeken.
54.
Imígy viszi vala haza,
Öröm vervén keblébe',
Bakacs Elek Mester-Lórát,
Somlóra fel fészkébe.
Vélek méne Kálmán mester,
Nem hagyta el Lóráját,
Véle vitte volt könyveit
S bú-oszlató hárfáját.
55.
Somlón készen vala Brúnó,
A dömölki apátúr,
Öszveadni a mátkákat,
Egy öreg, ősz, tisztes úr.
Brúnó s Kálmán megpillantván
Egymást, kiki elbámult:
«Kéry Kálmán! (kiált Brúnó)
De ő hiszen már kimúlt?»
56.
«Kéry öcsém és barátom!
Te hazámnak oly fia,
Milyent többé soha nem szűl
Az eltiprott Hunnia! -»
«Én vagyok az, (felel Kálmán)
Öcséd, Brúnó, s barátod;
Én testestől és lelkestől, -
S nem árnyék, a mint látod.
57.
De lassan! mert ellenségim,
Ha életben sejtenek,
Noha most már könnyen halok -
Legitten elejtenek.»
A két öreg egymásnak itt
Nyakára ráborúlva,
Némán sír, - a fájdalomtól
Szavok el van szorúlva.
58.
«Kéry, oh te rég siratott! -
Hazám kidűlt gyámolya!
Oda Lajos! - s országában
Szolimán úr s Zápolya!»
Zokogva így szólott Brúnó,
Fájván a szív mellében,
S zavarosan kóvályogván
A történtek fejében.
59.
Itt Elekhez fordúl Kálmán,
S imígy beszél hozzája:
«Fiam, vőm! most hát tudod már,
Ki a mester Lórája? -
Nemzetsége több százados,
Jószágiktól megfosztá
Zápolya a Kéryeket,
S barátira felosztá.
60.
Elesvén már Magyarország,
Lórát anyja véréből
Kapom vala karjaimra
Három gyilkos körméből.
Én sem volnék azóta már;
De szánván e csecsemőt,
Más országba, békességbe
Karjaimon vittem őt.
61.
Búbánatban neveltem fel; -
De nyúgtom nem lévén ott,
Haza jöttem, mihelyt Lóra
Olyan lett, hogy járhatott:
Hogy legalább - siettetvén
A bú végső napjaim, -
Hazám édes kebelébe
Rakhassam le csontjaim!
62.
Volt nékem egy fiam is még, -
Isten tudja, ha él-e! -
Porkolábom, egy jó ember,
Erdélybe ment ki véle.
Vőm! boldogítsd leányomat! -
Te, leányom, férjedet!
Ez a tárgya e szent frigynek,
Mely édeni eredet.
63.
Férj, te vagy az erősebbik:
Légy oltalom, védelem;
Feleség, te a gyengébbik:
Légy öröm és szerelem;
Férj, te vagy az okosabbik:
Adj tanácsot értelmes;
Asszony, légy te bizodalmas,
Engedelmes, figyelmes.
64.
Férj, te vagy a háznak ura,
Háznak feje, félelme;
Te, asszony, a háznak szíve,
Malasztja és kegyelme.
Hazafiak, társak, szülők,
Jók és hívek legyetek! -
Férj, feleség, ketten egyek: -
Légyen áldott frigyetek!
65.
Szerelmetek édenjében
Kigyót ne találjatok!
Mely megölje egymás eránt
Való bizodalmatok:
E zarándok emberlétnek
Legigazabb szentsége,
Legédesebb bizonyosság
Két jó szívnek hűsége.
66.
Soha azt ne érezzétek,
A mi most fáj énnékem! -
Jusson néktek annyi öröm,
Mennyi - keserűségem.»
Itt elnémúlt, kiujúlván
Szíve minden sebjei;
S agg arczáján egymást űzve
Gördűltek le könnyei.
67.
Egymásba átszakad vala
A két agg szív fájdalma;
Egymásba átömlik vala
A két agg szív siralma; -
S egymásra rá homorodva
Árpád nemes két fia, -
Így siraták hazájokat,
Tégedet, óh Hunnia!
68.
De az ifjúság öröme
Kicsapongó árjával
A két aggnak fájdalmait
Elragadá magával:
Mert a két szív telisége
Most a megnyílt ajkokon
Úgy ömlött ki, mint az elzárt
Csermely a nyílt gátokon.
69.
Ott állának; - s Elek Lórát
Átölelvén karjával,
Mint a tenger a világot
Az ő vészes habjával, -
Úgy tetszett, hogy a szíveket,
Kiket öszvetett a pap,
Semmi eset el nem választ, -
Hanem az ítéletnap.
70.
Az ő első szerelmeknek
Fennen égő tüzében,
Épség, erő, ártatlanság
Mind a kettő testében,
Valóságok, egymás szoros
Tüzes ölelésében, -
Elolvadni látszik vala
A kény gyönyörűjében.
71.
Kálmán Somlóvárban maradt,
Kéry csupán azoknak,
Kikkel szíve öszvehangzott, -
Kálmán mester másoknak.
Leányának szerencséjén
Annyira felvidúla,
Hogy ajaka mosolygásra
Mégis többször vonúla.
72.
