Signore Caccini harca a pénzzel
szerző: Kuncz Aladár
Signore Caccini igen furcsa és nagyon kedves emberke volt. Azok közül való, akivel szemben még a legutolsó, legcsúnyább kofaasszony is megenged magának egy lenéző, fölényes, de jóakaratú mosolyt. Az igaz, hogy saját maga is oka volt annak, hogy az emberek mosolyogtak rajta, mert kis termetéhez, vékony arcához sehogy sem illő ruhadarabjaival valahogyan humoros megjelenésűnek, roppant gyengének és elárvultnak stilizálta magát. Mindig hosszú fekete kabátot, széles karimájú fekete kalapot hordott, arcát ritkán beretválta, de azért sem bajuszt, sem szakállt nem viselt és ha valakivel beszélt, vékony, csontos ujjaival hegyes állát húzogatta lefelé. Jókora fejét jobbra-balra bólogatva járkált és úgy tudott zöldes, fénylő nagy szemével az emberekre nézni, hogy azok mindjárt pártfogó, dajkálkodó pózba helyezkedtek vele szemben és eszükbe sem jutott volna, hogy ez a kis emberke magában nagyot nevet rajtuk és ezerszer jobban ért ahhoz, amiről oly kedves, gyermekes ártatlansággal és tudatlansággal kérdezősködött.
- Hadd érvényesüljenek az emberek - mondta magában a signore - hiszen olyan jól esik az nekik. A sok bölcsesség, humor és érzelem kikívánkozik belőlük, a jóérzésű ember útját egyengeti azoknak, különben kelevénnyé rakódnak az emberek belsejében s csak az elégedetlen, meggennyedt, félrevonuló és mindenkivel zsarnokoskodó fel nem ismert zsenik számát szaporítják.
Signore Caccini, amint ebből az egy gondolatából is látható, nagyon jószívű ember volt, sőt több ennél, annyira gyöngéd és megértő, hogy a társaságában megforduló emberek a legkellemesebben érezték magukat s ha elbúcsúztak tőle, így gondolkoztak magukban: - Ma nagyon jó hangulatban vagyok, még ezt a kis bolond olaszt is egészen felvillanyoztam. Ő a figyelmességeket, gyöngédségeket nem a tenyerén vitte az emberek elé, hanem észrevétlenül vette azokkal körül őket és nagyon elszégyenkezett, ha valaki rajtakapta. Halkan járt ott, hol mások csoszogva vagy dübörögve mentek, az utcán kotorászgató verebeket messzire kikerülte, nehogy felriaszkodjanak, az idegenekre mosolyogva, derűsen nézett és soha életében egy ajtót be nem csapott maga után. Gyermekéveit, amit a többiek az utcákon, mezőkön szaladgálva, játszva töltenek el, ő Szent Péter láncának a templomában élte le, hol sekrestyés apjának segédkezett, vagy a miséken ministrált. Ebben a kis, homályos templomban, hol sok idegen bámulja Michelangelo Mózesét és vásárol Szent Péter láncot, megszokta a halk beszédet és járást, a figyelmességet az emberekkel, s a kíméletet, az óvatosságot az ott lévő dolgokkal szemben. A nagy gyertyatartókat végtelen tisztelettel törülgette és megbecsülte őket, mint részeseit ama szépénekű illatos szertartásoknak, melyeket az emberek oly áhítattal hallgatnak. Minden ottani tárgy az élők rangjára emelkedett szemében, s ha olykor egyedül maradt a templom délutáni félhomályában, elcirógatta a szenteltvíztartón röpködő angyalokat, nagy tisztelettel, dédelgetéssel suttogott velük s mikor a főoltár előtt a szokásos térdhajlással bókolt, a legintenzívebben érezte, hogy valósággal az isten lakik ott, akié ez a templom s a sok szép bútor.
Apja korán meghalt s ő a papok jóvoltából egy internátusban nevelkedett. Sokat éhezett és sokat tanult, s annyi tekintéllyel, oly sok követelőző önzéssel ismerkedett meg, hogy lassanként megszokta magát az utolsónak tekinteni és annyira kisigényűvé lett, hogy egyetemi évei alatt a nevelősködéssel kiszerzett életmódja valósággal fényűzésnek látszott előtte. Mikor megszerezte tanári diplomáját, már a matematikusok között jó neve volt és több állással megkínálták. Neki azonban eszébe jutott ekkor, hogy tulajdonképpen nem is élt még és hogy sok szép dolog van a világon, amivel jó volna megismerkedni. Cikkeit a tudományos lapok jól megfizették, ott élhetett tehát, ahol akart. Így ment ki Párizsba, hol már harmadik éve tartózkodott s ez idő alatt nemcsak a tudományos világban tett szert névre, hanem valamelyes életfelfogást is szerzett, ami nem tartozott éppen a mindennapiak közé.
Úgy nagyjában azt lehetne mondani, hogy Caccininek az egész élet olyan volt, mint az a kis római templom, melyben gyermekéveit töltötte. Áhítattal, komoly tisztelettel és valamilyen állandó elfogódással járkált benne. Az embereket, kik majdnem mind nagyobbak, kövérebbek, hangosabbak és durvábbak voltak nála, nagy respektussal nézte s nem tudta a férfiakat csak az okosság, vagy érvényesülés s a nőket csak a szépség szempontjából megítélni. Neki ezeken kívül egészen egyéni szempontjai is voltak. Egyik emberen imponált két hatalmas, piros keze, a másikon igen érdekes hajlású, finom fület vett észre, a harmadiknál meg valósággal elragadta, hogy az illető rettenetes ostobasága mellett milyen kitűnő állásba került. Mindent meglátott, észrevett és megértett, de azért ez nem az emberek megvetésére indította, hanem állandó, nagy csodálkozást és elragadtatást támasztott benne. És szerette, bámulta nemcsak az embereket, hanem az állatokat s a dolgokat is. Ha valamelyik vékony füzetecske abban a könyvhalmazban, ami kis szobáját megtöltötte, összegyűrődött s öreg fóliánsok közé szorult, igazi részvéttel kotorászta ki, s a míg kisimogatta, gyöngéd szavakkal becézte:
- Szegény kicsikém, hogy összegyűrtek, no majd jobb helyre teszlek.
