Süppedő talajon
szerző: Kaffka Margit
- Nem alszol egyet, Klári? - szólt át az öregasszony hangja a szomszédos szobákon.
- Nem vagyok álmos, nagymama.
- Jó lenne pedig; még csak négy óra. Szebb volnál estére.
A leány csak a tükörből vette észre, hogy rándít egy piciny a vállán. Nem felelt - a léptek úgyis eltapogtak; messzebb egy ajtó nyikordult óvatosan még és a széles, téres falusi házon már pihegett a lomha nyárdélutánok meleg, szendergő csendje. Mindenki lepihent.
A tükör előtt ült és lassan, ütemes hanyagsággal húzta a puha hajkefét át meg át a homlokon szétfésült, dús, fényesbarna haján. Csakhamar abbahagyta, hátradőlt a nagy plüssfotölben, ölébe ernyedt kezekkel elmerülve; nézte egy darabig az arcát, a régi, gyakori tűnődéssel, szép-e csakugyan? Úgy szerette így figyelni a vonások mozgalmas, kifejező játékát, hogy mi minden telik egy arcból, kipróbálni mosolyokat és nézéseket: - ez figyelés, megvetés, kíváncsiság - - milyen nagy csuda egy arc és milyen szép tudva úrkodni minden rezdülésén. Kurtán sóhajtott - kinyújtóztatta meztelen karjait és átkulcsolta velük felhúzott, fehéralsószoknyás térdét. Már milyen régen, rég nem volt ilyen zavartalan, magános, elpihenő perce!
Előrebámult most magafeledten és elnyitott szemekkel. Szemben a kitárt kerti ablakon át elevenen érződtek be a meleg illatok: heves bazsali és langyos, finom verhéna - a kertszéli kőrisfák éles bogárszaga is néha és a gyógyszervetemények ágyai felől ismerős mentáké, ezerjófüveké - - - A szürke fapalánk mögött messzi, mozdulatlan, mélylő kék nyári ég és nagy, telitarka, álomszínes világ odakinn a napon! Hányszor látta így, erről a helyről, ugyanily órában - mennyi sok zsongó csendű, édesen-tétlen nyáron - enyhületes pihenőheteken a nagy falusi ház gondtalan, békés bőségében! A kerti lugas és az ülőkés gallyú szilvafák, ahol fenn, az ágak közt ülve olvasta az első regényeket, derült és kielégítő Marlitte-kat gyermeklánykorában még - - és a nagy, szellős szobák; az orvosságszagú ebédlő magoscifrájú székeivel a patika mögött; a hűvös, zongorás szalon, ahol zöld redőkön át zöld szőnyegekre vetődik megszűrten a nyári fény, s a lengő, világos függönyű udvari szobák itt, vendéghálók; mennyire ismert, megszokott itt minden zugot!... "Hát ennek is vége!" - gondolta furcsa tudattal -, de egyszerre szökkenve eszmélt magára, felütötte a fejét és bizonytalanul mosolygott bele a tükörbe. Ó, hiszen - - hisz épp ellenkezőleg! Nem búcsúzik - ő most már itt fog maradni ezentúl mindig -, egész, egész életen át!
Különös zavart érzett, mintha maga sem volna tisztában a helyzetével egészen. Olyan szokatlan még; hisz ezen gondolkodnia kell, hisz ez mégsem olyan egyszerű! Eszébe jutott, hogy igazában ma este fog csak hivatalosan eldőlni a sorsa - és az a szinte kellemes izgalom nyilallt át rajta, mint régen az iskolai vizsgák előtt, amikről bizonyosan tudta, hogy egyesre fognak sikerülni. Ma megkérik a kezét - ennyi! És odabenn alszanak most elégedetten és megnyugodtan a rokonai - a háznép, akik összefogva ilyen szerencsésen megcsinálták ezt számára.
Szerencse, érthetetlen, buta nagy szerencse, amin esztendőkig tűnődhet majd otthon a kisvárosi álmélkodás. Csánky Klári - - Hát esnek még csudák? Oly ritkán gondolkozott, elszokott ettől; de most akarta. Lehunyta a szemét és szánszándékkal idézte fel a napokkal ezelőtt elhagyott otthonát; fájdalom nélkül, fásult, szinte közönyös utálattal, halálos beleuntsággal. Mostohaanyja, a féligzüllött, korhelyes, öregedő fiskális, ideges boldogtalan anyja, a zagyván nevelődő, vadóc féltestvérkék; az egész úrinyomorúságos, rendszertelen, máról-holnapra élet sivár reménytelensége - ebben érte el a huszonnegyedik évét és a jövője, az ő külön jövője felől már régesrég nem volt egyéb érzése, mint hogy: "Itt lesz valami. Így nem lehet sokáig!" Néha már - mint anyja - valami véres és rémes újságdráma vízióit látta és várta ellene-tehetetlenül, konok érzéketlenséggel önmaga iránt is. A megoldás! - Hát ez, - hát ennyinek kellett történnie csak, hogy a szendrői patika hirtelen gazdát cserél? - - - Most szinte gyötörve foglalkoztatta ez, az asszonysors vak esetszerűsége érdemtől, akarattól nem függő buta véletlene. Ma este egy okos "igen" - és itt arra minden -, a tarka kert és a szilvafák, a zöld vendégszoba és a nagynénje tornyos, dupla ágya odabenn - az övé lesz, úrnő lesz itten. Az új gazda - szegény -, ez a szegény itt ellenvetés nélkül, jámboran vált magához mindent - a házat és darabföldeket -, az ócska bútort a nyakába varrják és őt is és nagymamát. Azután - lehet, hogy az otthoniak is jönnek csakhamar.
Hát ezért! Valami tompa kellemetlenséget érzett, arcáig szökő, gyors vérhullámot - de nem nyitotta föl a szemét. Csak ösztönös gőgje szisszent, hogy ez a vásár így rosszhiszemű, talán - szégyenletes. Miért? Az ajka s a válla gúnyosan rándult. Hogy nem becsület?... Nevetséges! Aztán meg - talán csak most, az utolsó félév miatt érzi ezt ilyen sorskegyelemnek, egyetlen menedéknek - és még így is...