De Elek vén porkolábja,
Illyés, fejét csóválta;
Az úrfinak házasságát
Helytelennek találta.
Irígy szemmel nézi vala
Mind asszonyát, mind Kálmánt:
«Ottan legjobb, (így dörmögött)
A kit hová a sors szánt.»
73.
Nem jó véget jövendöle
Kanóth s Illyés e frigynek;
Gyászt kívánván szíve, gyászt lát
Szeme is az irígynek.
De akárki, bár jót kívánt
Lórának és Eleknek,
Gyászt látott, haj! támadtában
E szomorú jeleknek:
74.
Mint a setét holló-sereg
Várna s Mohács térére
Feketén száll, s széles vala -
Az elestek testére:
Egy bús, komor, fekete éj
Úgy lepé a világot,
Hogy Elek az öröm-ágyba, -
Mint Édenbe, béhágott: -
75.
S hogy éjfél lett, - Somló felett
Zászlóképen lebegett
Egy vérvörös folt az égen, -
A ki látta, rettegett.
S ugyanakkor a vár tornyán
Három versben kiálta -
Hosszasan a halálmadár.
Illyés fejét csóválta.
HARMADIK ÉNEK.
1.
Sok leány volt, ki Eleket
Szíves gondolatival
Ugy béfoná, mint orsóját
Fonalának szálival.
S most, hogy híre széjjel terjedt
Az ő házasságának,
Ezen szűzek bámultokban -
Majd mind kővé válának.
2.
Szidták szegény Mester-Lórát,
Sümeg szegény mesterét,
Ki elkapta kezek elől
Az ifjúság czímerét.
Csaby az ő leányival
Sok ideig vesződött,
Mert Elekkel mindegyike
Igen sokat törődött.
3.
Mindazáltal a sok közűl,
Kik Eleket sohajták,
Kik magokat a szép Elek
Karjaiba ohajták,
Lucza volt, kit a történet
Legsajnosban érdeklett:
Mert reménye vasmacskája
Most rútúl megfeneklett.
4.
Balúl véled, óh asszony-nem,
A férfiú-szíveket
Bujasággal megfoghatni,
S megtarthatni ezeket:
A szűzesség, a szemérem
Köt csak olyan kötéllel,
Mely nem bomlik, nem szakadoz
Mindjárt minden új széllel.
5.
Hogy eljutott Devecserbe
A hír Lucza fülébe,
Felfortyant az, - méreggé vált
Minden csepp vér erébe'.
Dúlt-fúlt, fogát csikorgatta,
Véres bosszút kiáltott; -
Kész lett volna öszverágni
Eleket és Lórát ott.
6.
Szilajabb a mérges asszony
Bosszújának tüzében,
Mint a tigris vagy hyéna
Kölykét vesztett dühében.
Epét, mérget főző volkán
Az ilyennek kebele,
Hogy tetteit kiokádván,
Az ember elhal bele.
7.
Ezerféle bosszút gondolt,
Képzelt Lucza magának,
Egyik szörnyebb a másiknál; -
De több kellett Luczának.
«Nem most, álnok, (így dühödött)
Bosszúm kora volna még;
Úgy legyen, hogy - midőn meglett,
Vért sírjon az emberség:
8.
Ha majd nem lesz szívén kívűl
Egyéb kincse éltednek;
Ha majd nem lesz csókján kívűl
Más élelme szívednek;
Ha majd nem lesz ölén kívűl
Lelkednek más nyugalma: -
Akkor csapjon reád bosszúm, -
Álnokságod jutalma.»
9.
Mondta; - és elvicsorodtak
Mérget őrlő fogai,
Méreg-görcstől vonagoltak
Teste minden tagjai.
Hogy bámult a szörnyetegen
Minden ördög pokolban,
Látván, hogy egy asszonyszívben
Százszor fenébb pokol van.
10.
Somlón kiki boldog vala
Urtól fogva szolgáig;
Felhág vala boldogságok
A lehetség pontjáig.
Boldog vala férj s feleség,
Mint egymásnak karjában
A legelső emberpár volt
Még ártatlan korában.
11.
Elvonúlva a világtól
S az ő kötelékitől,
Az emberi társaságtól,
A csábúlás lesitől,
Ugy éltek ők Somlóvárban,
Mint a madár fészkében,
A szerelem ezerféle
Lelki testi kényében.
12.
Meghódolván a szilaj szív
A szép asszonyléleknek,
Lóra mellett szelídebb lőn
Természete Eleknek;
S nagy lévén a bölcs Kálmánra
Az ifjúnak figyelme,
Világosabb lőn fejében,
Élesebb lőn értelme.
13.
Esztendő elfolyta után
Somlón épen sokra gyűlt
A boldogság: mert a szép hölgy
Egy gyönyörű fiat szűlt.
Midőn szűlte, nem érezte
Fájdalmit az anyának,
Elképzelvén fia felett
Örömit az atyának.
14.
Könnyes szemmel kapta fiát
Bakacs úr a karjára,
S lelke szinte oda ömlött
Szerelme két tárgyára.
Megörűlve ontván rájok
A könnyeket, csókokat,
Szerelme tűz záporával
Majd megfojtá azokat.
15.