Az élet örömeiből nem sok része volt, de azokra nem is tartott igényt, meg volt neki a maga külön világa, ahol úrnak, nagynak érezte magát, ahol minden költészete, minden romantikája és érzelme érvényesülhetett. Sokszor reggelig elüldögélt mulatozó, duhajkodó fiúk és lányok között alig szólva, egy pohár fekete vagy egy kupica likőr mellett. Ilyenkor elreteszelte, elfüggönyözte belső világát a körülötte lévőktől s a számok, jelek kombinálásába, felépítésébe merült. Idehelyezte úgyszólván minden életenergiáját és potenciáját, s míg társai berúgtak s állati butasággal arcukon dőltek szeretőik ölébe, ő minden gondolatával, egész lelkével oly problémákon csüngött, melyek megoldásával bámulatba ejtette a tudós világot. Matematikus énje tökéletes és harmónikus volt és sokat feldolgozott, felszívott másik énjéből, amivel élt, amit mutatott az embereknek, s amiben végülis sok ki nem elégített vágy rejtőzködött ösztönködő, türelmetlen meglapulással s ha nem is tudatosan, nem is bátran, de mégis kialakulófélben volt benne valamelyes követelés azzal az élettel szemben, amit mindenki él.
- Végre is - mondta egyik éjjel a Café Picardban magas triposzán trónolva - az élet tartalma vagy mondjuk így: a ti életetek tartalma roppant kevés. Agyvelőtöket beleőrlitek a kenyérkeresésbe és szíveteket megösztövérítitek a szerelemben. Egész nap dolgozni, robotolni, betartani a hivatalos órát egy büdös, dohos szobában, mikor kint a leggyönyörűbb májusi nap ragyog, aztán hazamenni az asszonyhoz vagy a szeretőhöz, este esetleg átélvezni valamiféle »művészi produkciót«, ami nem fáraszt, legfeljebb az érzékeket felvirágoztatja éjszakára - fuj, ez nem kell nekem. Irtóztok minden olyan művészettől, ami egész embert, friss lelket s nem fáradt, megfogyatkozott agyvelőt kíván. A ti igényetek szerint devalválódott ma az egész művészet, mely ha népszerűvé akar válni, kénytelen leszállni Ms. Courantnak, ki egész nap a börzén lógatta nyelvét vagy Ms. Étant Assisnek ki aktákba ölte életenergiáját, megkínzott, megavult agyvelejéhez és gondozatlan, fejletlen lelkéhez. Valójában sohasem tudtok megpezsdülni ettől a gyönyörűséges élettől és meggerjedni a mindenség egészséges szerelmében. Ilyen körülmények közt furcsa, hogy úgy büszkélkedtek a ti életetekkel s folyton gúnyoltok, nevettek engem, aki fütyülök a ti ideáitokra és ideáljaitokra.
A signore egészen kipirult az izgalomtól, de alig fejezte be szavait, már megbánta, hogy támadott s fejét kérőleg bólogatva jobbra-balra, gyermekes, bocsánatkérő szemmel nézett a társaságra.
A legtöbben nevettek a kis olasz mérges kikelésén, csak egyik öregebb, egykor nagyon jószemű újságíró fenyegette meg őt ujjával s majdnem szomorúan szólt rá:
- Bajok lesznek, kis Caccini. Maga, hogy regényírósan szóljak, az örvény szélén áll, annak az örvénynek a szélén, amiben mi már régesrégen benne vagyunk. Most rettenetesen kínlódik, pofozza magát érvekkel s egyszer csak szép lassacskán idegurul közénk. Mert fiacskám, szép az a matematika s Poincaré Hilbert vagy Klein tudja, hogy maga milyen rémesen okos, de van magának szíve is, ami egy asszony dédelgetésére vár, van karja, ami tornázni akar életbajokkal és életörömökkel, ott van maga, egészben és teljesen, kívül minden tudományon, félelmetesen jogos kívánságokkal, vágyakkal és követelésekkel. Egy kis langyos fürdőcske kellene, idegzsongító, egy saját kézzel és ízléssel összetákolt kunyhócska, ahol észreveszik, hogy a kis Caccininek milyen szép szemecskéje van, az orrocskája milyen klasszikusan hajlik, ahol tanácsot kérnek tőle komoly életdolgokban s ahol Caccini úr egy olyan biztos, plusszal ellátott számocska lesz, mint amilyenekkel ő szokott manipulálni.
Most már szinte kiabált a signore, mint akinek a legsajátabb belét akarják kifordítani:
- Hát soha, tisztelt uram, soha, soha. Azt hiszi, hogy az embernek nem lehet komoly életfilozófiája az, hogy elkülönözi magát a közgyönyöröktől, a közbálványoktól és - közköpőcsészéktől? Nem vonulok én ki semmiféle szkeptikus pózzal a világból, mert szeretem és csudálom az embereket, de irtózom az életmódjuktól. Nem akarok olyan kopó lenni, mint ők, akik felhajszolják a pénzt, a szerelmet s egyéb gyönyörűségforrásokat, hogy legtöbbszőr más lője le azokat, vagy, ha maguk kapnak utána, hát az orrukra koppintsanak. Nem érdemes, uram, együtt dulakodni velük és kiküzdeni könyökkel, lábbal, ésszel vagy szívvel, kimarni, mint népünnepeken a versenyzők a túrós lepénybe eldugott lírát. Mert ma odaredukáltak mindent a Pénzbe, amivel megszokták már, hogy vásárolni lehet a cipőzsinórtól kezdve a szerelemig, az okosságig, a becsületig mindent. Jobban becsülöm tisztelt uram, az uzsorást, ki a pénzt magáért a pénzért szereti s halomra rakja az aranyokat, mint azokat, akik mindent prostituáltak a pénzzel. A Pénz erőssé teszi a gyávát, széppé a csúnyát, okossá az ostobát s mindezeket együttvéve mégis kiuzsorázza, lealacsonyítja, többet árt még nekik is, mint amennyit ártanak ővele. Azért, akárhogy is mosolyognak, gyűlölöm a Pénzt, nem az embereket, hanem a Pénzt, úgy amint van, a maga valóságában és a maga személyében. Bosszút esküdtem ellene, s ha egyszer sok kerülne a kezem ügyébe, kiszórnám, elhajítanám, meggyaláznám, megrugdalnám...
Az olasz már valósággal rikácsolt, a többiek pedig kiabáltak, hahotáztak. Egy betévedt utcai lány, aki végighallgatta őt, nevetve állt elébe s odatartva hatalmas mellét, feléje kacsintott:
- Gyere kicsikém hozzám aludni, egy fél Louis-ért eladom magam neked, mindenem a tiéd lesz, még - a szüzességem is.