Igen, ő tulajdonképp sohasem gondolt ezzel; jövő, későbbi évek! Nem szoktatták erre. Otthon - amióta csak emlékezett - előtte volt a legborzasztóbb házasélet képe, elmérgesedett szünetlen harca két visszás s nehéz emberéletnek. Micsoda éjszakák! A boros ember és a hisztériás, féltékeny asszony vad összecsapásai, és milyen reggelek, mikor a férfi nem bírt vagy nem akart adni piacravalót. De ő már érzéketlen volt, elfásult. Így tudta fésülni a haját lassan, hanyag ritmussal a szomszéd szobában; őrjöngő káromlások és rémült gyereksírás közt is megvolt a lélekjelenléte. A házat rendbeszedte és nem avatkozott a dolgukba; csak várta nagy, belső undorral, hogy a mindent nyomorultul feledő - lányésznek megfoghatatlan - kibékülések szerelmes csendje mikor borul megint a hálószobára. Az anyját sem szánta - már tudta, hogy vérévé vált ez az élet, az izgalmak levezették bomló, beteg idegei feszültségét. És akkor - hosszabb szélcsendek idején tudtak élni, vigadni is. - Az apja cipőtalpalást elvből nem fizetett neki soha - ezt úgy lopkodták ki tőle -, de ha pénzt hoztak a régi kliensek, színházjegyekkel jött haza és jó parfümökkel. Sok kedvesség volt e vidéki bonvivánban, akit minden ember szeretett - az anyját ilyenek foghatták meg józan, rendes első férje után az eladósodott, asszonybarát, mulatós agglegényben... Vitte őket és a kaszinókertben pezsgőt fizetett a katonatiszteknek, akik a mostohaleányát körülvették. És Klári vak, mámoros feledséggel élvezte e kiragyogó órákat - sokszor idegesen feszült, sikongó jókedvvel. A gazdag nagynénje tavalyi ruháit ha magához formálta, néha merész ötletekkel kellett rejteni az átszabás kénytelenségeit, a megjelenésében úgyis volt valami szokatlan, felötlő; barátnőtlen, magános lányságával, nyers dzsentri-lányos modora és csípős, meglepő ötletei különködéseivel, az otthoni életük torz híreivel a kisvárosi botránypiacon - igen, csupa tisztekből telt csak az udvarra és néha, hajnaltájt a velebánásuk ott mozgott a veszedelmes határon, az úrileánynak és a könnyű nőknek való modor között. "Mi lesz belőled így!" - nyögte néha az anyja, de a leány kicsit hűvös gúnnyal juttatta eszébe: "Miből is adnál egy vánkost, egy törlőkendőt, ha valami jámbor megyei írnok megkérne hirtelen?" - Merő ijesztgetés - ez az írnok nem is mutatkozott sehol -, és teltek az évek. A kliensek is ritkultak - mennyi új, stréber kölyök-ügyvéd a városban -, csupa művészet volt már, ahogy az életük úri látszatokkal tovább tengett. A kicsik nőttek, a nagyobb leány tizenöt éves már. Nemsokára ezek kapják a szendrői néne viselt ruháit. "Itthon maradni vénülő félcselédnek, mosni, vasalni rájuk! Nem - itt kell, hogy valami jöjjön!" - - Csakhogy pár hónapja már mindannyiuk sorsa-fordulását vagy a várt katasztrófát jelentette ez a gondolat. Az öreg beteg volt. Elpetyhüdt, lefittyenő ajkakkal, zacskós, bamba szemekkel közömbösen ült a mély fotölben, állati-mohón evett és üres félmosollyal, alig reagálva hallgatott kérdést és szidást. A nyála csúnyán csordult ki a csibuk szopókája mellett, ha ültében, hortyogva elaludt. "Félévig is elhúzhatja!" mondta a kegyeletből be-benéző, régismerős doktor. A kicsiket kivették az iskolából - a fiú úgyis mindig bukott, boltosinas lett - cseléd se volt már, az anyjuk nem akart az utcára kilépni többet -, a fűszeres csak készpénzért adott lisztet vagy sót... "Itt ezt már be kell várni!" gondolta ilyenkor a nagy leány, de semmi továbbit vagy határozottat. Ez volt - idáig volt - valami egyhete még. A rokonság is hallgatott, bajt-sejtő eltávolodással - a szendrőieket most elfoglalta a maguk ügye. És egyszer mégis jött a kis gyógyszerkocsi és a laboráns neki hozta a levelet. Rögtön felülni, jönni! Egy hétig maradnak még. Az új gazda megjött, nőtlen; egy hét alatt minden meglehet!... Az anyja sírógörcsrohammal kapkodta össze az egy-két elhanyagolt ruhalomot. Estig rázta a kis szekér ismerős, országúti falukon át - olyan bódult volt, mire is gondolt egész úton?... És egy hete lesz már, hogy itt van Szendrőn. - És itt a nagy, meleg nyári csend - falusi csend, mint régen, virít a kert -, verbénák, bazsalikomok -, alig libeg az ablak fehér függönye - - jó szag van itt, tisztaságszag - egy légy zümmög és alszik mindenki - és most már minden nyáron. És mindig...
- A kisasszonynak idehoztam a kávét! Ó, aludni tetszett?...
- Igen, Teri, azt hiszem! Köszönöm! - Már ennyi ideje?...
- Nem baj! A princi se jött ki az uzsonnához a teraszra. Hallottam, hogy mondta a segéd úr: dél óta öltözik és nagyon izgatott!
- Kiről beszél? - kérdezte Klári kurtán, már elég éberen a rendreutasításra.
- Ó - pirult fülig a leánycseléd -, az új nagyságos urat gondolom. A segéd úr nevezte így, mert a régit, a miénket principális úrnak szólította. Csak nem tetszik haragudni?
- Nem. - Elmehet!
Kedvetlen volt - a szunnyadozástól megkeseredett a szájíze. Erőltetve jött-ment, hogy gyújtót leljen a hajsütő lámpáshoz. "Hát ez... az Isten verje meg... valahogy mégis csak utálatos!" A segéd tavaly alázatosan hevült érte; eljátszott vele kicsit ő is, foghegyről, nyári időtöltésül - most az is üti a vasat. Hm! Tetszős, fiatal principálisnét kap. Teri meg akar maradni szobalányul - a laboráns... és mindenki az ő bőrére. Pfuj! A karja meglendült hirtelen, levegőbe szelőn... azután lassan, elszégyellve ejtette le. A rizsporos doboz volt nála - szétporlott volna az idegen szőnyegen. Idegen!... Az anyja szokott így földhözvagdosni! A mosdó elé lépett, megmártotta a hűs vízben az arcát és kezét és visszament a tükörhöz.
