Sírásók
szerző: Ádám Gábor
Október arany fénye ült már a rónán. Derékig meztelen testük megizzadt az erős munkán. Barna mellüket a nap édesen csókolta. Hátrább a temető dús lombja rezdületlen állt s szeretettel takarta a sírok szabályos ezreit. Arany levél hullt a fáról, időbe került, míg a földre ért.
Az árkon innen friss gödröket ástak az izmos, barna, félmeztelen testek. Hol innen, hol amonnan bukkant ki egy kócos fej, az ásók is váltott hangsúllyal dobták ki a setét földet. Egy-egy vastagabb gyökér elvágásakor szépen meg-megcsengett a fém. Pillanatig szótlan, keményen folyt az ásás. Mintha egy gépbe tartozna mindenik kar és derék.
Aztán megint Náci kezdte a mókát. Nagy hányással a szomszéd gödörbe vetette a földet, éppen Szatmári nyakába. Emez föltérdelt a peremre s haragosan megfenyegette: Beletemetlek Náci ebbe a gödörbe, megládd, ha nem férsz a bőrödbe.
Náci piros arca mosolygott, ravasz szeme ártatlanul nézett: Gazember a nevem, ha bántottalak. - Az egész Náci alig volt több a kollégája felénél s éppen csak a szeme látszott ki a veremből.
Aztán tovább csörgött a munka. Tízüknek tíz vermet kellett megásni, minden napra egy vermet. Délre elkészült a napi ásás. Kiültek a homokbuckákra s megebédeltek a kenyérzsákból. Tízen, soványak, szájasok; ettek, hajigáltak, vihogtak. Kétszáz évesek még nem voltak összesen.
Az egyik, Topa Dezső felállt a buckájára: Nézzétek, ott látom a délibábot. Akkor a többi orozva berántotta őt a saját gödrébe s menten úgy betemette földdel, hogy csak a feje maradt ki. Lett utána prüszkölés, dulakodás.
Majd Szatmári, aki itt is úrhatnám maradt, gödörszemlét tartott s hangos hahotára fakadt Rózenberg gödre előtt: Hát hol a fenében tanultál ilyen görbe vermet ásni, mondd csak!
Rózi mentegetőzött, hogy ez még nem végleges, majd most még kiszépíti s akkor az ő gödre lesz a legszebb gödör egész Szibériában. Még a cár se kívánhat szebbet.
Náci minden gödörbe beleugrott, megszimatolta s amelyikben gilisztát talált, hát annak ásójával birokra kelt. Szatyi hiába ordítozott, hogy csend legyen, nem szála ez, sem zsidóiskola, Náciban úgy pezsgett a vér a napban, mintha szőlőből sajtolták volna belé.
- Jaj te, ha lyány volnál - rivallta Rózinak - úgy megölelnélek, hogy fel se kelnél ebből a gödörből. - Rózi örült, hogy nem leány és inkább adott neki egy fél cigarettát. Odalépett a Szatyi gödréhez, mindketten beleültek szótlanul az árnyékba s kövecskékkel malmozni kezdtek. A többi meg «pároskát» játszott. Ha valamelyik vermébe idegen ugrott bele, a gazdának azonnal ki kellett ugrani s más vermébe menekülni.
Az ég derülten kéklett. Olyan szép ősz volt, hogy még a honvágyat is elzsibbasztotta.
Pihenő után csak nem akart elmulni a kacagás. Szatyi szeme felcsillámlott: Majd elmegy a kedvetek a kacagástól, ti hülyék.
Mindenki, még a lomha, húsos Topa is visszamászott a gödrébe utolsót simítani. S haragudtak Szatyira, mert ő mindig vészmadár. Hiszen nemsokára úgyis elindulnak majd innen a hosszú útra. Ha kell, a földgolyót is körülvándorolják. Térden is. Hazáig. S akkor nagy evésekkel kezdődik.
Nagy csikorgással előszedték a talicskáikat. Nem kell azt kenni, hadd legyen egy kis macskazene, meg aztán mivel is kennék.
A sövényen túl üres barakok állnak. Azt mondják, az a kórház. De a fene se látott abban egy élő lelket. Pedig átnyomozták az egészet. Mégcsak egy ápolónőt se láttak. Holott a városban mindenki ápolónő.