A lány szavára az egész kis kávéház nevetésben tört ki, a székekkel dörömböltek, verdesték az asztalokat s a lányt egypár fiatalember a vállára kapva, egyik asztaltól a másikig cipelte, folyton kiabálva: - Egy fél Louis-ért, kinek tetszik? Az éj királynője s a legszellemesebb lány - csak egy fél Louis!
Végre is Caccini ölébe rakták, aki elpirulva, nagy zavarban próbálta eltolni magától, de a nő kacagva bújt hozzá s átkarolva őt a fülébe súgta: - Gyere hozzám, csak úgy, mintha a férjem lennél, olyan kedves fiúcska vagy... Istenemre - ingyen!
Szegény kis Caccini alig tudott a nőtől megszabadulni s valósággal ki kellett szakítania magát karjai közül, meg a többi emberekéből, kik mikor látták, hogy szökni akar, erővel visszatartották őt.
Végre kijutott az utcára és széles kalapját a fejébe nyomva, megindult hazafelé. Az utcák már néptelenek voltak, csak a mutatóhelyekről hallatszott ki zene, kiabálás és a lányok visítása.
Signore Caccini nagy lépésekkel mérte az aszfaltot s elgondolkozott magában: - Meg vannak már mérgezve, a Pénz belopózott a vérükbe és ott munkál agysejtjeikben. Meg aztán romlottak, bizonyisten romlottak. Okosabbak, mintsem ne látnák a sok piszkot, de fásultabbak, fáradtabbak, semhogy segítenének rajta és cinikusabbak, hogysem ezt be ne vallanák s ne kérkednének vele. Ma a cinizmus az emberek áhítata s a vallás, melyben testvéreknek érzik magukat. Fene bánja! Útközben megetetett egy rácsos pinceablak mögött mozgolódó néhány házinyulat, egy kapu előtt ácsorgó macskának becsengetett s megvárta, míg a kapu kipattan s a macska azon csodálkozó, hálás, egy kicsit aggódó hátranézéssel besurran. Mikor a penziója elé ért, egy magas, szép fehérkabátos, feketekalapos nő fizetett éppen egy automobil sofőrjének.
Caccini megnyomta háromszor a csengőt s a hölgyet előrebocsátotta, ki halk merci-vel ajándékozta meg őt s eltöltötte jó, orrfeszítő, érzéki parfümmel körülötte a levegőt.
A signore gyufát gyújtogatott, a nő eltűnt az első emeleten s ő tovább botorkálván a sötét lépcsőn az ötödik emeletre, szinte hallhatóan motyogta magában: - Milyen szép ez az orosz nő s mennyire nem törődik velem, holott szomszédja vagyok az étkezéseknél... Ott van a baj, mondta az az újságíró, hogy az örvény szélén állok...
Caccininek megvolt a maga felfogása a szerelemről is, amit azonban jórészt könyvekből szerzett. Bourget, Remy de Gourmont szerelemfilozófiáját éppúgy ismerte, mint Bloch, Forel vagy Bölsche népszerű tudományos elméleteit. Maga azonban életében alig szeretett. A tudomány és a kenyérkeresés úgyszólván egészen háttérbe szorították szívéletét, ami akarata és esze tulajdonképpeni hozzájárulása nélkül csupán egy érzelmet termelt benne, valamilyen határozatlan, gyöngéd és altruisztikus rokonérzést, csodálatot és rajongást a világ iránt. Ezzel az érzéssel vette körül a nőket és gyönyörködött bennük anélkül, hogy részt kért volna életükből a maga számára. Asszonykezek sohasem játszottak szép, selymes hajával, a nő sohasem vált eseménnyé életében s lelke nem telt meg egy nagy, követelőző érzéssel, mely ragyogó színekbe öltözteti a világot, erősen és merészen emeli fel az embert a többiek felé, elhiteti vele, hogy ott gyönyörűséges fészket építhet magának, míg a világ hódolva nyújtja fel neki ami jót, szépet csak produkálni képes. Cacciniben hallgatva meglapult az önzés s ő azon igyekezett, hogy halkan és észrevétlenül helyezze magát az emberek közé.
A penzióban, hol lakott, a leginternacionálisabb társaság étkezett együtt naponként s ő már a második hónapja ült Vavilovna kisasszony mellett anélkül, hogy ez a szép orosz lány észrevette volna őt. A kisasszony egy kedves francia fiúval társalgott, Caccini olykor töltött bort a poharába és egész ebéd alatt megelégedett azzal, hogy a nő finom, fehér kezét nézte. Hosszú, vékony ujjai voltak, a körme ragyogott s a vér halvány pirosban színlett át rajta. Ujjai ideges fürgeséggel játszadoztak asztalkendője szorítójával s a gyűrűk tarka, színes csillogással kacérkodtak az árván hallgató Caccini szemébe.
Az orosz nő szépsége beorozkodott fantáziáiába és sokszor azon kapta magát a Luxembourg-kertben sétálgatva, hogy legbelsőbb lelkéből valaki kiűzte a számokat és jelényeket. Két csodálatos intelligenciájú, nyugodt és mélységes szem tekintetét érezte magán s annak varázsa alatt bontakozott ki előtte az orosz lány kívánatos alakja, szépséges fehér arca. De Caccini nem állt meg csak az álmodozásnál, megébredt benne minden régi vágyakozás, amit egykor könnyen altatott el magában, mikor a világot nem ismerte és csupán egy nagy iskolának tekintette, mely két szerepet kíván tőle: először leckét tanulni, aztán leckét feladni. Most már ismerte valamennyire önmagát és képességeit, ami által gyakran vált csodálkozása fölényessé, alázatossága gúnyossá. Eddig hagyta az embereket nevetgélni, mulatni s úgy ment el a padok előtt, hogy észre sem vette a szerelmespárokat, vagy ha látta őket, csak olyan gyönyörködéssel nézett rájuk, mint a tollát borzongató galambra, mikor a háztetőn apró, kapaszkodó lépéssel veszi üldözőbe menekülő társát.
- Lám, lám, tenni kell valamit - mondta magában és gyermekes epedéssel gondolt az orosz lányra, levetkeztető gondolatokkal ostromolva őt s vérszalasztató vágyással elmerengve a képeken, amiket a szelíd, virágillatos kerti levegőtől megtermékenyült képzelete maga elé rajzolt.
