Sanyarú Vendel
| Sanyarú Vendel szerző: Kosztolányi Dezső |
Hol vagy, Sanyarú Vendel? Micsoda szél fúj ide, tintás ujjú - annyi idő után -, az aszfaltra, egy ijedelmesen megváltozott világba, téged, minden dolognál szomorúbb, viccek anakronizmusa, nyugdíjazott humor, kiérdemesült élclapfigura? Úgy rémlik, hogy újra látunk téged. Ha nem csalódunk, találkoztunk is veled múltkor, egy utcakereszteződésnél. Ábrázatod még ösztövérebb, még sárgább, még siralmasabb, az orrod akkorára soványodott össze, mint egy szem töpörtyű, s a pudvás ádámcsutkád még hegyesebb. Úgy vigyorogtál, akár a hold novemberi éjszakákon a temetőkertek fölött, szegény, szegény barátunk, handlénál vett szellős kabátodban, amelynek a szélét már moly harapta, penész cifrázta.
Szeretünk téged, hiszen a miénk vagy, magyar figura, akinek a humorát igazán csak mi értjük meg. Foglalkozásodra nézve díjnok, s az benned éppen a nevetséges, hogy reggeltől estig körmölsz, és még sincs soha egy megveszekedett garasod sem. Aki jól meggondolja ezt, az belefulladhat a nevetésébe. Este például besétálsz a hentesboltba, öt krajcárért sonkát kérsz, aztán hazamégysz, megeszed a sonkát s utána a zsíros pakolópapírt. Más ilyen pukkasztóan vidám históriákat mesélnek még rólad. Ma azonban folyton változtatod az alakod. Sok helyütt jársz egyszerre. Lehetne belőled egy könyörgő körmenetet csinálni. Nem tudni, ki vagy, csak egy a bizonyos ma is, az, hogy szellemi munkával foglalkozol, úgynevezett fejmunkás vagy, aki magában viseli a mai társadalom pilléreit, az alkotó elveket, s gondolataiddal tartod fenn életünket. Van töltőtollad is, de télikabátod az nincs. Egy ízben tanárnak láttunk, aki nyers paradicsomot vacsorált, máskor bírónak, akinek rojtos kézelője volt és nagy családja meg egy öreg, babos nyakkendője, de tisztán, szelíden, keserűség nélkül mondta ki ítéleteit a király nevében, s ismertünk már piktornak is, zongoratanítónak, ügyvédnek, kis joggyakornoknak, írónak, tudósnak és apostolnak. Mostan ezer korona vagy kétezer korona vagy háromezer korona az évi jövedelmed. Tegyük azonban hatezer koronára, s gondolkozzunk, mint tudsz megélni. Ma nem találhatsz a körúton szöcskét és vadmézet, mint az egykori anachoréták az őserdőben. Csodádra járnak a nemzetgazdászok. Lelkiismeretednek oly patyolatfehérnek kell lennie, mint a gavallér báli ingelőjének, s úgy kell benned tündökölni az erénynek, mint a gyémánt inggomboknak, kell, hogy független légy minden anyagias szellemtől, kell, hogy az agyvelőd rugékony, villamos és friss legyen, kell, hogy bátor légy, erős és szép, mint egy arszlán, kell, hogy ismerd az életet, mikor a kávéházra se futja, s kell, hogy ne ismerd a csüggedést, mikor éjjel az apró gondok tűpárnáin nyugszik áldott fejed.
Gyermekeiddel is találkoztunk. Mert sok-sok gyermeked is van. Ők azok az apró Vendelek, akik majd átalakítják szakadt kabátjaidat, megtépett ideálizmusodat, és tovább hordják, a boldog, mosolygó, kövér mohók körében fenntartván a gondolat uralmát, a kapzsi vandalizmussal szemben a krisztusi, szelíd, áldozatos vendelizmust. Gyakran halljuk most gyermekeidet beszélgetni a külvárosi villamoson. Boldog gyermekkor, bábuk, lepkefogók, matricák kora. De ők - kis öregek - csak a disznózsírról, a borjúhúsról meg a kenyérárakról beszélnek. Ez a költészet, fillérekben kifejezve. Milyen jól vannak értesülve szegénykék. Képzeletükben a tündér egy termetes vásárcsarnoki kofa. Álmodni pedig arról álmodnak majd, mint te, aki minden szenvedésed ellenére csak az úri tisztaságot, az aszkéta-munkát, a szellemi életet akarod folytatni kéretlenül is, erőszakosan tovább akarod fűzni, anélkül, hogy bármi biztatást kapnál. Mindenről leszoktál már. Nikotinmentes szivart szívsz s koffein nélküli kávét iszol, élet nélküli életet élsz. Lemondtál a húsról, a tejről, a zsírról, a villamosról, a könyvről, az automatabüféről, a készen vett ruha pazar eleganciájáról, nábob, álmodozó, gazdag, önmagadat pazarló lélek. Csak arról a gondolatról nem tudtál még lemondani, hogy itt szükség van rád, a szellemi életre, a gondolatra.
Sanyaru Vendel, mi nem tudunk mulatni rajtad mostanában. Viseltes kabátodra egy ordót szánunk, egy sziderális tündöklésű medaliont arcod alá, amely hasonlatos a holdhoz, vagy még inkább a nagyvárosok éjszakájában világító utcai órához. Egy csillagot neked a rongyos gomblyukadba, oly fényeset és büszkét, mint a Sirius.