Savanyú lelkek

Savanyú lelkek szerző: Cholnoky Viktor

       Ilyenkor, amikor a kezdődő tél köde, nyirka, szele már csaknem állandóan a villamoskocsin való járásra kényszeríti az embert, két meglehetősen komplikált és egymástól is, a villamostól is látszóan nagyon távol eső gondolat szokott felbukkanni bennem, a kocsi sarkába odaszorítottban.

Az egyik gondolat, vagy ha úgy tetszik, aforizma így szól: a beretvát a guillotine-tól csak egy lépés választja el, és ez a lépés a fotografálógép. Ez a három kellemetlen szerkezet, ami lehetővé teszi idegen embereknek azt, hogy büntetlenül foglalkozhassanak a fejünkkel. És a negyedik ilyen szerkezet a budapesti villamoskocsi. Nem azt a szélső esetet értem itt persze, amikor már a kocsinak a kereke foglalkozik az ember fejével, hanem azt, ahogyan a kocsiban ülők foglalkoznak az egymás fejével. Az a hegyes, kellemetlen nézés, amellyel a kocsi utasai egymást méregetik, azok a bökős pillantások, amelyek szinte hangosan mondják, hogy: "ejnye, ennek is éppen ide, velem szemközt kellett ülni azért a rongyos hat krajcárjáért?" (mintha az ő hat krajcárja most készült volna Paquinnél), azok a különösen női orrfintorok, amelyek egész komolyan azért látszanak haragudni, hogy a villamostársaságoktól csúnya indolencia, hogy nem adnak minden egyes utasuk alá külön kocsit, mondom, mindezek a savanyúságok azután eszembe juttatnak másvalamit is.

       Azt, hogy milyen nagy szerencse, hogy Shakespeare az Avon vize mellett született hattyúnak, nem pedig a városligeti tavon. Mert hogyha ez a malőr történt volna meg vele, akkor a világ is szegényebb marad két örökre csodálatos alkotással, a Julius Caesar és a Coriolanus tragédiáival. A tömegnek, az együtt lévő és érző embersokaságnak, hívják azt akár agórának, akár fórumnak, akár pedig egy rakomány villamoskocsinak, ezzel a két hatalmas meglátásával.

       Mert senki olyasvalamit elképzelni nem tud, amit még nem látott. A legszertelenebbül, shakespeare-i erővel csapongó képzelet is csak előbb már tapasztalt dolgokból rakhatja össze a maga újságait, és újat csak a meglátás és az összerakás eredetiségével produkálhat. Ebből azután az következik, hogy ha Shakespeare Budapesten születik, és itt él, akkor nem lett volna képes megírni a tömegmozgásnak, az együttgondolkozásnak és közösségérzésnek azokat a csodáit, amelyeket megalkotott a két nagy római tragédiában.

       Mert Budapesten nincs utca és nincs tér, csak házközök vannak, és a magyar fővárosban nincs 1. Polg. és 2. Polg., csak fogpiszkálók vannak. A fogpiszkáló lévén az a társas lény, amely mindig többedmagával jelentkezik, de azért mindig mereven zárt egyéniség marad. Merev, hegyes, használat előtt meg kell vakarni, használat után pedig el kell dobni. Fából van, de feje nincs, mint a másik társas fának, a gyújtónak, tehát semmiért sem tud hevülni, fellobbanni, semmiért sem emészti a maga egyéniségét, mert semmi más nem érdekli, csak a saját becses énje.

       A pesti publikumnak ezt a fogpiszkálószerűségét, ezt a ridegségét leginkább akkor lehet tapasztalni, ha valami történik az utcán. Az elmúlt kedden ért az a kellemes meglepetés, hogy a pótkocsi, amelyikben ültem, elgázolt egy tizennégy-tizenöt éves suhancot. A legényke az első kocsiról ugrott le, amikor még éppen a legjobb futópályán, a József körútnak a Rákóczi tér felé eső részén haladtunk sebesen, természetesen elcsúszott, és a pótkocsi olyan zökkenéssel vágta keresztül a lábát, hogy mindnyájunkat kilelt tőle a hideg. A fiú fekve maradt az utca pepitáján, és ekkor kellett megnézni, hogy mi történik körülötte. Egyszerre összeverődött a sűrű embertömeg, és körülállta a látnivalót. De olyan merev egyenességgel, olyan részvét vagy szánakozás meg nem hajlította derékkal, hogy nézve ezt a csődületet, okvetlenül a fogpiszkálótartó merev képének kellett felrévülni a szemed elé.