Szatyi kinyitott egy kamrát, amiben nagy, rozsdás kályha volt. Olyan gazul nézett ki, mint egy ló-múmia. Szatyi megállt az ajtóban, mellen kulcsolt karokkal. - Aztán betalicskázzátok ide a földet mind egy szálig. Mert olyat mondok, hogy megbánjátok.
Akkor megindult a targonca-verseny. Valamelyiknek a nagy erőlködésben a nadrágja is csúszni kezdett. Nácit úgy elfogta emiatt a vihogás, hogy a talicskáját is kiborította. Megállt az egész sor, vihogtak, tülekedtek. Topa nem hiába volt húsos, akkorát harsogott, hogy zengett az enyhe levegő.
Nagynehezen újra rendbeszedelőzködtek. Mert a nap sietett a maga útján. S most oly vészesen sírva csikorgott a talicska kereke. Az inak feszültek. Sietni kell. Mi sürgős? Nem kérdezte senki. Mindegyik bevitte a terhét a kamarába, aminek undorító karbol-szaga volt. Ottan kidöntötte a talicskát s visszafelé már vígan gurultak a nagy körben az elaggott kerekek.
Egyik-másik már fölvette az ingét, az meg-meglebegett hajláskor, sietségben.
Odaát a bokrokon túl temettek. Sírós énekszót hallottak, idegen száj idegen hangját. Megálltak s vártak, míg azok abbahagyják. Akkor amott is elkezdtek dobbanni az ásóhányások, egy-egy pendülés, orrfúvás. De nem sírt senki.
Elmentek. Náci menten odamerészkedett az új sírhoz kisilabizálni, ki halt meg, miféle.
...Az ásó s talicska árnyéka hamar megnőtt. Hirtelen a levegő is meghidegült, csípett, mint a csalán.
A hold máris szemtelenül nézte, mit mível itt ez a bolond, fura társaság. Vermet ásnak? Minek annyi gödör? És kinek? S a földet meg elrejtik abba a büdös kamarába.
Egyszerre setét lett a rónán. Elárvult a tíz fiú, talán hárman tüzes pontokkal imbolyogtak egy szántáson át.
Valaki arról magyarázott, hogy mérik a fény terjedési sebességét. Valakinek meg nem tetszett, mert két ásóval elkezdett harangozni, mint a lélekharang. Tim-tam, tim-tam, tim-tam.
Náci nem bírta már ezt a fene asszonytalan nyavalyaságot. Topa nyakába vetette magát, mint egy vámpír, megsarkantyúzta s a megrémült legényke ijedten rikácsolva futott, mígnem messzire hányta magáról ezt a büdös ördögöt.
- Nem volt abban a kórházban senki, - mondta valaki messze elől. Valaki meg kutyaugatást utánzott s a messziség búsan nyelte el a bolond hangokat.
- Ez nem is kórház talán, hanem téli istálló.
Azután már csak csörömpölés hallszott. S valaki köhögött.
Február elején már nem lehetett kilátni az ablakokon. Nagy, kemény hó fedte a rónát. S puha lélek, mint például Rózi, végtelennek tartotta e páncélt, végtelennek időben s végtelennek térben. Szatmári kimért maradt s nyugodt. Ha elvégezte a rendcsinálást, megzsírozta a bakancsát, leült sakkozni s némán átsakkozta a maga napi hat-nyolc óráját. Mindenkit megvert a barakjában s nem volt a táborban fogoly, aki állandóan legyőzte volna. Harminc méter kátrányszigetelésű villanydrótja volt, azt égette mécses gyanánt, eddig tizenkét méter s harminc centiméter fogyott el. - Csak elég lesz tavaszig - mondta sápadt, kemény s vékony ajka. - S ha nem lesz tavasz? - kérdi egy öreg hang valahonnan. - Hogy beszélhetsz öreg létedre ilyen marhaságokat! - förmedt rá föl se tekintvén.
Náci betlehemeseket tanított. Elment a konyhára s ott faggyút gyüjtött a kenyerére. Ha kértek tőle, mindenkit szívesen megkínált. Azt mondta, hogy igen jó s aki megszokta, otthon is híve marad.
A hideg uralkodott. Egy pontba akarta összetömöríteni a földet. Néha meg úgy látszott, hogy kettéroppantja, mint egy megfagyott almát.