A kert tele volt sétálgató, édeskedő fiatal párral és Caccini a széles kőkorlátnak támaszkodva nézte őket. A lenyugvó nap ezer apró szikrára festette a szökőkút lehulló vizét s a messzire nyúló sötétzöld fákon elömlött bíboros lehelete. Vele szemben egy széles, árnyba boruló fasor nyúlt kifelé, mely egészen néptelen volt már, mivel felhangzott a kert túlsó végéről a kapuzárást jelző dobpergés. Az emberek kifelé igyekeztek, csupán egy pár állt még a szökőkút előtt és gyönyörködött szótlanul a visszacsobbanó vízcseppekben. A munkászubbonyos férfi karja biztos nyugalommal nyúlt át válltól csípőig a lány derekán, ki vállával egészen a férfihez bújt és borzas, szőke fejével hozzábékélkedett.
Caccini nem tudta sokáig nézni a szerelemnek ezt az egyszerű, kifejező gesztusát, kedvetlenség vett rajta erőt és szomorúan lehorgasztott fővel indult hazafelé.
- Akárhogy is vesszük - összegezte sokféle, eszébe ötlő gondolatát - valamelyes feltűnő, kiadós és remek pózban kell kijátszanom magam az orosz nő előtt. Most már nem lenne elég, hogy észrevesz s én aztán próbálom megkedveltetni magam. Talán nem is tudnám, ki tudja milyen gondolkozású nő? Öltözködnöm is kellene, mert biztosan hozzá van szokva a vasalt nadrághoz s ahhoz a biztonsághoz, amit legelőször is a mindennap váltott, finom fehérnemű ad meg az embernek. Tehát pénz is kellene, sőt csakis pénz... Istenem, milyen utálatos dolog, de hát tehetek én róla? Nem tudok dolgozni sem, megzavarta életrendemet, kiforgatott a bőrömből. Pedig hozzá kell férkőznöm, mert ostoba diák módra megszerettem s így nélküle csak elepedek, tehetetlen alakká válok. Egyszer bele kell menni már az ilyen játékba is... Nem vagyok én különb, mint az a széltoló francia fiú?
Mikor kiért az utcára, zsebébe nyúlt s megnézte pénztárcáját. Kétszáz frankja volt, amiből százzal még a penzióban volt adós.
- Száz frankért lehetne egy szép csokrot küldetni... Ah fenét. Enghienbe! Nyerni pénzt, bosszút állni a Pénzen s az ő lába elé szórni a sok aranyat, hogy lássa, mennyire fütyülök arra, ami neki imponál!
Szaladt a metróhoz és egy negyedóra alatt már kint volt a Gare du Nord-on. Az enghieni kaszinóban megvacsorázott, aztán bátortalanul, de minden különösebb aggódás nélkül ült le egyik rulett-asztalhoz. Felváltva rakosgatta a számokat s egy óra alatt alig nyert tíz frankot. Elhagyta a türelme s dühösen feküdt neki a hármasnak, amin a kétszáz frankja egypár perc alatt leolvadt tízre. Caccini erre roppant megijedt s az utolsó tíz frankját most már frankonként rakta fel. A golyó tízszer perdült, az ő homlokán nagy cseppekben gyöngyözött a verejték s az utolsó frankja is odaveszett.
Olyan sápadtan kelt fel az asztaltól, mintha egész vagyonát elvesztette volna. Nagy utálat fogta el és leverő fáradtság. Kiment az erkélyre, hol frissebb volt a levegő és leült egy székre. Alatta meg-megcsobbant a tó, messziről csónakázók vágyakozó, szerelmes éneke hallatszott.
- Utálatos! - tört ki Cacciniből a sok keserűség. Nem lett volna képes egy percig sem maradni tovább a casinóban. Rohant az állomáshoz, ott ideges fel és leszaladással, elfojtott káromkodással várta a párizsi vonatot. Csak akkor nyugodott meg egy kissé, mikor végre megérkeztek a Gare du Nord-ra.
Gyalog kellett hazamennie, mert nem volt két souja omnibuszra. Az úton kemény vádakkal, nagy megvetéssel és utálattal támadt önmagára s alig bírta visszatartani zokogását, mely két könnycseppben bújt ki szeme mögül. Otthon pedig keménnyé dagadt az ágy alatta s ő lázas félálomban forgolódott, míg valamelyik kötekedő álommanó nagy, lángoló hármasokat rajzolt elé a szoba sötétjébe.
3.
Reggel felé mély álomba merült, melyből kilenc órakor nagy zörgetés verte fel. Caccini még a paplan alól kiáltott ki, hogy kicsoda van kint, de mikor feleletül a »le facteur« hallatszott, egy pillanat alatt kiugrott az ágyból, s az álom és a váratlan boldogság fénylő derűjével arcán nyitott ajtót a postásnak. Lelkéből eltűnt minden keserűség és aggodalom, mely az éjszaka úgy megkínozta, s magában a legbecézőbb nevekkel kedveskedett az Acta Mathematica szerkesztőjének, ki számára kis cikke közlése után rögtön elküldte a száz frankot.
A váratlanul érkező száz frankot valami csodás ösztönzésnek vette, mely őt bosszúra serkentette s elhatározta, hogy még délután kimegy Enghienbe és visszanyeri pénzét, sőt meg fogja kopasztani alaposan a bankot.
A délelőttöt fütyülve és dúdolva töltötte el a luxembourgi kertben, hol vidáman sütkérezett a májusi napban és zavartalanul gondolkozott problémáin.
A dejeuner kitűnő volt, sőt mintha az orosz lány is egy tekintetre méltatta volna őt. Utána alaposan kicicomázta magát a kis Caccini, szép, bolyhos szalonkabátot vett fel, vasalt szürke nadrágot és fénylő lakkcipője felé hófehér kamáslit illesztett. Arcát jól kiborotváltatta, gomblyukába egy pár kövérszirmú, illatos ibolyát tűzött s oly derűsen lépett az utcán, hogy az emberek gyönyörködő mosollyal nézték őt.
Mikor a Place de St. Michelen felült az omnibuszra, eszébe jutott tegnapi elindulása s megkínzott lelkén ismét átrezgett az átélt fájdalom. De a remény nem hagyta el, komoly küzdelemre kelt benne a félelemmel, s a kettő végre is kétkedő, babonás találgatásba olvadt. Behunyta szemét és elhatározta, hogy azt a számot fogja állandóan rakni, amit szemét kinyitva először megpillant. Olyan komolyan vette ezt a dolgot, hogy az ideges félelemtől alig tudta szemét kinyitni. Mikor végre szemhéja felrebbent, kapkodó szeme egy csomó plakátra tapadt, mellyel egy bolt tele volt ragasztva. Annyi, kövér, sárga hármast talán életében sem látott, mint amennyi ott éktelenkedett az ízléstelen falragaszokon. De Caccini örült, mert makacs elhatározással ő is a hármas számhoz ragaszkodott, melyen tegnap minden pénze oly hamar elúszott.