Nagy volt onokája felett
Kálmánnak is öröme;
Általa megédesedett
Ujra élte üröme,
A kisdedet gyengédeden
Ő is ölébe zárja:
«Hozott Isten! (így szól hozzá)
Világnak új polgárja.
16.
Adja Isten! hogy ember légy:
Ép és erős, bölcs és jó, -
Józan, okos, jámbor, igaz,
Jó s bal sorsban állandó.
Adja Isten! hogy magyar légy, -
Lelkes magva Árpádnak;
Szemes őrje, hív védője,
Erős gyámja hazádnak.
17.
Imígy lészsz te majd öröme
Apád, anyád éltének,
Dicsősége Hunniának,
Gyásza Ómár népének!»
Az új polgárt az életbe
S világba így avatta
Kálmán szíve, s könnyeivel
Áldását rá folyatta.
18.
Ott ülének a boldogok
Gyakran az éj csendjében,
A csillagos mennybolt alatt,
Egymás meleg ölében;
S Kálmán fenn a vár ablakán
Ossiáni dalokban
Várna s Mohács siralmait
Mondá mély s bús hangokban.
19.
Lóra anya s gazda-asszony,
Csupán édes tisztében
Tölti vala a napjait
Somló békes körében.
Boldog lévén, boldogított
Minden hozzá tartozót;
Csak ha mással megoszthatta,
Ugy szeretett minden jót.
20.
Midőn nyári szép estvéken
Néha lantját pengette,
Ha még zengett szavának is
Édes hangja mellette, -
Megbájolva fülelt akkor
Alatt a szőllőmíves,
Kételkedett, hogy emberi
A lelkes hang és szíves.
21.
Tartóztatta lélekzetét,
Vélvén, mennynek angyala
S nem más, kinek a magasról
Ily gyönyörűn zeng dala.
Dicső, kegyes, gyönyörű hölgy!
Százszor boldog a földön,
Kinek, téged szerelmével
Átfoghatni szabad lőn!
22.
Elek úr most ritkán ment ki
Gazdasága köréből,
A vadászat csalta csak ki
Néha boldog fészkéből:
A hol sok lenyílalt fürjjel
Tölté Zsuzsi táskáját, -
Szellő sok elkapott nyúllal
A nyeregnek kápáját.
23.
Kálmán, a nagy s bölcs hazafi,
Tartván, hogy majd vejében
A bajnok ellágyulhatna
A szerelem ölében; -
Hogy a vértől el ne szokjék,
Vérnek kellvén folynia,
Ha ki akar szabadúlni
Pogány kézből Hunnia; -
24.
Hogy, a midőn karját kéri
A hazának védelme,
Honn ne fogja ölelésre
Azt a szép hölgy szerelme; -
A vadászat ingereit
Benne önnön bizgatta,
Hogy forgassa fegyvereit,
Ipa önnön biztatta.
25.
S nem sokára el is jöve
Az idő, hogy Hunniát
Új veszélyek fenyegetvén,
Az minden még hív fiát
Lóra, talpra kiáltotta:
Hogy ezen új csapástól
Mentenék meg édes anyjok' -
Talán a végromlástól!
26.
Mert Szolimán, Izabella
Királynénak szavára,
Meg' rácsapott a magyarnak
Meghasonlott honjára;
S majd Budáig tódúla már
Kontyosinak árjával,
A nélkül, hogy gátolhatná
Őt a haza hadával.
27.
Immár szerte lobogtanak
A vármegyék zászlói;
Felkelésre szólítottak
Harsány tárogatói: -
Gyűlekezett a nemesség
Az életet megvetve,
A haza szent védelmére
Lovag, gyalog sietve.
28.
Első volt a felkelésben
Ura Somló várának;
Nem lágyúlt el a hölgy mellett
Boldog férje Lórának:
Öszveszedett lovagjait
Egy csoportba állítá, -
S általölelt kedveseit
Szívesen így szólítá:
29.
«Megyek én is, Lóra lelkem,
Szívem édes kedvesse!
Édes hazám váltságára, -
Dolgunk Isten vezesse!
Légy helytartóm, apa édes,
Míg megint itt lehetek! -
Gondját viseld mindenemnek,
Lóra, a mit szeretek!
30.
Hahogy hazám védelmében
Vérzeni kell éltemnek,
Vigasztalódj', édes anyja
Fenmaradó véremnek.
Ne sírj! remélj, jó szerelmem!
Meglátlak még bennetek'; -
Bizzunk Isten jóvoltában: -
Az Úr légyen veletek!»
31.
Itt Elek felveté magát
Tigris paripájára; -
Lóra könnye sűrűn hullott
Ölben alvó fiára.
Kálmán komoly tüzes szemmel
Nézett vitéz vejére,
És magában áldást mondott
A magyar had népére.
32.
Lova hátán így szól Elek:
«Szerelmem, kis kölykemet
Add még egyszer az ölembe, -
Hadd éréntse szívemet!»
S felvevé, s úgy megszorítá
Kis fiát a pólyában,
Hogy rítt az és szinte megfúlt
Atyja tüzes csókjában.
33.
