Serkentése a Múzsának
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
Hogy ama bérces kőszálakat
Megtetézhessük azokkal;
Láthassuk várát a Hónornak,
Hol a Múzsák egy nagy tábornak
Fejét fűzik laurusokkal.
A halhatatlanság felette
Örök templomát építette,
Amelybe meghólt a halál.
Itt, ki szerette a múzsákat,
Nevével kérkedő táblákat
Merő gyémántokból talál.
A dicsőségnek trombitája
Nevét harsogva prédikálja
Mindenütt a nemzeteknek,
Ezt a hír felvévén szárnyára,
Viszi a világ négy sarkára,
Hogy általadja ezeknek.
Székulumi az elmúlásnak
Általadják őtet egymásnak,
És megőrizik hűséggel;
És mikor sírjára mutatnak,
Örömnek könnyeit hullatnak,
Koronázván dicsőséggel.
Népei a fagyos északnak
S kik a forró nap alatt laknak,
Hirdetik, ki volt Homérus!
Örömmel tapsolnak őnéki
A Gángesnek gazdag környéki,
Visszaekhózik Ibérus.
Vajha énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpómene,
És éneklője lehetnék!
Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
Mely a legnagyobbaknak is árt,
Bátor lélekkel nevetnék.