Egy templom falának mélyedésében kőből faragott, felfeszített Krisztust látott, mely alatt piros mécses égett s egy halom virágcsokor feküdt.
- Krisztuskám segíts meg! - fohászkodott gyermekszóval Caccini, bizony egyszer én is megérdemelném, hogy kedvezzen a szerencse. Adok sok aranyat a szegényeknek, hozok neked sok virágot és megcsókolom szeggel átvert, vérző lábadat.
Az állomásra éppen jókor érkezett, már a kalauz csapkodta gyors tempóban a kocsik ajtaját, s mikor ő felugrott, megadta a jelt az indulásra.
A félóra, mely alatt Enghienbe ért, nagyon gyorsan eltelt, mert el volt foglalva azzal, hogy minduntalan felbukkanó, legkülönbözőbb gondolatait elűzze. Nem akart semmire sem gondolni, hogy higgadt lélekkel, pihent aggyal foghasson a játékhoz.
A kaszinóban még csak kevesen voltak, csupán két asztalnál játszottak. A visszhangos teremben furcsán, komikusan hangzott a marqueur dalolva hangsúlyozott szava:
- Faites vus jeux, messieurs... Rien ne va plus? - Fini.
A kerék a nagy csendben hallható súrlódással forgott körbe s a labda kecsesen ugrált egyik mélyedésből a másikba. A kerék forgása most lassulni kezdett, a labda lanyhán s kötekedő bizonytalansággal mozgott, az emberek pedig előremeredt nyakkal, izgalomtól csillogó szemmel figyeltek rá.
- Numero trois - énekelte a marqueur, öntudatlan majomkodással raccsolva és elnyújtva az r-et.
Az ezüst és arany pénzek megcsörrentek a falapát alatt, amivel a bankba húzták őket és Caccini már tegnapi helyén ülve remegő kézzel rakott tíz frankot a hármas számra. Az ő asztalánál az ötös jött ki s szomszédjának, egy ráncosképű, parfümös dámának egy halom ötfrankost fizettek ki.
Caccini az első tétet elvesztette, de a másodikat, mikor oldalra is rakott ötven frankot, megnyerte, s ettől kezdve lassanként magas fehér tornyokat rakott maga elé az ötfrankosokból s egy kis csomó arany is feküdt előtte. Úgy látta, hogy a marqueurök már bosszankodnak rá, s jóízűen mosolygott és számlálás nélkül húzta be a nyert pénzt.
- Itt már elég is lesz - mondta magában nagy büszkén - ez csak gyerekjáték.
Megszámlálta a pénzt. Nyolcszázötven frankot nyert egy és fél óra alatt. Az ezüstöt beváltotta aranyba, s a kaszinó belső termei felé ment, hol nagyban folyik a játék. Ott már igazolnia kellett magát s belépni a kaszinó tagjai közé, ami meg volt egy pár perc alatt. Bent elegáns hölgyek és urak ültek az asztaloknál, s bár Caccini sokat nem értett a játékhoz, mégis leült egy üres székre.
Az ő asztalánál a bank hatszáz frankra nőtt, de nagyon lanyhán ment a játék, mert négyen, kik előtte ültek, nem tartották a bankot. A bankár Caccinire nézett, s ő bólintott a fejével, bár alig tudta, hogy miről van szó.
Kapott két lapot, mire a szomszédja fülébe súgta, hogy »magnifique« s lenyomta a két lapot az asztalra, hogy mindenki lássa. Caccininek kilence volt, s behúzta hidegvérrel a bankot. A játék tovább folyt, a bankadásban Caccini került sorra, s olyan szerencséje volt, hogy az általános, forrongó elképedésre csakhamar körülvették a nézők, s bankja már négyezernyolcszázra szökött. Ezt már senki sem tartotta az egész teremben, mert csupa szolíd, délutáni játékos ült az asztaloknál.
Caccini megtömte zsebeit a pénzzel, s önkívületes, ujjongó mámorral és rettenetes fáradtsággal támolygott ki a teremből.
Kint a parkban nagyot szippantott az enyhe, tavaszi levegőből, arca derűs napszínbe öltözött s nagy szemét eltöltötte lelke mámora csodálatos ragyogással. Úgy lépdegélt, mint aki a legnagyobb boldogságot hordja magában és szét akarja szórni fölöslegét az emberek között. Mintha megoldotta volna az étet titkait s örök világosság gyúlt volna fel benne, mely az idők magaslatára emelte őt, honnan nézve az emberi dolgok harmonikussá válnak, dombbá a hegyek, völggyé a szakadékok és csak az emberek egyenletes, folytonos, boldog nevetése hallatszik fel.
A zenekar Ophelia végső dalát játszotta és a szépvonalú nők vágyakozó epedéssel szemükben hallgatták a zenét. Caccini közéjük lopózott lelkével, hívó életre csalogatással surrant el köztük, s elérzett belőlük magába minden fiatalságot, minden vágyat s megremegett benne minden kikívánkozó szenvedélyük.
Caccini áhítatos szeretete egybeölelkezett ezzel a szép világgal, amely körülvette. Nagy, megértő szeretete olyan fiatallá, elragadóvá tette arcát, hogy az emberek tekintete csodálkozva akadt meg rajta.
Pénze valósággal lehúzta zsebeit. Ő meg sem számlálta. Lehetett vagy hétezer frankja. Felment a kávéházba, melynek nyitott terasza a tó fölé nyúlt ki. A torka száraz volt s valami italra vágyott. Grand Marnier-t kért, melynek az aromáját legjobban szerette, mert nehéz, szédítő virágillatot érzett ki belőle.
Kiivott egy pohárkával s elöntötte egész testét a jóleső belső meleg. Mikor a harmadik pohárnál tartott, szétnézett maga körül. Nem messze tőle két francia nő ült s egy fiatalember. Rájuk vetődő tekintete két mosolygó, csodálkozó szemmel találkozott. Caccini hosszan elmerengett e szemeken s a nő pirulva sütötte azokat le. Ő pedig érezte, hogy életében most először tett nőre ilyen nagyobb, komolyabb hatást. Valahányszor a tó felé nézett, érezte, hogy a szép francia asszony ránéz. Szemében nem érdeklődő kíváncsiskodás, jóakaró fölényesség volt, hanem megérzése a különös, a csudálatos lelkű férfinek, a felkínálkozó, meghódoló asszonyérzés félő, szemérmes kínálása.