Jó későn este - a nagy ebédlőben túl voltak épp a vacsorán, mikor - egy héttel ezelőtt - a kis sárga bricska megállt Klárival az akácos udvaron. Holdtalan este sötétjéből, szénaszagú, nagy rétek frisséről beszökkent a családi lámpa bőséges fénye alá; csókok és kacajok szálltak elébe, kibontották a nénje selyemköpenyéből, amit úgy küldtek a kocsin - és már csókolt, kacagott ő is gyorsan, fölengedt rokonisággal, a szeme felragyogott az apró kalap fátyola alól. Ünnepi bensőséggel hajolt meg a fiatal segéd, mikor keze felé nyúlt az asztalsarkon át. - Csak akkor vette észre az idegent a bácsi oldalán, bemutatásra várón. Feltűnt, milyen váratlan, fűtött mozdulattal rándul vissza tőle ez a kéz - és hogy a tenyere - hideg és nedves; ezt már első percben megérezte a leány. Az arcába alig nézhetett. Igen, szőkés bajusza van és hunyorgó, gyönge szeme. Túlzottan áradó kérdések, városi hírek és az otthoniak hogyléte;... közben alig észrevetten eltűnt közülük. "Nem akart alkalmatlankodni, nagyon tartózkodó;... és ti mindjárt családi ügyeket...!" Ede bácsi mondta ezt, percre mind elhallgattak, a fiatal Barthos is hamarosan ajánlta magát. Klári arra gondolt, hogy holtéhes, finom kis pecsenyét hoznak neki mindjárt, és az asztalon vaj, hónapos retek.
Már maguk között voltak, nyíltan, egyértelműen mesélték el neki a dolgot.
Egy kedves, okos öregember jött ide levélváltások után a vásárt megbeszélni. Egy nyílt eszű, nagyvilági modorú, egy ízig-vérig gavallér - igaz-e, Mariska? - Az apósnak való. - Nem is alkudott komolyan - nagyon gazdag, földesúr Veszprém mellett, - ugye, Veszprém, Edus? Egyszóval a végin áldomásvacsorán azt mondta nekik.
"- Jó, becsületes, csendes gyerek a fiam, Pali. Ugyan-csendes! Hát ez a legkisebbik, szegény anyja beteges volt már akkor. Bizony, bajos így - egy vén nagynénje nevelte -, a bátyjai mind lókötők - de ennek tífusza volt nyolcesztendős korában, utána valami vitustánc-féle, sokat kínlódott. Az iskolákkal is megkésett, de mindig szorgalmatos volt szegény, jó-közepes lett. És a mesterségét, azt imádja, az éppen neki való, elkotyvaszt csendesen, pontosan... Úgy értem, hogy ez békességes, zajtalan hivatás, igaz-e, instálom? - Hanem ezt akartam mondani - szinte féltem így egymagára -, valami neki való feleség is kéne. De ez nem tréfa, instálom! Valami szemrevaló, okos, egészséges menyecskét neki - nem éppen gyereklányt -, aki összetartja a házat, cselédséget, urát; nem hagyja meglopni és kineveli a kicsit - emberek közt forgásra, tempókra. Idevaló leány kéne, aki ismerős a környékbeliekkel. Egyszóval ezt rájuk bízom, kérem - gondoljanak valamit. Ha holtszegény is, nem bánom - neki annál jobb. Mert ez a fiú - ménkű tudja - asszonyok közt nem tud... igen, talán egyáltalában... nem igen barátkozott még."...
Mondták, ismételték, színesen és híven, a családjukbeli élénk, szemléletes beszédmóddal, ami megkülönböztette és kedveltté tette a közülök való asszonynépet. A bácsi véges-végig járt a hosszú szőnyegen, néha szólt ő is és összedörzsölgette a tenyerét, ahogy a patikában szokta. Klári retket hámozott - pompás volt, ropogós; néha felnézett rájuk.
- Hát nagyon szerény, igénytelen ember, az bizonyos! Meghúzódik a segédszobában, és olyan hálás a vendéglátásért, mintha nem is ő volna itt már az igazi gazda. Mindent lefizettek - csak a formaságok vannak hátra.
- Persze nem valami ügyes szalonfi - tódította nagymama. - Nem ír párbaj-kódexet, mint Cseresznyés főhadnagy. Az olyan fajta mindent kiad magából idegenek közt. A kedves emberek nem valók férjnek.
Klári ismerte már az effajta bölcsességet.
- Elég "kellemes" cimbora volt mostohád mindig - próbálhattad a fajtáját.
- Elég parádés szerelem volt anyádék közt, láthatod, mennyit ér az.
- Ugyan! - kacagta el magát végül is a leány és okosan, egyszerűen a szemükbe nézett. Mit beszélnek neki? Szerelem - meg hogy Cseresznyés! Honnan veszik? - Hát érzeleg ő? Azért jött ide, tudta, mi végből hívják. Bánja is ő, bánja is ő!
- Na, hisz okos vagy te, Klári. Csak legyél is mármost - minden tőled függ.
Másnap reggelinél már újságolta sebbel-lobbal a fiatal Barthos, hogy mit mondott neki a princi lefekvéskor az újonjött kisasszonyról. Micsoda remek alakja van, milyen gyönyörű haja! És a szeme!
- Ládd, milyen jól megnézett két perc alatt - hagyta helyben nagymama jókedvűn. - Van annak esze!
És alig leplezett szántszándékkal hagyta kettesben őket a teraszon, mikor az új gazda is reggelihez ült. Erős parfümökkel locsolta tele magát a patikában és fura kis kék selyemkendő kunkorgott a mellényzsebéből elő.
Éles, gyakorlatias, kíméletlen szemével az első pillanatokban meglátta az apró sutaságokat a leány. Látta és elnyelte a gonosz gúny sok asszonyos kacaját, okos akart lenni, magára parancsolt. "Talán csakugyan léha vagyok én - hisz mindez csakugyan nem fontos!" - - Akarni akart és arra gondolt, hogy ez az egyetlen út. E napokon késő éjjelig nem tett, nem gondolt egyebet: görcsös szándékossággal, pihenéstelen idegerővel feszítve-tartani a férfi könnyen lobbant, olcsón-elért hevületét. Ráfigyelni - elrejtve gyötrődő unalmat és kicsinylést -, kihúzni belőle a szót, érdeklődő és vágyat ingerlő nézéssel kísérni és kivárni akadozó száraz mondatait; soha ki nem fakadni halálos türelmetlenséggel minden mozdulata, pillantása félszeg szokatlanságán. Végtelenül kínosan nehéznek érezte mindezt; nem, őt nem nevelték türelemre, jóságos, értő elnézésre. "Csak már vége volna! Csak biztos volna már!" - Mintha azután megpihenhetne majd!