Lovát immár kifordítván,
Elek úr ezt mondá még:
«Egyre kérlek még, kedvesem, -
A dolog csak kicsinység;
De szerelmed nagyságát majd
E kicsinyből ítélem; -
Férjed kedvét, jó feleség,
Nem szeged meg, úgy vélem?
34.
Viseld gondját madaramnak,
A fürj-ütő Villámnak, -
Szellő kedves agaramnak,
Drága, dicső kutyámnak!
A mennyire te ezeknek
Majd gondjokat viseled,
Úgy vélem, hogy örömimet
Egyannyira kedveled. -
35.
Édes apánk olvasgatni -
Én vadászni szeretek:
Viseld gondját állatimnak, -
Menjünk! - Isten veletek!» -
Mondta, s elment; véle Andor,
Buda alá Zrínyihez,
A hol hozzá állott hazánk
Többi nemes hősihez.
36.
Keservesen sírt a szép hölgy,
Fájván a szív keblében;
Ázott fia a keserű
Könny-özöntől ölében.
S mintha örök megválása
Lett volna ez Elektől,
Szíve szinte megrepedett
A gyász érzeményektől.
37.
Csendes vala Somló vára
Elek ott nem létében;
Lóra, mint egy bús gerlicze,
Úgy űlt özvegy fészkében:
Maga soha, cselédjei
Igen ritkán jártak ki;
Somlóra is, Brúnón kívűl
Ritkán ment fel valaki.
38.
Írt vagy izent övéinek
Elek, mikor lehetett;
De Somlóra rugaszkodni
Soha ki nem telhetett:
Mert Szolimán fenyegetvén
Százezernyi népével,
A maroknyi magyar tábor
Érzé, ha egy ment is el.
39.
Napok, hetek és hónapok
Érkeztek és távoztak;
De sem Somlón, sem Budánál
A dolgok nem változtak.
Lóra asszony Elek helyett
Elek fiát csókolá,
Örűlt, midőn vonásait
Benn fellelni gondolá.
40.
Ablakánál könyökölve
A szép nyári estvéken,
Szemeit ott legeltette
A kies al-vidékben:
Hol a holdnak bizonytalan
És remegő fényében
Ezerféle forma s alak
Lebeg vala szemében.
41.
Ezer karú óriássá
Kápráz a fény minden fát,
Melyet Lóra ily estvéken
Somló öve körűl lát:
A múltban és jövendőben
Jártak gondolatjai;
Vitéz férjét féltik vala
Szíve kívánatjai.
42.
Elek kedves állatinak
Jól folytanak napjaik,
Lóra asszony gondjainak
Ők lévén fő tárgyaik;
Ezerszer is simogatta
Férje kedves agarát,
Mindég maga etette volt
Férje kedvelt madarát.
43.
De egyszerre, - épen midőn
Elek napja folytába'
Súlyos markok hanyatlottak
A sarlóknak horgába, -
Lóra előbb vélte volna,
Hogy a rendelt határból
Ég, föld kilép: - Szellő, Zsuzsi
Eltűntenek a várból.
44.
Az esetre Lóra asszony
Annyira megdöbbene,
Hogy, értvén azt, lábairól
Szinte hanyatt billene:
Megakadtak gondolati
Máskor okos eszének;
Megrekedtek az erei
Testét folyó vérének.
45.
«Jaj, jaj nékem! (így sírt-rítt ő)
Nem hisz meg majd szavamnak!
Hogy gondjokat viseltem én -
Majd jobban, mint magamnak!
Hogy öröme életének
Kedve az enyimnek is! -
Nem hisz meg jaj! - s azt mondja tán,
Álnok voltam és hamis!»
46.
S valahány volt a cselédje,
Annyifelé küldötte;
S reménykedve, könyörögve
Szíveikre kötötte:
Keressék az elveszteket,
A hol hírek hallatik:
Annak, a ki megtalálja,
Nagy jutalom adatik.
47.
Elszéledtek a cselédek, -
S mindenegyik másfelé
Szorgalommal vizslat vala, -
Mert szereté, tisztelé
Mindenegyik jó asszonyát;
De egyenként megtérvén,
Csak így felel mindenegyik:
«Szerencsétlen jártam én!»
48.
Az elvesztek, - minden kis jegy
A sólyomban s agárban
Ismérhetőkép lefestve, -
Minden közel vásárban
A vegyesen gyűlő népnek
Ki voltanak kiáltva,
Vélek a dij, melylyel azok
Ki lennének majd váltva:
49.
Szép paripa a nemesnek;
Borjas tehén parasztnak:
E jutalmak is sok embert
Keresésre szalasztnak;
Haszontalan! veszve maradt
A kutya és a madár:
S a szép Lóra szemeiből
Szüntelen folyt a köny-ár.
50.
Egy emberre gyanakodtak,
A ki Somló várában
Gyakorta megfordúl vala
Kanóth barát dolgában;
Kit az nap is Somlón látott
Bakacs úrnak udvara,
Hogy elveszett mise alatt
Kutyája és madara:
51.
Haszontalan! veszve maradt
A kutya és a madár,
S Lóra asszony szemeiből
Szüntelen folyt a köny-ár
Kálmán Lórát haszontalan
Vígasztalta, kérlelte; -
Komor maradt, - néma és bús,
És kezeit tördelte.
52.