Caccininek kedve támadt csónakázni, hogy kidolgozzon magából valamit abból a nagyszerű mámorból, ami majd elszédítette. Mikor a csónakba ült, látta, hogy szomszédjai is lejöttek s a parton sétálnak. Együtt mentek egészen a casino bejáratáig. Most mind a két nő nézte őt, s mikor a casinóhoz értek, az egyik hátramaradt. Caccini egy fényes sávon, melyet a napfény gyújtott fel a vízen, evezett befelé s feje körül tündöklő fény játszadozott. A nő felé intett hívó és búcsúzó mozdulattal, aztán eltűnt előle.
- Ó milyen szép az élet! - ujjongott a kis Caccini hangosan, hosszan felnevetett. A víz meg-megloccsant körülötte, a partról tarka, színes virágok bólogattak felé s illatos csókjukat elküldték hozzá az enyhe, tavaszesti szellővel.
Caccinibe beleköltözött a természet lelke, s e megelevenítő, álmodozó lélek előtt egyszerre csak megjelent az orosz lány képe. Ő ráhalmozta mindazt a szépséget. amit csak kiérezni képes volt a világból e nagyszerű pillanatokban. Hallotta hangját, s ez követelő, hívó, erős hatalommal támadt fel benne.
- Haza kell mennem - mondta magában. Végre is mindennek azért kellett történnie, hogy ma elébe rakjam a legszebbet, amit az én életem csak produkálni képes.
Kissé józannak érezte magát, mikor kiszállt a csónakból, pedig nagyon félt attól, hogy elveszti mámorát. Megivott még két pohár pezsgőt a kávéházban és vidám dalokkal a lelkében utazott vissza Párizsba.
Kocsiját megállíttatta a Krisztus szobor előtt, amihez délután fohászkodott. A szobor előtt egy kis mezítlábos fiúcska állott, ki imádkozó anyjára várakozott. Caccini kezébe nyomott egy marék aranyat, s nagyot nevetett a fiú megrémült arcán.
Nyolc óra lehetett, mikor a Boulevard St Michelre érkezett. Kiszállt a kocsiból, s aztán egy pillanatig gondolkozott. Halkan megszólalt benne valamilyen józan, fontolgató gondolkozás, amitől roppant megijedt.
- Ó ez gyávaság, piszokság lenne - határozta el magában, s bement egy kávéházba. A kávéház tele volt hangosan beszélő, duhajkodó emberekkel, kiknek a diner után támadt jó hangulata s boros mámoruk egy általános, bolondos jókedvbe tömörült, ami magával ragadta tüstént Caccinit is. Pezsgőt rendelt s gyorsan felhajtott egy pár pohárral. Most már a füle zúgni kezdett, arcán lázas pirosság ömlött el, a dolgok meglágyultak és egymásba folytak körülötte. A kávéssal megegyezett s az tíz piros frakkos zenészt átengedett neki. Azok mindjárt magukkal hozták hangszereiket s követték Caccinit, akit most már elragadott egy őrületes vágyakozás és szinte ellenállhatatlan erővel űzte egyik boltból a másikba. Egy virágüzletben összeválogatta a legszebb virágokat, azokat nagy kosarakba szórta amiket vihogva vittek utána a boltoslányok, kifosztotta egy nagy borüzlet pincéjét s vagy ötven üveg pezsgőt toltak utána nagykerekű, öblös taligákon. Összevásárolt mindent, ami gyümölcsben, ételekben jó és kapható volt, s még mindig csak a nagy bankókat adta ki. Mentől több bolondságot csinált, annál jobb kedve lett, fütyörészve, szemére húzott kalappal ment a furcsa menet élén, közben megállt néhányszor, hátranézett s úgy elkezdett nevetni, hogy kísérőire is átragadt jókedve s valami szokatlan, nagyszerű kacagásban törtek ki.
A penzióba felmenet Caccini csendet parancsolt, a zenészeket kioktatta, a virágoslányokat maga mellé hívta s a többieknek is halk hangon kiadva rendeleteit, becsengetett a panzió ajtaján.
Az ebédlőben pedig együtt voltak a vendégek két hosszú asztal mellett úgy, mint mindennap. Az orosz lány a francia fiúval társalgott, de többször elgondolkozott, olyan várós hangulatban volt, ami sokszor meglepi a fiatal lánylelkeket, amikor elkedvetlenednek a kicsinyes mindennapi dolgoktól s azt kívánják az élettől, hogy valami szokatlanul nagyszerűvel lepje meg őket.
A desszertnél tartottak, megitták már borukat, de a társalgás nem tudott általánossá, hangossá melegedni, csak az egyes pároknál szakaszkodott meg s olykor majdnem egészen elhalt.
Az ajtó mögött mozgolódás hallatszott, aztán felharsant a Rákóczi-induló s az ajtó szárnyai szétpattantak. Mindenki elhallgatott s valósággal ijedt csodálkozással ugráltak fel az emberek. A nyitott ajtón át hatalmas, szép virágok repültek be az asztalokra, az emberekre, s egyszerre megtelt a szoba virágillattal. Most már eltűnt a félelem az emberekből s helyette egy erős, soha nem érzett lelkesültség fogta el e polgári szíveket, mely valami tagolatlan, hosszas s a gyönyörűségtől megremegő kiáltásban tört ki.
Az ajtóban állt Caccini s két kézzel szórta a virágot. Az orosz lány körül már halomra gyűlt a sok rózsa s ő könnyezve, megszakadozó boldog nevetéssel ölelte magához őket s igyekezett csokorba fogni.
Caccini belépett a szobába s utána tódult furcsa kísérete is. Minden szem rátapadt, de ő észre sem vette tekintetüket. Arcát nagyon halvány pír borította s valami belső fény gyúlt ki rajta, mely szemében már tündöklővé vált. Feltámadt benne a triumphusok élén haladó római imperátorok nagyszerű fenségessége s homlokán e nép több évezredes intelligenciájának derűje ragyogott.