- Én, én igazán alig mozogtam hölgytársaságban, kérem - alig mozogtam. A tanulmányaim elfoglaltak. Én nem szeretem a nagy barátkozást - komoly dolgokból tréfát űzni; csak arra való! Kegyed az első, akivel kiváltképpen szeretek lenni. Én idáig nem bíztam nőkben, de kegyed meg tudna érteni. Ha nem néz le engem azért...
- Dehogy nézem! De lássa, Bólyai, már kértem délelőtt: ne mondja ezt így: kegyed. És szólíthat a nevemen, ez a szokás!... Ezen a vidéken...
Mosolyogni próbált hozzá, ahogy bírt, olyan kedvesen. De a lelke tele volt lázongó méltatlankodással. A félművelt vidéki leány görcsös gőgje ágaskodott benne, mely minden életjogát szólásmódok, formák és osztálybeli tolvajnyelv megkülönböztetéséből veszi. És nőízlése is így alakult, így értékelt csak. "Aki ennyit sem tudott megtanulni harminc éves korára, lehet-e egyéb dolgokban derék vagy érdemes ember?" gondolta néha jó ösztönnel. "És én a nevelőnője legyek egy életen át!..."
Mariskáék búcsúlátogatásokat jártak a környéki falukon e napokban; csak nagymama volt velük; feketeselyem blúzos, gömbölyű, csinos alakja járt-kelt körültük nesztelen és mosolygós odaadással szolgálva kényelmüket, mintha már nászhetes ifjú házasok volnának. Igen - hiszen átlátszó volt ez a dolog. Tizenöt éve lakik Edééknél; a legjobb anyós ugyan - de az elég nagy idő! Pesten, ahol élni fognak, szűkek a lakások, készpénz az élet, nagyot számít egy családtag... A rokoni buzgalomnak egyik rugója, igen; de hisz nagymama kedves, okos halk öregasszony. Hanem a többiek - az otthoniak? Azokért? Hát szerette őket vagy köszön valamit nekik? "Csak önmagamért, igen - hogy élhessek. De hát csakugyan nincs más mód?
- Mariska itt élt tizenöt évig! - mondta nagymama megelőzve a gondolatát. Mariska! Kapós leány volt pedig annak idején idebenn - sokszor hallotta az anyjától -, megyebálokon táncolt még hajnalokig és a birtokos rokonok a falukról még tartották az atyafiságot az elvárosiasodott családdal. A "legjobb fiúk"-ból tellett udvara - de férjhez ki vette volna az agyonosztozkodott kis nehény-ezernyi vagyonával? És ez a derék sváb itten, az ura, tizenöt éve tartja áldott bőségben, hordja neki a városból a jót - Marlitt-regényt, dobostortalapokat, drága ruhát, finom porcelánt... És mindennel elégedetlen, koravén, ideges és elhízott asszony lett belőle. Gyűlölte, lenézte a falut, az úrinépét - a "cselédhadat" fenn a dombon, az uradalmi tisztházakban -, lenézte az urát is, pedig az normális - igen, becsülnivaló és kellemes, okos sváb. Hányszor hallott Klári ideges, panaszhangú sírást este a hálószoba falán át. "Megnyugodni, cicuka, eljön az ideje!" Ez jött; tizenöt évig várt véletlen, egy jó vásárló a patikára. - Mariska harmincnégy éves volt, fáradt arcú, szétesett és hervadó szőkeség. "Mire ennek már Pest?" gondolta a leány titkos irigységgel.
Esténkint megjött a házaspár nekividámodva, felvillanyozottan; és ilyenkor a réginek, kedvesnek érezte a szép falusi házat Klári. Milyen jó volt itt megpihenni minden nyáron; hányszor biztatta, vigasztalta nagynénjét: "Próbálná csak az ő életüket ott benn, azt próbálná csak!..." Hát most itt maradhat a helyén, mosolyogta ideges örömében az asszony. Igen, átveheti a zsúfolt kamrát, csinálhat ő is tortákat a szálányi nagy konyha rézedényei közt - az asztalához ül, az ágyába feküszik -, ó, az ő tizenöt évét folytatja itten. Néha szinte belerémült. Így van! Majd folytatja a barátkozást a doktornéval, aki szolgai szeretettel húz hozzájuk, mert egyszerű családból való; folytatja a gyűlölködést a gőgös uradalmiakkal; könyökölni fog a zöld zsalu mögött és nézi a piacteret, a kékre mázolt parasztházak suta sorát, nyári napszállat porában, fehér hóba takartan, cuppogós tavaszi sárban - ezer estén, minden estén -, mindig. Ezek elmennek - Pest vár reájuk, ismeretlen, várt, új élet... Pedig ő a fiatal!
De Bólyaival azért rohamosan haladt előre az ismeretségük minden napon; a sok környező, idegen akarat szuggesztiója láncolta és kényszerítette egymáshoz e vadidegen emberpárt. A férfi már úgy tapadt a sarkához, mint a bojtorján; félve, röstelkedve, szenvedve; szinte nem is vágytól, hanem valami érthetetlen obligótól kényszerítetten. Mintha ölő szégyen lett volna visszalépnie ettől, mintha rászolgálna azzal mindenkinek az eddig visszafojtott, gyilkos hahotájára, mintha meg kellene mutatnia, verítékesen bizonyítni valakinek, hogy állja a próbát és vállalja ezt a gyönyörű, magánál annyival fölöttibb leányt. Egy délelőtt nyakig pirosodva, tétovázó elhatározással hozta ki az emlékkönyvét; írna bele őnagysága! A Klári ajkán kiszökkent egy éles, véletlen kacaj - aztán le se téve a hímzést, sebtiben odafirkálta a nyitott lapra irónnal a nevét; szálkás, unalomig divatos betűivel. - Hebegve és ámulva köszönte meg, már értette, hogy megint ügyetlenséget mívelt, de sejtelme sem volt, hogy miért.