Most, hogy Elek, - ki Zrínyivel
Buda alúl elmene
A horvátok földjét dúló
Vad tatárnak ellene, -
Sorsa felől övéinek
Rég nem izent, se nem írt,
Lóra, ki ezt nem tudta volt,
Bújával már alig bírt.
53.
Rövidűltek már a napok;
Közel vala az ősz már,
Midőn a nap fergeteggel,
Hideggel és széllel jár;
És Szolimán jancsárokkal
Töltvén elébb várait,
Egyszerre felkerekedik, -
S haza viszi hadait.
54.
Eloszlott a magyar had is:
S jobb jövendő fejébe'
Kiki vígan haza indúlt
Őseinek fészkébe.
Bakacs úr is, a szerelem
Vonagolván inába',
Sebes folyvást iget vala
Kedves hölgye karjába.
55.
Az útban, mely Veszprimbe visz
Devecserből s köréről,
Egy csárda volt a Bakonyban,
Jeles több jó féléről;
«Betekints» volt neve annak;
A mily jó bor csapjából,
Oly jó víz folyt csörgedezve
Mellette egy sziklából.
56.
Egy kies völgy ölében volt
Fekvése e csárdának:
Jól esett itt kipihenni
Embernek és marhának;
Álom lepte meg az útast
A gyöp puha selymében;
Úntig lakott a fáradt ló
A völgy kövér füvében.
57.
Egy vasárnap vala épen,
Hogy haza vett útjába'
Bakacs úr is betért ide
E bakonyi csárdába;
Hol eloltván szomjúságát
Mind az úr, mind lovásza,
Andor ura s maga lovát
A fűre kipányvázza.
58.
Most a lovak szájában már
A fű egyre ropogott;
Andor egy nagy bokor megett
Mély álomban hortyogott;
Elek oda lévén dűlve
Egy tölgy görcsös tövéhez,
Szív-szakadva, sohajtozva
Vágyott kedves hölgyéhez; -
59.
Hogy egyszerre a füleit
Reménytelen meghatja
Egy közelről hangzó ének
Lanttal kísért szózatja.
Meghökkent ő, - felborzadtak
Feje minden szálai, -
Mert mérgesek, - ezek voltak
Az éneknek szavai:
60.
«Az asszony-szív, mint az avar,
Igen hamar lobbot vet;
De mire megujúl a hold, -
Már nem érez az hevet;
S a legszentebb érzésekkel,
Férje boldogságával,
A természet kötelivel
Úgy játszik, mint koczkával.
61.
Az asszony-szív a hívséget
Csak szükségből isméri:
Csak a rút hív, kinek szívét
Már az ördög sem kéri.
Legédesebb dicsősége,
Imádtatni többektől;
Csupán egynek híve lenni -
Ne várd soha szépektől.
62.
Tud szeretni az asszony-szív, -
De csak magát s kényeit;
Ő magának Isten s világ,
S ekként teszi tetteit.
Ha kit kénye boldoggá tesz,
Csupán kedvelt magáért
Történik az, nem pediglen
Másnak boldogságáért.
63.
Töredékeny, mint a cserép;
S mégis konok s mereven,
Zsémbes, buja, hívalkodó,
A mi benne eleven.
Legfőképen a hívságnak
A legjobb is ily rabja,
Hogy éltének rendjét, módját
Egyedűl csak az szabja.
64.
Bolond, a ki igaz szívvel
Csügg egy asszony szerelmén:
Álnok az és állhatatlan,
A fiatal, mint a vén.
Bolond, ki az asszony-szónak,
Esküdjék bár, többet hisz,
Mint a mit egy porszem nyomna,
Melyet minden szél elvisz.
65.
Bolond, a ki homokjára
Az asszony-szív kényének
Állandóul véli tenni
Szerencséjét éltének.
Bátrabban áll szerencsédnek
Épűlete a jégen,
Mint a jégnél sikosb szíven -
Az asszonyi hívségen.
66.
Csak tréfánkra, játékunkra
Van teremtve ez a nem;
A külseje bájló, vonzó, -
De belseje fertelem.
Csak a ki ezt nem isméri,
Az tiszteli, szereti;
Az okosabb örömére
Fordítja - és neveti.
67.
Tiéd vala, héj, férfi szív,
Az uraság a földön,
De Évának csélcsap kedve
Téged, szegény, rabbá tőn! -
Vedd vissza az uraságot,
Melyet erőd felada
A szépnek, ha tőle a jó
Már annyira szakada!»
68.
A lantosnak kígyó-nyelve
Még jól el sem végezte
A szót, melylyel jelentőleg
Énekét béfejezte;
Hogy Bakacs úr felpattanva
Oda lövell hozzája, -
Jobban borzad, hogy szemével
Egyet pillant reája:
69.
«Ki vagy, undok? (így szólítja)
Férfi külső tolladdal,
Mérges kígyó belsőképen, -
Asszony te is szavaddal!
Ki vagy? nyisd fel sisakodat,
Mutasd, ha van, arczádat!
S ha oly vagy, a milyt festettél,
Hadd pökjem le pofádat!»
70.
«Egy nyomorúlt katonáné,
(A lantos így válaszolt)
Ki férjével együtt Budán
Esztendeig fogva volt.