A zenészeket elhelyezte a szobában, aztán felrakatta az asztalokra a pezsgőt, a sok gyümölcsöt s a legkülönbözőbb kívánatos ételeket. A visszafojtott csodálkozás hangos, összevissza beszédben tört ki az emberekből, kérdésekkel ostromolták Caccinit, a zenészek lármás indulókat játszottak, a szobalányok az asztalok körül forgolódtak, a pezsgősdugók nagyot durrantak s az első pohár pezsgőt nagy bravo kiáltással hajtottak ki a vendégek.
Caccini végre leülhetett s az orosz lány feléje fordított, szép, csodásan mosolygó arcára nézett.
- Milyen különös ön ma - szólt hozzá Vavilovna kisasszony.
- Meg akartam szólaltatni magát s íme elértem - válaszolt Caccini tréfásan s egy kicsit remegő hangon. - Mert látja, annyiszor gondolkoztam magáról s még azt sem tudom, hogy hívják? Mademoiselle Vavilovna az olyan idegenül hangzott nekem, szerettem volna olykor azon a néven szólítani magamban, ahogy otthon az édesanyja hívja.... Nem haragszik érte?
- Ó dehogy. Militriszának hívnak.
- Militrisza, Militrisza - ismételte Caccini áhitattal, dallamosan, milyen különös név! Nem is gondoltam volna rá.
- Egy tündérmesében szerepel ez a név s anyuskám még gyermekkorában megszerette.
- Igen, igen, van benne valami tündéri - kapott a szón Caccini, de aztán megszégyellte magát s hirtelen elhallgatott.
Koccintottak s kiitták a poharukat, amitől Caccini bátrabbá, közlékenyebbé vált:
- Most elmondom magának, mert többé sohasem merném, hogy magácska az én életem részévé lett. Elvittem innen a maga nagy, viruló, egészséges szépségét s felépítettem magamban sokszor az én nagy gyönyörűségemre. Ha máskor szóltam volna így magához, kinevetett volna, de ma ugye különös este van, megnyilatkoztató, megbeszéltető, ma nem tudom szavak mögé rejteni a lelkemet, lám kiemeltem maga elé... Maga megszólaltatta bennem minden régi, elfojtott vágyakozásomat s a lelkemben elszórt apró dalocskák egyetlen erős hanggá, énekké váltak, az én életem énekévé.
- Olyan furcsán van néha az ember - válaszolt Militrisza - lássa én előre éreztem, hogy ma valami történni fog velem - és ránézett Caccinire, inkább a szemével válaszolva, mint szavaival.
Közben a poharak mindenütt sűrűn ürültek, a jókedv már nem bírt csendesen megülni a társaságban, a szoba közepén helyet készítettek, s megkezdődött a tánc. Militriszát is elkérték Caccini mellől, kiben szintén megeresztődött a hangos jókedv. Valahogy könnyebben érezte magát, hogy Militriszának elmondta, amit érzett, bár biztosan nem emlékezett, hogy vajon szerelmet vallott-e neki? Militrisza bent táncolt a körben, ő tehát a pezsgőhöz folyamodott, hosszúkat nyelt belőle és csendesen énekelte:
- O quella gioia, che mi fa morir...
Olykor érezte, hogy egy kicsit meg-megszédül. Felállt az asztaltól s kiment az erkélyre. Hangos szóval üdvözölte a szembenlévő, árnybaborult öreg templomot, melynek a harangja éppen akkor ütötte vidám kongással a tizenkettőt.
Az utcán egy csomó bámészkodó ember állt, a kivilágított ablakokat, a mozgó árnyakat nézte és sóvárogva hallgatta a zenét.
- Jó napot csinálok nektek - kiáltott Caccini s egy csomó aranyat szórt közéjük.
Lent rettenetes dulakodás, kiáltozás támadt, ami csak növelte Caccini kedvét. Nevetett s fogcsikorgatva szidta a Pénzt. Kiforgatta minden zsebét s ledobta közéjük utolsó aranyát is. Ekkor megjelent az ajtóban Militrisza.
- Istenem, mit csinál itt? - szólt aggodalommal, hallva az utcán lévő emberek ordítozását, marakodását.
- Jöjjön Militrisza s nézze - fordult hozzá Caccini valami különös lelkesültséggel. Leszórtam nekik minden aranyamat, s hogy elkezdtek élni! Addig csak álltak, bámultak s irigykedtek, de most kiült könyökükre az életösztön. Olyan ez az összegomolyodott, lázas, törtető gesztusú embercsoport, mint a nagy életnek egy darab nyers, véres húsrésze, a bőr, a kultúra lehámlott róluk. Pompás! Nézze csak, a rendőr idejött rendet csinálni, s íme ő is beállt aranykeresőnek és a kardjával megtoldja a könyökét... Militrisza, Militrisza, olyan különös ma minden, a dolgok megtelnek szimbólummal, s maga itt áll mellettem, mintha belőlem kikelt legszebb érzésem volna.
Militrisza gyönyörűségesen mosolygott, mert megtelt ő is Caccini csodálatos érzéseivel.
Caccini hozott ki pezsgőt, s a lány lábaihoz ült szemében felkönyörgő, alázatos tekintettel.
Az ebédlőből kihallatszott a mulatozók dalolása, kik egy összefolyó színes, tarka gomolyagban élénk gesztusokkal ugráltak vagy egymásra dőltek. A lányok arca lángolt, szemükben kéjes tűz égett, szoknyájuk meglebbent az őrült forgatagban, s egypár fiú a földön fetrengett, elkapkodta bokájukat, beléjük harapott vagy rájuk bújt esztelen, szapora csókkal.
Militrisza és a kis olasz az erkélyen ültek. Homlokuk a friss éjszakai szellőben fürdött, s nem telt el szédítő részegséggel.
- Beszéljen magáról valamit - szólalt Militrisza. Olyan különösnek láttam ma este. Volt olykor valami a szemében, amit még nem láttam férfiszemben, s ami nagyon megijesztett, mert rendkívülinek, emberfelettinek láttam.