Hát így lesz ez mindig? Vigyázni, félni, függni tőle - öltözni, erőlködni, igazodni e nő kedve szerint, hogy kiérdemelje, hogy el ne veszítse! Miért? Hát annyival különb? Számítgatta, szinte dühösen acsarkodva magában. Egy tanulatlan, csak öltözéshez értő semmi-lány, üres és csúfondáros lelkű. Különb ember lesz őbelőle, ha ez után igazodik? Neki is megvoltak a fogalmai értékekről és mint minden lény, önmagán mérte őket. Dolgozni, tudni a mesterséget, becsületes lenni a pénzzel! Aki pedig asszony, az házias legyen, hű, takarékos, vallásos - - Mi köti hát ide mégis? - - Igen, igen - hogy például száz férfi közül hány tudna ebbe beleszeretni; talán valamennyi; és száz nő közül ugyan hánynak akadna meg a szeme őrajta? Ez, csak ez számít férfi és nő között.
Háborgó, reszketeg gondolatokkal jött rá ősi igazságokra, amik merő újság voltak az ő hirtelen kinyílt életének. Csaknem mozdulatlanul ült a lány mellett a teraszon, szőlőlomb-szűrte napmelegben - oly közel, oly hatalmába-esetten. A homlokán néha verítékkel futott át a bénult, esengő, forró és ügyefogyott kívánkozás. Reszketett érte és tőle reszketett. Sokallotta őt önmagának. Rémülten ismételgette magában a kényszerképzeletet, hogy ez a pompázó női valóság, ez illetetlen és szabad, teli szépség oda lesz adva őneki, kiszolgáltatva férfiú kényének, és ő... Hogy meri majd, hogy merheti?... A keblén libegő fehér csipkékre meredt gyorsan pislogva, homályló, vöröses pilláin, gyönge személve. Hát így lesz, ez a keserves feszültség, e nyomasztó kényszer és tiltó gát; - egy életen keresztül! - -
Miért húzza be úgy a szerencsétlen mind a két lábát a szék alá, begörbítve, összeszorított térdekkel. Hisz jó cipője van. Miért nem rakja szabadon egymásra? Vagy a könyöke furcsa mozdulatai teszik?... Ezeken tűnődött azalatt mellette ülve a leány és hófehér szálakat húzott keskeny keze a hímzés vásznán.
Fellélegzettek mind a ketten, ha nagymama visszaült közéjük a kötéssel. És ha vele maradt együtt néha a fiatal férfi, olyan ragaszkodó tisztelettel bánt vele, hogy az öreg nő meghatottan fogadta szívébe az "új vőt" a mókás és néha csúfolkodó előbbi után. Ilyenkor Klári beszélt rendesen, az árvaságáról, a drága, jó szívéről, amit csak ismerni kell; s a boldogult édesapjáról, aki bizonyosan szolid, komoly férjet kívánna neki, ha még élne. És amilyen képet így színezett naiv és meleg fantáziája a leányról; ezt a Klárit, ó, hogy tudta volna szeretni a férfi; mérhetetlen, dagasztó boldogsággal, bízva és gyöngéden - elgondolta, hogy férfias támasza, erőssége lenne ő és mindene... és a szeme megtelt könnyel. Ilyen percben, erre a Klárira gondolhatott az előző estén, amikor - hát végre - komolyan szólt nagymamának.
- Igen, hát azt gondolom, nagyságos asszony - hogy igen; hogy megfelelne nekem, - hogy a kisasszonnyal egymásnak. Tetszene szólni - talán méltóztatna -, hogy valamit fogok mondani. Igen - hisz tudom, hogy nekem kell szólni erről...
Nagymama értette - eligazította sebtiben, könnyedén, mosolygósan. Hát persze, ez a sora ennek fiatalok közt. Na lám, milyen nagy mesterek; így kifőzték az ő háta megett! Hát igen - legjobb lesz, ha ő nem is szól előre - - hanem itt lesz holnap a Mariskáék búcsúbankettje - tud róla, ugye? Nagy este a Goldschmied-korcsmában. Az ő nézete szerint legjobb lesz akkor nyélbeütni, muzsikaszónál, bálias kedvben; hajdanába' is úgy ment az. - - És akkor lehetne is mindjárt nyilvánosságra - - no, úgy félig-meddig -, tudja, sejtetni, már úgy viselkedni az itteniek előtt...
Nem fejezhette be, tettető palástolással fordult félre a hálás és megolvadt pillantás elől; álszorgos élénkséggel más beszédtárgyba fogott. Klári jött, korai szilvákat hozott be szőlőleveleken, kis ezüst tálon és otthonias, laza mozdulatokkal igazított a vacsorához terített asztalon. Első pillanatban mindent megértett; nem nézett a férfira és érezte az alakján, arcán, a két elfoglalt fehér kezén legkivált - hódolatos és hálás, ellágyult, mégis egyszerre csaknem közelséges, birtokló és magabízott pillantását. A kezén. - Elkapta és szerette volna letörülni titkon, mintha valami állat - egy kutya - nyalt volna végig rajta hideg nedvességgel. Elfordult gyorsan és a nyitott ablakhoz ment. Nehézléptű inas, tagbaszakadt alakok, dologtól-lehúzott vállú sváb leányok mentek libasorban, vizes kantákat cipelve, végig a pallón; nyújtott, érdeshangú beszéd, nehéz parasztszag szállt fel utánuk a nyáresti porral.
Igen, hát szép lenni estére!
A tükör előtt ült megint és gyakorlott kézzel nagy, laza hullámokat sütött a hajából a két halántéka fölé. Sietni kezdett, bár még nem volt oka rá - rázva lengette a túl forró vasat; az iménti feszültséget szeles, gyors mozdulatokkal repkedte ki magából. Már kész is volt, ráfújt a lángra - összecsapta a szerszámait. Hátrább lökte a forgótükör lapját és vízszínű síkjában egyszerre állva végiglátta egész magát. Szinte meglepte most ez; a nyaka, vállai fehérsége a nyitott ablak esti fényeiben átrózsállóan, elevenen; a gyöngyházfényű két karcsú karja, ahogy ívelőn feje fölé emelte, utánanyújtja sugár és teli, hajlós derekát, amíg keblei kirajzolódtak az ing csipkeáttörésén. Lassan lejjebb húzta vállán a lágy fodrokat. Szép!... Nézte elmerülve, lányos, idegenes csudálkozással - hogy villódzik fehéren és színjátszón az alkonyat előtt, egyre sugárzóbb a homályban a fiatal női bőr. - Ez ő. De ezt - - ezt is - ó, mindent szabad lesz - csókkal és mindenhogyan - utánanyúl majd és neki engednie kell, az övé lesz!... Hirtelen visszarántotta az ingvállt és a két karja, mint két dacos, merev madárszárny, riadtan csuklott össze a keble fölött. Még a tükörbe meredt és már részenkint, küszködve torlódott össze az új gondolat összevont szemöldökei mögött. - - Hiszen őneki - igen, igen, az anyjának is mindjárt volt -, neki gyermeke is lesz majd. Attól! Rá fognak hasonlítani, attól való lesz létük - és az ő sohsem érintett fehérségén, büszke, finnyás testén át. Csúnya, idegen kínokkal...