A szomszéd barakokban már sok beteg volt, futva vitték őket hordágyakon a kórházba. Bezzeg most már nem volt üres. Gyertyafények égtek, még petróleum-lámpa is világolt itt-ott. Náci ott ólálkodott naponta a kórház táján. Pedig a szanitécek megmondták, hogy megfogják, befektetik s nem kerül vissza többé a barakba. De Náci a megfogásra mindig furcsább dolgokat ajánlott a szanitéceknek s odább állt. Ápolónőt szeretett volna látni. Egyetlen élő nőt legalább. Mindenki heccelte, hogy csak járjon erre, majd akad itt egyre. - Nos, ha akadok, - mondotta - akkor az a szeretőm lesz. - Ám messzi földön nem termett most még egy icurka-picurka kislány sem.
Mindenki csodálta, hogy Náci nem fázott. Rózinak feketére fagyott a jobblábának kisujja. Topa a kemény füle miatt este oly hangosan bömbölt, mintha ledöfni akarták volna s megperzselni. De Náci befaggyúzott lábbal, papírarcvédőjével, melyet a maga patentjének deklarált, órákra kimaradt. Mégsem lett baja. - Legalább a lakók megfagynak odakünn, - magyarázta széles szájjal.
Mindenki szidta, ha elmenésre «fegyverkezett», mindenki becsmérelte, ha megfagyott ruhapáncélban visszatért. De ha három óra hosszat nem hallatszott kiabáló hangja, már igen várták vissza a «nagypofájú hörcsögkét.» Néha kockacukrot hozott, osztogatott belőle; hol ingyen, hol cérnáért, tűért, hol egy zsebkendőért vesztegette a sárga kocka darabját.
Ma délután elment temetni. Jelentkezett temetőnek a kórházhoz, mert ma cimboráját tették a kemény sírba, aki együtt bukott meg vele tavaly a praeparandián. Nagy hülye volt szegény Jenő, az Isten nyugosztalja.
A temetés egyszerű volt, habár különbözött a szokásos szertartásoktól. Húsz koporsó volt ma soron. Egyszerű festetlen deszkakoporsó. Egy kiürült barak szétbontott deszkáiból készültek ezek a fene sok koporsók. Még szerencse, hogy a foglyok fogynak s a barakok ürülnek. Mert már szóba hozta a kommandáns, hogy nemsokára majd egyszerűen piszkos lepedőkben kell temetni. De akkor küldöttségek mentek kérni, tiltakozni. Hogy őket bizony deszkakoporsóban temessék. Ennyit még itt is kiérdemelnek. Az ősz, puhaszívű kommandáns végül még a legénység deszkakoporsói mellett is megmaradt.
Hát kimentek a temetőbe. Náci három alacsonyabb bajtárssal, vállán koporsóval futott odáig. Bölcseség hogy a temető a kórház mellett van. Letették a koporsót a verem elé. A vermen deszkatető volt, hogy be ne havazza a tél, mert akkor az tavaszig be nem fogad magába koporsót. Ásóval fölszaggatták a húsz odafagyott deszkafedőt. Bizony az csak darabokban vált meg a jégtől. S akkor ott állt a verem. Fala símán, keményen megmaradt, mintha márványkripta volna, fenekén hófehér jéglap. - Szépen, egyenesen megástuk mi ezt akkor - büszkélkedett Náci. - S végignézett a temetőn. - Hát abból a fene sok gödörből már a legjava bezect, úgy látom. - Leteszik a koporsókat csendben. Megfagyott földet hordanak rá kis szánokon abból a karbolos, lómúmiás kamrából. Mikor készen van, rohannak a kis szánokkal hazafelé. De Náci lemarad tőlük, visszafut a cimbora sírjához. Elbőgi magát hangosan: - Hát nem jösz édesanyádhoz, Jenőkém.
Egy hét mulva a Szatyiék kabinja is beteg. Átterelik az egészet a kórházba azonnal. Lázasok, álmosak mind. Félrebeszél a fele. Szatyi nagyszerűen bírja. Egyedül is sakkozik az ágyán. Rózi végrendeletet csinált már. Náci szemtelen volt most is. Követelte, hogy az alsóruháit reáhagyja. Esetleg ő is ígér majd hasonlót.
Reggelente kimerülten, hangtalan aludt az egész barak. Egy vörösszakállas orosz bejött vizitelni. Egyszerűen s gyorsan dolgozott ez a főszanitéc. Botjával minden emberre keményet sújtott. Aki fölszisszent, igazolta, hogy él. Aki nem moccant, igazolta, hogy meghalt.
