Sötét óra
szerző: Szendrey Júlia
Először a Kánya Emília által szerkesztett Magyar Nők Évkönyvében jelent meg 1862-ben.
Naponként árvább egy reménynyel,
S egy csalódással gazdagabb,
Szivünkből ekként fogy az élet,
Cseppenként igy fogy, igy apad.
S igy lesz kietlen pusztaság, hol
Előbb virágos kert vala,
Hol úgy megdalolt, fütyürészett
Az életkedvnek madara.
S lesz temető a sziv, hol nyugszik
Annyi szép és ifjú halott,
Kiket az élet csak gyilkolni
De feledtetni nem tudott.
Holttesteinken ott élődnek
— S gyötrelmeinket ez növeli —
Az emlékezet telhetetlen,
Szüntelen éhes férgei.
És e keservtől, gyötrelemtől,
Mit mi életnek nevezünk,
Nincs szabadulás, nincs menekvés,
Mig a földben nem pihenünk.
Oh, örök álom, miért késel,
Mért nem fogod be szemeim?
Nem róttam még le tartozásom,
Vannak még sirni könyeim?