Visszaült hirtelen, mintegy megszédülve, előregörnyedt ültében; akaratlanul mélyen a tükörlap fölé. Másra gondolni, másra gondolni most!... Ó, hisz már agyonfáradt, már olyan, mint valami idegbeteg! Kimerült, hosszú lelkifeszültségében a magakelletésnek, akarni-akarásnak; és már előbb a gyilkos, lélekveszett reménytelenségek otthon! Pihenni kellene - csak legyen már valami biztos körülötte! Lám, az előbb elaludt itt a fotölben - semmit se gondolt, és tejszínű, jó, falusi szendergés volt az. Lehet lesz majd aludni sokat, nyugodtan; testies, zsibbadt kényelem lesz itten és illatozó kert, kőrisfák, libegő fehér függönyök! Abbahagyni, nem zaklatolódni; gond nélkül - csak élni! És ami jön, majd lassan fog - magától; egyesével, szépen jönnek a napok...
Összeszedődött; már tudva nézett megint és meglátta az arcát nagyon közelről a tükörben. Egészen odafigyelt most - újra magafeledten és érdeklődve. Most megint valami új, egészen csodálatos kifejezés verődött ki rajta - az iménti percekből még talán -, és már akarattal, tudva maradt meg ebben. Lusta, szép nőstényvadak busa és királyi morcossága nézett elő a homályba árnyékolt nagy szemekből és rándulás nélkül, szinte összenőtten vonalzott el a két különös rajzú ajak, mintha soha többé már semmi érdemeset nem találhatna a megnyílásra. De nézte magát. "Most megint újféle vagyok! Százféle is tudok lenni!" Még jobban előrehajolt - csend és homály volt körülötte -, valami eszébe jutott.
Amiket tegnap gondolt, este, lefekvés után. Ilyenkor mindig szokott. Egészen másakat, mint a nappalok igazlátó és rendbefogott gondja, akarása; de olyankor szándékosan engedte bele magát pihentető álmodásba, szinte időt szabott magának erre és a napi valóságok satnya képeit alakította, játszottá át heves színekkel, lobogó, különös történetekké; gyermekkora óta már, és ő volt a főszereplő ezekben. Most ilyet! Ha ma este valahogyan itt teremne valaki - véletlenül; egy egészen idegen, új, erős és hozzáillő. Báró Rédey! Ez jutott eszébe! Évekkel ezelőtt kis ideig szolgabíróskodott itt, forma kedvéért és Mariska akkor még üde asszony volt, szőke és fehér, kedves hangú, tiszta illatú. Azóta tudta tőle, hogy betyáros, szilaj ritmusban - színes, színpados, de szép csatázásuk volt, csak vágy-ölelkezések, nekibúsult, magukért-szép szenvedélyű beszédek, jelek; a körülimádás dacos és fantasztikus, céltalan szépségei. A nénje életében ez a félév volt minden tartalom, érték, drága asszonyi biztonság; ennek az emlékei. Ő kislány volt még akkor, nyurga és rövidszoknyás - milyen sok éve van annak már! Barnabőrű, daliás - szép, szép egyenes ember volt -, nem nagyon fiatal; ha jött, ő a szilvafa tetejéről leste mindig, Marlitt-könyvvel az ölén és minden vére akkor a torkában lüktetett. Észre se vette őt azon a nyáron; a másikon már elkerült innét. Hát hogyha az csak úgy - valahogy kihajtatna ma erre az estére -, épp erre járna a megyében és régi barátságból...Jönne a városi bandával, hangos, keserű kedvben; a hajában egy-két ősz már - hogy átpiroslana, iparkodna Mariska, szegény! Tíz éve annak már! Végignézne rajta titkon, nyers részvéttel, bajuszát pödörve. Aztán... "Ó, abból a régi kis süldőleányból nőtt ilyen pompás teremtés! Csakugyan a régi Klárika?" - - És már haladna lüktetve, lobogva az este, cigány húzná az ő régi, híres nótáit - már mellette ülne az asztalsarkon, szemébe mélyült szemmel; és milyen összevágó, egymáshoz találó volna most a beszédük, feleselő csatás szavaik kardos, kedvéntölt szellemessége, a virtusos kacajok mély, jelentős bánatja. Most értenék egymást; most tudna olyanféle emberrel bánni! Vizet zavarni, kötekedni a világgal; együtt utálni, szép gőggel lenézni mindent, mindenkit. Csak ők egymásra méltó; királyi pár. Mariska elgyűrött arca keservesen meredne utánuk; de őt vinné, már vinné bandaszóval, bolondul szöktetné prüszkölő paripákkal, címeres hintón, más mátkáját rabolva, úrian.