Náci lázas volt szintén, időnként mégis jókedve támadt s ágyról-ágyra járt mesélni a sok ennivaló jóról, amiből az embernek a mennyországban könnyen része lehet.
Sokan mosolyogtak még itt is rajta. Sokan szidták még most is. Sokan nem értették. Sokan nem hallották. Utoljára álmodtak otthonról.
Végre Náci is beadta a derekát. Fölállt az ágyon s merőn bámult ki az ablakon a temetőbe. Még csak egy gödör van üresen... üreseen... üreseeen. Tömjétek be gyorsan... bele valakit... dobjatok valakit bele!
Szatyi odavánszorgott hozzá, vigasztalta: - Ne félj Nácikám, csak kitartás. Náci sírt: - Nem akarok meghalni, Szatyikám. Ne hagyj odajutnom, ne hagyj!
Az ápolók tényleg beszélték, hogy ezen az oldalon már csak egy verem üres. Aki aztán jön, azt már a kamrában kell tavaszig eltenni. Azt is mondta egyik, hogy: ők maguk ásták, áshattak volna többet is. Egyik berugott ápoló meg arról beszélt, hogy lyukakat kéne robbantani a jégbe s abba temetni.
Náci ezen az éjjel olyan gyönge volt, hogy Szatyi, aki oda-odavánszorgott hozzá, már biztosra vette. Hallgatta, mit susog ez a beszédes fiú. Kusza, rémes álmok után józan dolgokat beszélt. Hajnalfelé egyszerre kezdte megismerni Szatyikáját:
- Csak reggelig segíts még, Jánoskám... csak reggelig. Ha az a gödör betelik, akkor megúszom...- Aztán megint álomba merült.
S jött a reggel. Jött a vörös főápoló az ébresztő bottal. Szatyi dermedten leste: ki moccan meg a suhintásra, ki marad mozdulatlan. Náci jajgatni, sírni kezdett, mikor ráütött. Pedig biztosra vette Szatmári, hogy már vége.
S csudálatoskép ma nem maradt holtan senki. Ki tudja, talán már a tavasz közeleg. Ma délben mintha már a nap is sütött volna. Ki tudja, talán a halálnak is vége szakad.
- Ki tudja, - mondta rekedten Náci - hogy ki kerül majd abba az egy sírba... Este újra nyugtalan lett: Te, Jánoskám, én kimegyek, s betemetem azt a sírt... Nem kellett volna annyi fene sokat ásnunk... - Hajnalban már enni kért Náci s mondta: - Jánoskám, meggyógyulunk, Jánoskám. - S Jánoskának is étvágya támadt s mosolyogva szelte meg kenyerét.
Szatmári elbírta ezt a mostoha étket. De az izgága Ignác megint lázba esett. Gügyögő szájjal sírdogált. Mintha az anyja szoknyájához kívánkoznék.
Nem figyelt arra a kompániából más, csak Szatyi. Lepedőbe öltözve, botra támaszkodva gyakran odavánszorgott a sovány kis testhez, amely szinte elsüllyedt a szalmazsákban.
- Fene tudja, mit gagyog, - mondotta csakúgy maga elé.
- Kinaiul szól most, - felelte neki egy rekedt hang a homály legmélyéről - aszondja, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Szatyi köhintett s nem válaszolt a setét toroknak. Lefeküdt, hegyes orra szimatolt az éjbe. Ismerte mindenki lélekzetét. Ez, amelyik ki-kihagy, Rózié; a halk horkoló Topáé.
Aztán kiszimatolt a tájba. Rettentő hóvihar támadt. Felkavarta a mezőket, földig hajlította az árva fákat. Beözönlött a parányi falrésen és jégtűket fúrt az alig élő testbe.
Kiszakította a karbolszagú kamra ajtaját s messze sodorta. Belehelte az ott váró koporsókat hóval s jéggel vonta be azután. Néhány üres sír volt még az óriási temetőben. Azoknak föltépte odafagyott tetejét, percek alatt színig szórta hóval a jégkriptákat s jégpáncéllal elfedte. S büszkén üvöltött, mikor már nem volt hullaváró üres sír.
Aztán megkavargott a fagysivatag felett, megpofozta a folyamok tükrét, megnyalta karcos nyelvével a kinai hegyek kékes oldalát. Hajnalig kiistenkedte magát.
Akkor a szívek derengeni kezdtek, hogy befagytak már minden sírok. S az éhes tűzhelyeken vígan cirpeltek a tavaszt érző lángocskák.