Sűlyedés
szerző: Tompa Mihály
Szatmárban, melyet a Szamosnak
Gyorsan futó hullámi mosnak,
A part felett közel,
Ki jár a szántóföldeken,
- Hol a fehér kenyér terem -
Mély sűlyedésre lel.
Mikor vevé eredetét?
Régen kihalt tán, aki sejté;
Hiába kérdezed,
Még az emlékezet
Sem válaszol, rég elfelejté.
De róla monda él,
Mit, a serdűlő unokáknak,
Beszédes ajka vén apáknak
Hiven el-elregél;
S tuléli őket a beszéd.
A sűlyedés történetét,
Időnek őszült gyermeke:
Mondd el nekünk, rege!
------------
Egy szűk határu falvacskában
Két ember éle hajdanában;
Egyik gazdag vala,
De felfuvalkodott szivében;
Elűzte a szegényt,
Ha tőle kért Isten nevében.
Sok földje, rétje volt,
De mégis a másét kivánta;
S irigység mardosá,
Ha boldogult felebarátja.
Hitetlen volt, s templomkerűlő.
Galád, s a más kárán örűlő.
Másik szegény vala,
De ékessége volt kegyesség;
Kisérte lépteit
Jámborság és az egyenesség;
Isten félelmiben
Járt a világ s az Úr előtt,
Abban nevelte gyermekit,
Kik tarták tiszteletben őt.
Megtörte szívesen
Kenyerét a bús éhezőnek;
Nem tudta balkeze,
Mit szíve, és mit jobbja tőnek.
A szűk határon birtoka
Nehány barázda volt csupán,
De amely termett gazdagon
Az istenáldás harmatán.
Gazdag s szegény
Szomszédok voltanak;
Itt és amott
Felnőtt legényfiak.
----------
Történt egykor, hogy a szegénynek
Fiára nagy szerencse várt,
Elnyervén boldog élet-társul
A legszebb, a legjobb leányt.
A jegybenjáró mátkapárnak
Üdvet mosolygott homloka,
S hangzott vidám öröm zajától
A jó szegény kis hajloka.
De a gazdag szivét sötéten
Megszállja a gonosz,
És a szegény boldog családnak
Szörnyű nagy bút okoz;
Arany s fortély ugy elvakítá
Az ingatag lelkű anyát:
Hogy a gazdag fiához adná
A hű szegény menyasszonyát.
És míg a gazdag, kárörömtől
Elrészegülten, tombola:
Az elszakasztottak szeméből,
Titkon kinos könyár folya.
Takartak a mezőn javába',
Száz szorgos, napsütötte kéz
Kötött s rakott szemtől nehéz
Kévéket a kereszt-rakásba.
S már bévivé a koszorút,
Melyet kalászokból kötött,
- Szines szalaggal ékesen -
A munkás ünnepélyesen,
Zsoltári háladal között:
Midőn fiával, a szegény,
Keresztiért ment a mezőre;
De csak nehány kuszált marok
Várt künn a jámbor érkezőre.
S hol izzadás között
Szántott, vetett, kötött:
Verejtékének drága bére
Jutott a tolvajok kezére.
Jól tudta, hogy ki volt!
De ajka egy rosz szót se szólt.
"Nem hágy el Istenem" sohajtott,
S szótlan fiával visszahajtott.
-------------
Eljött az őszi forgatás.
És a szegény, nézvén előre,
Két ökröcskével, szántani
Korán kiment a szántóföldre.
De már a gazdag és fia,
- Szomszédja lévén balfelül,
S vonván ekéjét hat tulok, -
Földét elszántá hitlenül.
"Romlást hozál
Szegény fejünkre álnokúl;
Te lész oka,
Ha tán jámbor fiam kimúl;
Te vetted el menyasszonyát,
Kévénk vermednek adta magját,
Földünket szántod mostan el,
Nem félve a nagy ég haragját.
Amint ezt míveled:
Ugy áldjon Istened!"
S az mond negédesen:
"Ugy áldjon Istenem,
Mint elvevém koldus kepéjét;
S föld nyelje nyomban el,
Ki másénak veté ekéjét;
S ha e föld a tiéd itt,
Bolond szegény:
Ne menjek egy tapodtat
De sűlyedjek el én!"
S amint a szót kimondta:
Megnyilt alatta a föld...
Fiastól, mindenestől,
Legottan elnyelé őt.
És aminő darab helyen
Megfér ekéstől hat tulok:
- Fakadván büzhödt víz alant -
Maradt mély sűlyedés-torok.
S mig a szegény
Mindenhol e csodát beszélte:
Boldog fia
Világát hitvesével élte.
-----------
Az éltes magvetők, mikor
A sűlyedésnél szántogatnak:
Az ostoros fiúk előtt,
- Delelni amidőn kifognak,
Vagy a barázdában pihennek,
Megösztökélvén az ekét -
Miként nagyapjuktól tanulták,
Elmondják a regét.
Nem is gyanítva, hogy szavokban
Oly magvat vetnek el,
Amely az évek barázdáin
Még sokszor ujra kel;
Növelve bűbájos virágot,
Amellyet ápolgatni fognak
Tovább regélő unokák, a
Jövendő századoknak.