Jól intézte a jó Isten,
Hogy a nememet elrejtvén,
A fajtalan pogányságnak
Fertője nem lettem én!
71.
Hogy végre elbocsátának
A fogságból bennünket,
Elmetszék, - az átkozottak!
Az orrunkat, fülünket.
Utálattá, fertelemmé
Levénk, szegény állatok!
Szolgálatba bélt-keverő
Képemmel nem állhatok.
72.
Sisak fedi ábrázatom,
Nehogy annak, ki meglát,
Tekintetem tán elnyomja
Szánakodó irgalmát.
A muzsikát egy talián
Katonától tanúltam:
Kenyerem lett, haj! mióta
Ennyire elrútúltam.»
73.
«A menny tüze égessen el,
Éles nyelvű boszorkány!»
Úgymond Elek boszonkodva,
Hogy szeme is szikrát hány:
«A menny tüze sujtson mérges
Énekedre, nyelvedre! -
S hol vetted, a mit okádál,
Mérges béka, nemedre?»
74.
«Felindúla szavaimra
Kegyelmed, a mint látom,
(Mond amaz) de hallgasson meg:
Ezelőtt egy barátom,
Kit, míglen ő táborban volt,
Hitvese otthon megcsalt, -
Egy szép, írástudó legény
Csinálta volt ezen dalt.
75.
A múlt éjjel Somló-várban
Kértem szállást s kenyeret; -
Jó s dús urak a Bakacsok:
Szegényt százat, ezeret
Táplálnak ők; - s a mit tegnap
Somlón láttam s hallottam,
Az eszembe hozta a dalt,
Melyet imént mondottam.»
76.
«S mit láttál hát Somló-várban
E rút dalhoz hasonlót?
Mit hallottál, (kérdé Elek)
Ha nem szépet, ha nem jót? -
Mit láttál ott?» (kérdé Elek,
S minden szőre felállott,)
«Mint van Bakacs hölgye s fia? -
Mit hallottál, láttál ott!»
77.
«Azt (felel ez), hogy míg Bakacs
Sok ezered magával
A hazáját és övéit -
Tán vérének folytával, -
A pogánynak dúlásától
Megmenteni igyekszik:
Addig hölgye szerelmétől
Fészkében más melegszik.»
78.
«Hazudsz, ringyó! (ordít Elek)
Hordd el innen testedet,
Mert az orrod s füled után
Küldöm czinkos nyelvedet!»
«Megbocsásson, kelmed uram!
Mind ezt én így hallottam,
(Mond az asszony) a hallottnál
Többet én sem mondottam.
79.
Bár Bakacsnak mondhatnám ezt,
Néki önnönmagának:
Megköszönné, ha szemei
Általam megnyílnának.»
Elek fogát csikorgatta, -
Kezéből két ököl lett: -
«Mondd csak tovább!» ezt mormolta,
S ez tovább így beszéllett:
80.
«Azt szememmel láttam tegnap
Midőn a nap nyugodott,
Hogy Bakacsné egy úrfival
Ölelkezve űle ott,
Holott magok a cselédek
Mondják, hogy száz olyant ér
Az ő urok, kit valóban
Minden ember is dicsér.
81.
Pedig bizony, örökös kár!
Hogy ily rútúl megrontja
A Bakacs vért egy nyomorúlt
Orgonásnak porontya;
Kit, - egy gazdag és nemzetes
Szép kisasszonyt megvetvén,
Emel vala karjaiba, -
Legalább így hallám én.
82.
A vén mester a leányát
Nemcsak hogy nem téríti,
Sőt, mint mondják, az urakat
Néki maga keríti.»
«Hallgass, ringyó! (ordít Elek)
Hallgass, mert megfojtalak,
Mert kitiprom a béledet,
Mert pokolba ontalak! -»
83.
«Nem csudálom», - szavát bátran
Az asszony így folytatja, -
«Hogy Bakacsnak gyalázatja
Kelmedet így meghatja.
Csak mindenkor igaz marad:
Nem volt, nem lesz soha jó,
Akármit is összekötni,
A mi öszve nem való.»
84.
Mint a midőn csattog, ropog
Az ég, s a föld megrendűl,
Ugy rázkódik meg Elek itt -
S valósága felzendűl,
Dúl, fúl, habzik minden csepp vér
Háborodott erében,
És vonagol minden ideg
A méregtől testében.
85.
Nem szól, - nyelve ólommá vált
A méregtől szájában;
Nem szól, - hanem iszonyúkat
Forgat tüzes agyában;
Nem szól, - szívét a fájdalom
Nyomja, zúzza, szorítja! -
Vizsga szemmel néz emez rá,
S Bakacsot így szólítja:
86.
«Egy szép sólyom s egy szép agár
Vagyon a birtokomban,
Hasonlókat nem láttam még
Messze földön jártomban,
Úrnak valók, - a szegénynek
Sok pénzébe tellenek,
Somlón vettem; - oda adom,
Ha kelmednek tetszenek!
87.
Ez úri két állathoz én
Különösen jutottam: -
Somlón bezzeg megtörtént az,
A mit imént mondottam:
A legszentebb érzésekkel,
Férje boldogságával,
A természet kötelivel,
Ugy játszik, mint - koczkával.