- Nagy napom van ma Militrisza, mondta Caccini, s fejét a lány térdére támasztva a halványcsillagos égre nézett. Bosszút álltam a Pénzen, bosszút álltam az életen, s mindenkin, ki kemény szigorúsággal verte belém az életfélelmet és a megalázkodást. Mindenki csak a pénz tiszteletét tanította nekem és mestereim is, akiket tiszteltem, szerettem, a földre buktak előtte minden bölcsességükkel, becsületességükkel együtt. Én pedig már gyermekkoromban meggyűlöltem a centesimókat, amiket ájtatos arcú, megfélemlített vénasszonyok áhitatos kézmozdulattal csúsztattak a csörgős, bársonyerszénybe, amit elébük tartottam. Azután láttam, hogy a papok vasárnap esténként nagy buzgalommal, összecsucsorított ajakkal számlálták a piszkos rézpénzt, magas tornyokba állították, s a végén mindig csúnyán veszekedtek. Ha jó kedvük volt, nekem is adtak két soldot, s azt úgy tették, olyan körülményesen, prédikációsan, mintha a világ legértékesebb dolgával ajándékoztak volna meg. Azért akartam én úgy kiképezni magamat az életre, hogy ne kelljen keserűséggel, irigységgel lemondanom mindarról, ami a legtöbb ember élettartalmát teszi, hogy ne kelljen annak a fájdalomnak a gyalázatát magamban viselni, amivel a pénzetlenek nézik a gazdagokat, és megépítettem a magam világát, amibe el tudtam helyezni minden vágyakozásomat és epekedésemet s ahol nem kellett rettegnem, hogy megnövekvő, feltörő kívánságaimat nem tudom majd ellátni és kielégíteni. Ez a világ volt az én menhelyem, s bár a másokét fertőzöttnek, korlátoltnak és ostobának láttam, mégis félmagammal benne kellett élnem, s mert szeretem az embereket, meg kellett gyűlölnöm a Pénzt s meg kellett mutatnom, amit nem akartak elhinni nekem, hogy önzetlenül, őértük, őmiattuk gyűlölöm. Ma megmutattam nekik és magamnak is, ma elszórtam és kihajítottam mindent a zsebemből s béke fog szállni énbelém.
De az álmodozó Caccini feje Militrisza térdén nyugodott, s haján a lány vékony, vértől meleg ujjai végigszaladtak. Nagy, egész testét megremegtető vágy fogta el, s nyitott, beszívó szemekkel fordult feléje:
- Milyen szép maga, hatalmas és nyugodt, várva-várt ajándék, szabad-e nekem szeretnem magát?
Militrisza elnevette magát s átremegett rajta a fiú forrósága.
- Késő van már kis profétám, elmegyünk aludni.
Az ebédlőben már csak iddogáló, s olykor nagyokat kurjantó férfiak maradtak, a zenészek egy sarokba húzódva bóbiskoltak, a virágok pedig összetaposva, átnedvesült, barnás szirmokkal nyúltak el a földön.
Caccini elkísérte Militriszát az ajtajáig, s mikor fehér karja feléje nyúlt búcsúzásra, magához kapta őt s rácsókolta remegő, vonagló ajkára esenkedő mámorát, fel nem lakott, elfojtott vágyakozásának tüzét.
Militrisza félő remegéssel bontakozott ki karjai közül s a szobájába szökött. Caccini kint maradt, lihegve, fuldokolva, fogát összevacogtató, testét meggerjesztő vággyal és kidülledő szeme az ajtó színes, bárgyú képekkel átégetett üvegén függött.
Az üveget most átöntötte a felgyújtott villany enyhe, sárga fénye és megjelent Militrisza kidomborodó, felnyújtózkodó árnya, amint két szépen felhajló karja közt dúsfonatú haját bontotta. Caccini nem bírt megállni a lábán, egy szekrénynek dőlt s a nagy csendben hallotta a lány sóhajtását, hallotta szoknyája suhogását, a kapcsok kipattanását s a halkan megkoppanó cipők zaját. Most az ajtón az árny megsűrűsödött, a kilincs megnyikorgott s a résen átömlő erős fényben ott állott előtte Militrisza. Caccini megmozdult, a lány elsikoltotta magát, de akkor már átszorító öleléssel csüngött rajta az olasz fiú. Szívük erősen, hallhatóan dobogott s a lány ingén átégett a férfi megeredt, forró könnye.
Másnap Caccini későn ébredt fel. A nap a szines ablaküvegen át tarka foltokra oszolva a szoba bútorain s a hanyagul ledobott ruhákon vibrált. Első tekintete a díványra esett s mikor ott a feldudorodó, fehér csipkeszoknyát látta, csak akkor eszmélt arra, hogy hol van. Fel akart kelni, de abban a pillanatban valami éles, szaggató fájdalom nyilallott a fejébe, ami a hátsó agyában, mintegy súlyos vassá keményedve, visszahúzta fejét a párnára. Caccini hirtelenében végiggondolt a tegnapi eseményeken s maga sem tudta mi okból, de egy nagy, félelmetes érzés fogta el s lelke, amit egészen kiürültnek érzett, megremegett a vádoló, meghunyászkodó félelemtől.
- Mi lesz most? - kérdezte magában. Nagy üggyel-bajjal s tagjaiban zsibbasztó fáradtsággal valahogyan mégiscsak felemelkedett s kibújt a kék selyem paplan alól. Militriszára alig mert egy röpke tekintetet vetni s nem látott belőle mást, mint vastag fürtökre omló, gyönyörű haját. A lány a fal felé fordulva aludt mély, nyugodt és pihentető álommal.
Caccini lopva és gyorsan öltözködött fel s mikor egy percre a tükörben meglátta magát, még jobban megrémült. Arca sápadt, beeső volt, szemét apró, véres erek futkosták be, alatta mély, zöldesfekete karikák húzódtak. Magára fintorította arcát és kétségbeesve suttogta:
- Milyen utálatos vagyok... Istenem, de mi lesz most? Vége mindennek! Erősen szédült, a feje nagy nyomással helyezkedett rá. Gondolkozni nem tudott, de ösztönszerű félelem munkált benne, hangtalan, tudattalan siratása a tegnapi napnak és kicsinységének, lehetetlenségének, kilátástalan jövőjének erős érzése. Valaminek, amit bolondul megszeretett, a hiányát érezte. Talán Militriszának?...
Kikutatta zsebeit, de hiába forgatta ki őket, nem talált egy cetimeot sem. - Mi lesz most? - ismételte folyton.
Csendben megrázott minden fekvő ruhát, a szőnyeget szorgosan végigkutatta kivörösödött szemében valami ragadozó, állati vággyal, de nem csillant szemébe egyetlen egy arany sem.
Az egyik karosszéken ott hevert Militrisza kézitáskája. Caccini kezébe kapta s mikor újra meggyőződött, hogy a lány alszik, kinyitotta. Szemén átvillogott az öröm, ajka mosolyra rándult s a táskában halkan megcsörrenő, nevető aranyakat a markába szorítva, gyorsan kisurrant a szobából.