Bolond - bolondság! Elvesző, messze muzsikaszó... Vagy hát nem ezt! Egy más, egészen másféle álom is van; még ennél is különösebb, csudásabb. Az úgy kezdődik - - igen, valódisággal kezdődik az is. Hogy egyszer, a télen még, a városbeli vasútállomásnál ismerősen köszönt felé Goldschmied, a szendrői korcsmáros és ő bólintott némán. - "Az a másik a sógora - mondta valaki súgva a közelben -, a sógora Bécsből. Nézd, milyen érdekes, művészképű!" Kíváncsian megnézte akkor a Goldschmied kísérőjét. Borotvált arcú, nyúlánk és fehér kezű ember volt, elevenpiros száját harapdálta, míg beszélt - horgas és keskeny, libegő cimpájú orra mögött mélyen ült két okos, ép nézésű madárszeme; aranykeretes üveg leplezte a pillantása élét, de megnézte őt élénken, félrekapott fejjel, felvillanva és elgyönyörködőn, De azalatt tovább beszélt, mosolygott állát simítgatva és hosszú, művészes haját; volt valami ideges és finom nyughatatlanság rajta, minden sebes mozdulatán... Bécsben, azt mondják, színházigazgató vagy valami ilyes a korcsmárosné testvérbátyja. Hát az - mi volna, ha az ma idetévedt volna éppen! Goldschmiedtet addig kényszerítik ilyenkor rendesen az urak, míg közéjük ül az asztalhoz - gazdag ember, nagy kortes; most szabadkozna, vendége van, mondaná. - Végre bejönne a vendég is; kutatón, kicsit arrogáns bizalmatlansággal nézne szét, óvatosan meghúzódna először egy asztalsarokban. - A pap joviáliskodna, poharát koccintanák, a doktorné édeskésen kötne bele, s a lapos tiszttartóné emlegetné Wient, ahol nászúton volt. - - De az idegen tekintete őrajta pihenne már. Valami új operett szerelemdalát húzza a cigány - és ő váratlanul, merészen énekbe fog -, hátradőlve a széken a korcsmakert hársfája alatt, a feje fölé emelt karjain támaszkodva, dacos, hazárdos illetlenséggel, már senkivel sem törődőn. Csendítve tisztán, nedves ajkakkal a sziréndal alattomos, forró és megfogó dallamát. "Én leszek az életed, italod is én...!" Nem tanult énekelni... semmi! Érezte, biztos volt benne, hogy van valami megejtő, érdes, ingerlő szokatlanság a hangjában is; és az arcával, a testtartásával azt tudna tenni, amit akar - ha volna, aki megértse, észrevegye azt egyszer. Valami ismeretlen, távoli és magános szenvedély fojtottságába merülne akkor az alakja, összezáruló, lázpiros ajkai. Döbbent csendességben egy halk, rövid taps! Az idegen felé indulna, a közelében ülne már és kurtán, óvatos udvariassággal kérdezne egyet-mást. Arcán műértő, okos szemében a felfedező, az üzletember palástolt öröme. - Aztán táncolna is neki ott. Barthosnak szólna, de csakhamar elválva a pártól, csodálatosan, külön lengene át a fák alatt; a kopott bosztonütemre új, meglepő, magatalálta táncot; graciózus tudatlansága, ösztönös, ritmusos teste minden mondanivalóját kiadná ebben; hajlana hátrafeszült derékkal, lebegő karokkal; az arca, a tekintete, minden hajszála lejtené a tétova és cselekvő, szegény és gőgös, szép, szép életet. Pihegve ülne vissza mellé és az feléje nyújtaná a kezét. Most már komoly dolgokat magyarázna, mérséklőn és mérlegelve - terveket, utat, a jövőt. Talán úgy szólítaná meg őt: "Kegyed!" - - de ez annyira más - egy más világból szól hozzá. És ő vele mehetne a jövőbe, nagy, idegen életmozgásba - mögötte maradna minden...
- Klári! Klárika - Klári!
Ó, már neszek mozgolódtak a házban, készülő, suttogó sürgés a messzebb szobákon át; és ő úgy elmerült itt. A nagymama hívása - mind közelebb! Kinn súlyos, harmatnedves szürkület takarta már a kertet. Megmozdult és összeborzongott meztelen válla az este hűsétől.
- Klári, mit csinálsz, fiam! Indulunk mindjár'; még így vagy? Ahá, a hajad rendben!... Várj csak, gyertya kell ide!
Kigördült, kerek, csinos csípeivel, mint egy puha, fekete pamutgombolyag - nyugalmas, körvonalas folt a szürkületben; biztató és biztos, kedves ceremóniamester - égő cigarettje enyhén pirosló tűzfolt - mozgott ide-oda a homályban. Egy odábbi ablak már lámpafényt vetett a kertbe. "Mariskát most préselik odabenn!" - gondolta fiatalos gúnnyal a leány és szépen nőtt, lágy derekán egykettőre megcsatolta a hajlós csontú kis fűzőt. Két gyertyát hozott nagymama és összetűzte a függönyöket.
- Hol a ruhád, kedves? Gyer' csak, hadd nézzelek! Ez jól fog állni. Jaj, csakhogy ez a vasalónyom itt elől nagyon meglátszik. Hm - kivágjuk mélyebbre? Nem lesz sok - - egyelőre? Tudom már - - virágot teszünk; nagyon piros növendékrózsát, csak egy párat. Mindjárt hozok a kertből!
Esti csend, kolompszó, távoli kutyaugatások - a harang! Mennyi megszűrt, ellágyult zajongás! Minden este lehet így ülni - bénultan, feledésbe-esetten, kielégülni álomtörténésekkel, álompartnerekkel -, holtig tartó magányban. Ez is elég talán. Kert, illatok, esték - mozdulatlan, vaksi fények. "Nagymama!" szólt ki halkan a függönyt szétvetve. "Mindjárt, mindjárt!" - hallatszott egészen különösen, mintha mélyen a kertből. Pedig itt közelben suhogtatta a bokrokat. - Kinyújtotta könyökig meztelen félkarját - harmat ült rá. A kertrácson túl, a téren a csorda ment át - úszó, fehér foltok lassú sora, ahogy átrémlik a sötéten, vibrálva a kerítéslécek mögött. Nagy messziségek! Messzi hangok, lágy, nyújtott panaszos elbődülések! Milyen különös... "Nagymama!"
- Már itt! Jaj, megfázol, gyerek! Na, gyere, lássuk!... Reszketeg, könnyű kézzel lazítja, tűzködi meg a hamvas rózsákat; az alacsony, nagy kontyba is egyet a szoborfehér nyakszirtre hullón. - Gyönyörű vagy, pompás! Hálát adhat az Istenének! - Na! Mariska már kész! Az meg talán kinn les már. Kalapot teszek - menj, menj előre a kapuhoz, kedves! -
Lassan húzgálja a hosszú szárú kesztyűket és átlépdel a facifrás nyitott verandán. E korlátról le tudott ugrani kislány korában fiús-szilajan, repülő szoknyákkal, boglyas hajjal. - Kezével megsimítja a korlátot a homályban. A kapu előtt az ecetfa sűrű, fekete lombja! Emlékezett rá csemetekorából még. A zárt utcaajtó rácsán okos, türelmes, váró szemekkel mozdulatlanul néz be a szép, nagyszarvú, fehér tehén. A lány kinyitja neki, félreáll. Az állat nesztelenül, nyugodtan lépdel át előtte, és a kesztyűs kéz megérinti egy percre fehérlő csípejét. "Virág, ne!" Enyhén és egyszerűen rezeg ez a szó - mint az összebékülés. Miért? Egy pillanatig vár a küszöbön még, aztán kifordul.