88.
Bakacsnak volt e két állat,
Mondják, igen kedvében;
De Bakacsné nem tartván jól
Férje kedvét eszében,
Általadá az úrfinak,
Ki most Somlón nála ül,
Férjét s kedvét fel sem vevő
Szerelmének jeléűl.
89.
Az úrfi nem lévén vadász,
Lovászának vetette:
Ki azután olcsó pénzért
A kezemre ejtette.»
Bekiált itt a csárdába
Általható szavával:
«Hallja-e kend? - Ide (úgy mond)
A madárral s kutyával!»
90.
S egy katona lép gyorsan ki
A magános csárdából, -
Nem láthatni, sisak fedvén,
Semmit ábrázatjából;
Gondosan tart karján, lánczon
Egy szép sólyom-madarat, -
Jobb kezében pórázon hoz
Egy szép ordas agarat.
91.
Legottan, hogy Elek urat
Szemével megtalálja
Az agár, fülét hegyezi
És a farkát csóválja;
Egyet ugrik, - elszabadúl
És Elekre rálövell:
Nyivog, szökdös és hentereg,
Helyet nála alig lel.
92.
«Egek ura! (ordít Elek)
Madár, kutya sajátom! -
A hitetlen asszony vétkét
Mint a napot, úgy látom!»
Ily szörnyen megsebesedve
Látván magát szívében,
Tovább már nem tettetheti
Magát kitört mérgében.
93.
Az ő egész valósága
Vérbosszúba lobbana,
Melytől szíve mérgében is
Mintegy visszadobbana:
«Sólyom s agár az enyimek»
(Kardját rántva kiáltja)
«Bakacs vagyok, ki magáét,
Ha vérrel is, - kiváltja.»
94.
S megrettenve a sólyomot
A férfi leoldozza,
S magát a már elfarkallott
Asszony után orozza.
«Jertek, kedves állataim,
Ti hívebbek nálánál!»
Sohajt Elek, s a sólyomot
Karba őlti lánczánál.
95.
S megragadja paripáját
S kantárt vet a fejébe,
S elbőszűlve felugrik rá,
Remeg, morog dühébe';
S mint egy porszem a szélvésznek
Zúgó sebes szárnyain,
Ugy szágúld el Somló felé
Lovának gyors inain.
96.
Nyargal Elek, nyargal, száguld,
A hív kutya mellette;
Habzik, csepeg, fúlad a ló,
És a lovag hegyette;
Tüskén, bokron megy keresztül,
Hanyatt-homlok futtában,
S mint a szél, még két más lovag
Siet Elek nyomában.
97.
A sólyom nem repűlhetvén,
Minthogy kötve lánczával,
S nem állhatván a lábain,
Körmével és orrával
Kapaszkodik vivőjébe: -
A dühös nem érezi,
Hogy a madár körme s orra
Karját már jól vérezi.
98.
Nyargal Elek, nyargal, száguld,
Tűnnek jobbra és balra
A fák, bokrok, - ki meglátja
Messze tér az oldalra:
Szegény sólyom nem állhatván,
Tikkadva lóg lánczáról, -
S most szegényt egy fityegő ág
Leszakasztja lábáról.
99.
Nyargal Elek, nyargal, száguld,
S már ott Somló aljában;
Szakadozott, töredezett
A pára már lovában;
Hosszan fityeg száraz nyelve
Az áltszakadt kutyának;
Csak Bakacsnak nincsen baja,
A dühösnek magának.
100.
A nap épen most bucsúzik,
Bús fellegek nyelik el;
A munkások szertemennek
Haza eszközeikkel; -
Bakacsné a várkapunál
Űl a langyos estvében
Egy kőpadon, fiacskáját
Rengetvén ott ölében.
101.
Egy szép, deli, szőke úrfi
Űldögél ott Lórával,
S Elek hölgyét szerelmesen
Ölelgeti karjával.
Kálmán tova magánosan
Keresztbe tett kezekkel
Némán a nap nyugtát nézi
Fellengező lélekkel.
102.
S most egyszerre, - csak bágyadtan
Tolván magát szárnyával,
Borzadt, rongyos, véres testtel,
S már-már fogyó párával,
Az elveszett sólyommadár
Somlón terem Lóránál,
S márcsak alig vitt páráját
Ott - kiadja lábánál.
103.
S mindjárt erre, minekelőtt'
A történtet bámúlva
Megfoghatnák, - szélvészképen
Somlóra felzúdúlva,
Nálok terem Bakacs Elek, -
Néz, és látván megdobban,
S égő dühe és bosszúja
Szörnyebb lángba fellobban.
104.
Leugrik: «Élj s halj hát, szajha!
Szerettebbed karjába'!»
Igy ordít, és markolatig
Döfi kardját Lórába.
Mint az eltört liliomszál,
Lóra lerogy lábához
A dühösnek, ki ekkor sem
Tér még vissza magához;
105.
Hanem gyilkos, dühös kézzel,
S vérrel mázolt kardjával
Az úrfihoz akar vágni,
Ki ott üle Lórával:
De ekkorra megérkezik
Bakacs úrnak nyomában
Ama lantos, ki vádja volt
Lórának a csárdában:
106.
