Sírboltban
szerző: Tompa Mihály
Meg van forditva már az ősi címer,
Kihalt végső tagjában a család,
Mely, mig század viradt századra tizszer,
Hatalmasan, büszkén s ragyogva állt.
Beteltek a soros fülkék egészen, -
De, - mily végzet-játék! - egy még üres, -
Ez egynek is mindjárt lakója lészen,
S élő, holt itt többé mit-sem keres.
A házba fenn zendűl a dies irae,
E rémes mű értelme s dallama;
Szorongás jő az értelemre, szívre,
Az ember mintha már ott állana...
S mig készülnek felűl a temetéshez,
Lenn rács, ajtó s vastábla nyitva áll,
Napfény tolúl a százados penészhez,
S még zordonabb e fényben a halál.
Mily dús üreg! kinccsel cifrázva, telve,
Mit tettetés, igaz bú, s gőg pazarl
Költészettől, művészettől ölelve
Annyi emlék, koporsó s ravatal...
Van, ki szeret láttatni bárha holtan:
Temetve is hallgatni, sok kevély:
S áll a kövön, beszél más-irta szóban.
- Kép- s jelben itt van kor, tett, szenvedély.
Szép, gömbölyű karú fiucska játszik
A rét habos, virágos szőnyegén,
De a lepe már-már elszállni látszik,
Amelyet tart s néz ujjának hegyén.
Ifjú leány fekszik halotti ágyán,
Kit még sok év s boldogság illete,
Szép volt; - fehér s hideg lett, mint e márvány
Hogy érte a halál lehellete.
Ez újjait nyugasztja zönge húrnál.
Az csillagok titkába néz, hatol;
A harmadik kezén a mérleg úgy áll,
Hogy nyelve jobbra, balra nem hajol
Sarkát levert órjás mellére tévén:
Végső csapást mér a hős zordonan.
Feje, ki járt szörnyű halálnak révén,
Nyitott szemmel lábához hullva van.
Turul, galamb, mén s gím jelvényi rajza,
A rózsatő, a cserlomb és kalász;
Egymást szorító kéz; - sziv átnyilazva,
Félig sejtet és félig magyaráz;
Mig a kőből féloldallal kilépve
Fenyeget, hogy megszólal, megjelen
Tolmácsul egy-egy ős mogorva képe,
Ki maga munkáit a történteken.
S mily történet! mi bősz lidércek, árnyak
Kisérik a családot e helyig;
Multjában fény szomszédja a homálynak,
S az élet oly örvényesen telik!
Mi a szülött: az volt előde nyilván,
Hasonlók a vér és erkölcs szerint;
Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! - A villám
Ragyog, rémit, rombol - s egyszerre mind.
Zsarolt, foglalt jó kedvben és haragban,
Meggázolá a törvényt s a jogot; -
Egymás vérét ontotta, itta gyakran,
Ha ellené s szomszédé megfogyott.
Az oltártól rablá el más aráját,
Felszedte a templom szent kincseit:
Égben, földön nagy méltán gyúlt reá vád...
S a birótól nem félt sem ott, sem itt.
De amidőn egy ország szólni nem mert,
S az elgyalázott nemzet csak nyögött:
Emelt fővel harsányan monda ellent...
Felkölt. - Megállt szilárdan Kont mögött:
Hősen küzdött Mohácsnál, - ott kilencen
Maradtak, mind erős, szép bajnokok;
Sok, bújdosván nagy bújában: kietlen
Tengerparton takarja gyér homok.
Szép a lapály, amely kalászt hoz, érlel,
De szép a bérc is a mező felett;
Ez kölcsönöz tölgykoszorús fejével
A tájnak fönséges tekintetet.
És, árnyékot vet néha bár amarra,
S uralkodnak felette ormai:
Széllel, viharral a bérc kelve harcra,
Nem hagyja a völgyet megromlani.
S fájhat, ha dőlnek a bérc ősi fái,
Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok;
Lehetne tán sokat szemökre hányni,
Ha fényes tettök is nem volna sok!
Kevéssel volt bünöknél több erényök,
Mely az apákról a fiakra szállt;
De annyiszor ez a kevés - ha vész jött
Nem engedé elveszni a hazát.