       Elgázolt valakit a villamos? Magánügy. Csak annyiban van közöm hozzá, mert kíváncsi is vagyok, és a kíváncsiság meg az én magánügyem. És a fiú ott fetrengett a vörös - majd azt mondtam, paprikában -, sós vérében, és a sok fogpiszkáló felülről, zsebre dugott kezű kíváncsisággal nézte. Végre a közeli szálló portásában és háziszolgájában volt annyi emberség, hogy felvették, és bevitték a kapu alá, hogy legalább pokrócon feküdjön.

       És ahogyan ott a véres félgyermeknél sem támadt semmiféle közös érzés a pesti utca csődületében, csupán magánügyben, a saját kíváncsiságáért sereglett össze minden egyes ember a látnivalóra, úgy magánügy azokban a házközökben, amiket a székesfőváros magisztrátusa pléhtáblás makacssággal utcáknak nevez, minden. Közérzés, együttérzés itt sincs. Az ország különböző vidékeiről alig harminc esztendő alatt összeverődött budapesti lakosság, ez a múlttalan és nem történetileg kialakult társadalom még mindig idegen egymástól, egyáltalán nem érez együtt. Ez az egységtelen és még mindig falusi vagy kisvárosi publikum a más szerencsétlenségében is csak a nagyváros szenzációját érzi meg, mert nem testvére egymásnak, mint a párizsi a párizsinak, a nápolyi a nápolyinak.

       Ez a partikulárizmus csodálatosan észlelhető Budapestnek minden olyan helyén, ahol sok ember van együtt, tehát az utcán is. Az angol frakkot vesz magára, amikor otthon a családjával ebédel, de simulékony ruhát és lelket ölt, amint kilép az utcára. Mi otthon ingujjban ebédelünk, de azonnal testi és lelki kivasaltságot öltünk magunkra, amint az utcára lépünk, vagy a kávéházba megyünk, vagy pláne ha hatért felülünk a villamosra. Valami egészen tótágast álló gondolkozáshiba révén ingujjra vetkőzött demokraták vagyunk a világ legjogosultabban arisztokratikus helyén, a családunkban, de tüstént Montmorencyakká és Stubbenbergekké alakulunk át, amint kilépünk a demokrácia legjogosultabb helyére, az utcára. Otthon a hajmafélék különféle alfajaitól csuklunk hangosakat, az utcán az osztrigától jóllakott Brillat-Savarinek brómos tengervízillatát leheljük magunk köré saját és exkluzív légkörnek. Bent a lakásunkban bejelentőlap és adóvégrehajtás szerint számolható emberanyag vagyunk, az utcán, ott rögtön ráébredünk a saját külön emberi méltóságunk tudatára.

       Ezért ül peckesen és a szomszédjától lehetőleg elhúzódottan a pesti ember a villamoskocsi padján. Savanyúan és fogpiszkálószerűen. A Párizsból Meudonba vagy Auteuilbe baktató omnibusz kebelében, a nápolyi funiculin, a londoni földalatti vasúton érdeklődő beszélgetés fejlődik ki vadidegen emberek között, és közvélemény alakul ki. Nálunk próbálj beszélgető társat keresni a villamoskocsin! Még ha az ismerősöddel beszélgetsz, azért is savanyúan néz rád a szomszédod, nemhogy még ő állna szóba veled.

       A savanyúság és fogpiszkálószerűség városa vagyunk, és ez a ma még nem amalgamálódott, az utcán arisztokrata és osztálygőgös publikum az oka annak, hogy Budapest nem igazi nagyváros, hanem csak nagyon sok házból összeépített kőkolosszus.