A patika előtt az akácos padka felől inalva siet elébe valaki. A fiatal Barthos. Liheg és alig áll meg a lábán.
- Klári nagysád! Képzelje, egy ilyen bolond! - Hallatlan bolond! - Az új főnök, gondolja csak...
- Mi baja?
- Semmi - azaz nem tudom. Az bolond. Elutazott.
- El - - Bólyai?
- Igen.
- Mikor? Miért?
- Most mondja éppen a laboráns. Délben, hogy borotválkozni kezdtünk a segédszobában, kezdett mondogatni nekem valamit. Nagyon sápadt volt, a keze reszketett. Hogy ő nem aludt egész éjjel, hogy nagyon boldogtalan. - Kacaghattam volna -, de csak beszéltem, hogy Klári nagysám mint vonzódik hozzá. Akkor mondta - a hiba őbenne van. Hogy ő méltatlan - ő nem is élni való! Sóhajtozott. Később megint mondta, hogy ha az ember egy nőt annyira nagyra tart, hogy reszket mellette és alig jut szóhoz - ha olyan nagy hatással van rá, hát hogy merhesse magához láncolni? És ilyeneket. És hogy ő fél, és ez gyorsan jött, nincs tisztában magával. De máskor is szokott így össze-vissza beszélni, és amit gondol, mind kimondja előttem. Hát csak hagytam; mondtam, jó volna egy kis alvás a muri előtt. Uzsonnakor otthagytam - a nyakkendői közt turkált, én bementem az irodába a díványra. Akkor úgy látszik, mindjárt összecsomagolt, mint valami tolvaj, olyan sietve - a laboránst titokban küldte előre a kispakkal Kramplihoz, hogy a kocsit kibérelje tőle. Ő úgy szökött utána a soósi állomást mondta a svábnak. A fiúval küldte nekem levélben a kulcsokat, és hogy két hétig nem jön...
Az ámulatban, a megriadásban észrevétlen gyűlt már körébük a család. Nem láthatták egymás arcát a sötétben. - Nagymama sem értette meg, újból akarta kezdeni, de a bácsi nyersen, förmedve szólt rá. Egy percnyi némaság megint... "Gyönyörű komédia!" mondta Mariska sivár, kimerült hangon.
Klári hátrább állt tőlük, nekitámaszkodott az akáctörzsnek és hallgatott. Ebben a különös percben egyszerre így érezte, váratlanul, de csaknem nyugodtan a tőlük való nagy idegenségét! Elkülönült. Most mintha köze sem volna az egészhez, mintha nem ővele történne. Sőt gúnyos kárörömmel vette észre, hogy teszik most nevetségessé mind magukat az idegen, a segéd előtt. - Barthos megérezte, valami ürüggyel betért a gyógyszertárba.
- Ezt szépen megcsináltátok! - fakadt ki akkor a férfi. - Istenit... Nemhogy hagytátok volna! Megmondtam... és mennyi ember tudja!
- Hagyd, hát mi bajod vele? - csitította Mariska az urát. - Mi mindent megtettünk, minket nem vádolhat senki. Nem a mi dolgunk! Mi megyünk innen.
- De ez nem maradhat ennyiben! - tördelte nagymama gyámoltalanul, hüledezve.
- Még csak az kellene - toppantott a patikus haraggal. - Már most vége legyen...
- Nem kell aggódni - szólalt meg akkor Klári csendes hidegen, és a hangja furcsa fölénye kényelmetlen volt e percben. - Holnap megyek - természetesen. Reggel jókorra kérem a kiskocsit, bácsi!
- Ahogy gondolod.!... Miért jókor reggel?
- Aludd ki legalább magad! - nyögte nagymama csaknem sírva. Mariska döntött.
- Ha úgy akarja! Korán nincs olyan hőség. Mi is utazunk holnapután.
Kellett volna még, hogy mondjanak valamit, de nem tudták, hol kezdeni. Csaknem mind gyűlölték egymást e pillanatban. Klári egyszerre felkacagott, halkan lihegve, gúnyos-kurtán.
- Hanem - a bankettről le ne késsünk! Várnak!
Bekiáltott Barthosért és előre indult a keskeny fapallón. Egyesével haladtak utána némán. Érezték az első percnyi, ösztönös, csúnya ridegség szégyenét - és hogy most nincs idő jóvá tenni, magyarázgatni. És a vége úgyis ez! - Klári sietet, messzire hagyta őket. Mintha megkönnyebbült volna váratlan valamitől; bár nem is gondolkodott még - de érezte, hogy valami most lehull róla; talán minden - idegen, közeli sorsok, kötelékek, a múlt. Most, lám, világos ez; az ember senkinek sem okoz igazi fájdalmat, gondot, akármit végez is az életéről - maga ura -, a véreitől legalább szabad az ember. Most kihullt az érdekeik láncsorából; holnap mehet, világnak bocsátják idegenen... Fájt-e ez, rosszabbat jelent-e ez a sorsfordulat - még nem tudta eldönteni; de minden érzése határozott volt, oly biztos és hideg, mintha évekkel mögötte volna az iménti epizód, ízetlen kis kaland; de nem is nagy dolog! Milyen együgyűek, komikusak voltak benne mindnyájan!... Most mi lesz? Majd elválik - valami csak lesz -, de egyelőre végig kell csinálni most már ezt a buta, falusi bankett-komédiát. Érdekes szenzációul azoknak, ott a dombról.
A sarkon megállt, hogy bevárja őket és látta még a szép, magas házat, a két lámpást Aesculap kopott reliefje előtt; és ott sötétellett a kerti lomb. A fák, a lugas - jószagú, kedves szobák! Hogy most már... Nem, még nem szokta meg ezt a gondolatot! És a nyugalom, a csend, az álmok - az apróra kidolgozott, finom álomszövöttesek, amiken el lehet babrálni egy tétlen, letompított életen át. - Mérföldnyi messzeségre tőle az iménti óra. Most majd érdes, komisz és küzdelmes bizonyosságok lesznek. Hol, hogyan? Megint elindult egy lámpátlan utcaközön át, lába öntudatlanul kereste a biztos utat, mintha ismeretlen homályban járna, egyedül, süppedő talajon. Kis széláram jött szembe.
- Húzd össze a boát, meg ne hűlj! - hangzott messziről az öregasszony reszketeg szava elveszőn a fordulónál - megadón, reménytelen.