«Megállj, Bakacs! (kiált hátúl)
Feleséged ártatlan!»
Lucza mondja: ő az, a ki
A lantosba rejtve van.
«Magad ellen fordúlj, hóhér,
Első vétkes te valál:
Így bosszúlja meg magát az,
Kit, balgatag, megcsalál.»
107.
Mondta a vad fene állat,
És helyben megfordúlt ott,
S kárt-örvendő hahotával
Ismét vissza szágúldott.
De midőn lefelé vágtat, -
Isteni nagy igazság!
Kitől méltó jutalmat nyert
Ez iszonyú gonoszság!
108.
Midőn sebes-vágtatva megy,
Megeresztett kantárral,
Szívében megelégedve
A Bakacsnak tett kárral,
Midőn siet, hanyatt-homlok,
Nehogy utól érhesse
Gonosz tettét Bakacs mérge,
És kardjára vehesse; -
109.
Midőn sebes-vágtatva megy
Az út tekervényébe',
Megbotlik s elesik lova
Egy fagyökér görcsébe,
S estével úgy sújtja Luczát
Egy sziklába, hogy feje
Széjjelzúzik, s szertefecscsen
Gonosz agya veleje.
110.
Ártatlan volt szegény Lóra!
Áldozatja Luczának:
Mert az urfi, Kéry Antal,
Testvére volt Lórának,
Kálmán fia, a kit Brúnó
Valahogy kinyomozott,
S ennekelőtt' néhány nappal
Titkon Somlóra hozott.
111.
Lucza elmés ravaszsága
A somlai dolgokat
Kikémlelvén, így fordítá
Bosszújára azokat.
Bakacs kedves állatit is
Ő orozá s rejté el
Egy kezére ásítózó
Betyár segedelmével.
112.
Megmeredett hallatára
És tudtára ezeknek
Nemcsak keze, hanem egész
Valósága Eleknek:
Mint a villámtól sujtottnak
Megszűnt minden erében
Folyni a vér, - az ész megszűnt
Gondolni a fejében.
113.
Ontva látván öröminek
Éltét Lóra vérében,
Halva magát önmagánál
Jobbszeretett hölgyében,
Az emberi természetnek
Határánál lévén ott,
Végre, mint egy odvas törzsök,
Lóra mellé lerogyott.
114.
A bűnös, ki imént úgy áll,
Mint egy kőszál dühében,
Hogy azt vélnéd, semmi csapás
Meg nem rázná helyében, -
Remegett most, mint a nádszál
Elkövetett vétkében,
S mint a féreg, ott fetrengett
Kedvesének vérében.
115.
«Oda, Lóra! (így ordított)
Én ütöttem őt agyon!
Zúzz el, óh föld, cserepekre,
Melyben e vad szív vagyon!
S az elzúzott nagy teremtés
Legyen halma sírjának!
Az örök éj legyen gyásza
Az ártatlan Lórának!
116.
Ő volt éltem szerencséje,
Ő ereje karomnak! -
Ő a lelke életemnek,
Ő öröme napomnak! -
Vidd el zúgva és ordítva,
Szélvész, hírét tettemnek:
Hogy kiontám tiszta vérét
Kedves feleségemnek!
117.
Ámde azt is, hogy egy ördög
Pokol-mesterségével
Vive arra, hogy így tegyek
Lelkem idvességével! -
Rendűlj meg, föld! dörögj, óh ég!
Ordíts, óh szél, tettemre!
Sírj felettem, óh természet!
S küldj egy halált éltemre!»
118.
Megdermedve állott Kálmán
Néma, komor bújában,
Fosztva lévén örömitől
S reményitől Lórában:
Mint a vén tölgy, ki megsujtva
Lévén Isten nyílától,
Dísztelen áll, száraz törzsök,
Fosztva minden ágától:
119.
«Így veszt hát el a sors mérge
Mindent, a mit szeretek? -
Hazám és ti kedvesek mind,
Hát ily szörnyen vesztetek?»
Az öregnek zúzott szíve
Így tűnődött magában, -
S meghasadt az nemsokára
Nem tűrhetett bújában.
120.
Elek eszét szörnyű tette
Kiforgatta sarkából;
Az értelem napról napra
Fogyton fogyott agyából.
Vérlángokban kele s nyugvék
A nap bűnös szemében; -
S öszvetörött a természet
Édes képe szivében.
121.
Egy ideig a pápai
Irgalomban tartatott;
Utóbb esze helyre jövén,
Ismét elbocsáttatott.
Haza ment, és mint a bagoly
Az ő setét odvában,
Kerűlvén a napnak fényét,
Magán élt bús várában.
122.
Nemsokára a világból
Egyszerre csak elveszett;
Senkisem volt a világon,
A ki tudná, hová lett:
Idők múlva felbontatván
A somlai kriptában
A koporsók, - ott lelték meg
Lóra koporsójában.
123.
Mikor s miként halt légyen meg,
S oda miként juthatott,
Arról soha bizonyosat
Halandó nem mondhatott.
Híre volt, hogy elevenen
Ment Lórának melleje: -
Lórát szoros ölelése
Volt e hírnek kútfeje.