Rozika
szerző: Török Gyula
Nyugat 1917. 10. szám

Az egész társaság részeg volt.

A férfiak szamorodnitól rúgtak be, a mamák régi emlékek borától mámorosodtak meg. Bárány úr, a kövér polgármester sorba köszöntötte fel a néhai magyar királyokat és visszafelé haladtában már közeledett az Árpádházi uralkodókhoz. Mosolyogva, igaz magyar hódolattal emelte föl vastag poharát:

- Tehát uraim és barátaim, éljen az elég jó magyarrá lett Róbert Károly!

A poharak kocogtak, a jó ivók boldogan eregették le torkukon az italt; akik pedig nem tudtak inni, borzadállyal birkóztak a jó illatú olajos borral. Hangosak voltak az asszonyok is. Özvegy Borboláné, kiről azt mesélték, hogy szívesen férjhez menne negyedszer is, odalépett a cigányhoz és a vállára ütött:

- Lelkem, Tónikám azt a csárdást, hogy... Felkötöm a rézsarkantyúm!

Táncosa is akadt mindjárt: egy öreg gavallér, akitől minduntalan elkérték a fiatalabb dámákat. Borboláné példáján fölbátorodtak még egy páran a kövér, tisztesebb korú hölgyek közül és a cigány előtt vidáman taposták a porondot.

Így mulattak az idősebbek.

A fiatalok nem ittak egy kortyot, nem igen szóltak egymáshoz, mégis a legrészegebbek voltak. Köröskörül virágos ruhát viseltek a fák, az égen rózsaszín vattafelhők úsztak. A gesztenyefák legfelső gyertyáin még ragyogott a nap és a virágzuhatagokba csúcsosodott orgonabokrokon gyújtogatták a rendezők a vörös és sárga lampionokat. Szorosan, lázban égve táncoltak a javarészt gyermekleányok, pelyhes bajuszú ifjak. Már egy óra óta nem húzattak keringőt, a táncrend mazurkáiról, négyeseiről elfeledkeztek, csak csárdást jártak és előrelátható volt, hogy ez most így fog folyni hajnalig. A fák és virágok balzsama, az erdő alkonyi lehelete egybeolvadt a lányok hajából áradó illattal, a táncolók fölött párafátyol lengett, a pikula pedig olyan kaján örömmel riadozott, mintha csiklandozták volna. Két egészen öreg legény az orgonabokrok között állott és mélyen szívta a bűbájos párákat, mélyen a mellre, mint ahogyan a szenvedélyes dohányosok szokták.

- Lepke Rozika a legszebb - morzsolgatta az egyik fehér bajusza alatt.

- Szép, szép - mondta hunyorított szemmel a másik - de nincs benne élet.

- Tudom, tudom, te mindig a tenyeres-talpasokat szeretted.

Rozika a cigány előtt rezegtette szőke fejét. Járta a csárdást, de szeme két nedves ablakán a rózsaszínű ég felé röpdösött a lelke. Arra gondolt, hogy a halvány színű égi bárányok hová ballagnak, hol pihennek meg éjszakára és milyen furcsa lehet onnan felülről lenézni erre a tisztásra. Derekát egy gimnazista fogta hideg verejtéktől nedves tenyereivel. Már egyszer megbukott az érettségin Rozika miatt és most is ez a sors várt reája. Egészen aranyszőke bajuszkája alatt különös lázassággal égtek a szavak:

- Még csak négy évig várjon rám... akkorára ember leszek és elvehetem. Ha nem akar megvárni, mondja meg... már megvettem a revolvert. Rozikám... ugye megvár... Rozikám.

Könnyezve és szinte kiáltva mondta az utolsó szót, úgy, hogy a leány megrezzent:

- Tessék? - kérdezte halkan és szürke szeme ártatlan csodálkozással bámult táncosa piros arcára. A fiú szédülést érzett, hebegett:

- Istenem, hát nem hallotta, amit mondtam?

Rozika a fejét rázta:

- Bocsásson meg... elgondolkoztam a felhőkön...

A gimnazista kizökkent a taktusból, két hideg keze lecsúszott a lány derekáról. Elfakult arccal, bénult nyelvvel állott egy pár pillanatig, aztán fejét lehajtván, átküzdötte magát a párok között a virágos bokrok hűvössége, a harmatos friss füvek felé.

Selyemkendőjével megérintette Rozika az arcát, egy kicsit tétovázott és boldogan gondolt arra, hogy most talán leülhet. A zárdában olyan átlátszó lett az arca, úgy elgyöngült a térde meg a melle - tíz éves korában, mikor a fák hegyébe mászkált, sohasem gondolta, hogy így elfárad egy kis tánctól. Hiszen csak négy óra óta táncol. Szeme Márta nénit kereste, éppen megindult, mikor melléje siklott valaki:

- Szabad kérnem.

- Maga az? - susogta a lány sorsába beletörődve és hervadt liliomhoz hasonlatos kis kezét már a sovány férfi vállára helyezte. - Hát táncol?

- Igen... a maga kedvéért. Sok dolgom volt, sok mindenféle ügy. Az emberek nagyon gonoszok, sok dolgot adnak... tegnap is két parasztnak verték be a fejét, Pálkután meg gyilkosság történt. De amint meghallottam, hogy itt van, siettem, hogy üdvözöljem. Meddig marad?

- Egy hétig.

- És aztán vissza a zárdába?

- Igen, még vagy másfél esztendőre. Hiszen tudja, anyuska kívánta így...

Az alügyész felsóhajtott. Nem hivatalosan ugyan, de a Márta néni beleegyezésével vőlegénye volt Rozikának. Egyelőre azonban szó sem lehetett a frigyről, mert Rozika édesanyja fogadalmat tett, hogy leányát húsz esztendős koráig zárdában nevelteti. A templomos, jámbor asszony egy rorátén meghűlt és nem érhette meg a szelíd hajadon tizenkettedik nevenapját. István vértanú napján az úr parancsolatjában megnyugodva elhunyt, de halálos ágyán megismételtette gyermeke előtt istennek tett ígéretét Márta nénivel is. A leány és Márta néni egy magasabb rendű lény megszeghetetlen parancsának tekintette az ügyek ilyen elrendezését és egyikük sem mert arra gondolni, hogy másként is lehetne intézni a sorsot. De egyébként a házasság csak az alügyészre volt sürgős. Rozika sohasem gondolt reája, nem is tudta jóformán hogy mit jelent, ha valaki vőlegénye valakinek. A zárdában minden nap hallotta az apácáktól Krisztust, mint vőlegényt emlegetni... ő sem fogta föl komolyabban az alügyészt és éppen olyan távolinak látta húsz esztendős korát, mint a tisztelendő nővérek az idvezülést.

Most egy távoli, sárga lampion narancsszínű, rezgő gömbjét nézte Rozika és azt gondolta, hogy a kivilágított papirosgolyó is él, mert a csárdás ütemére ring a dróton. Az alügyész is szótlanul táncolt: gondolatai jövőjén jártak és szárnyat kaptak a leány közelségétől, meg a muzsikától. Maga előtt látta a Rozika földjeit, bükkerdejét, a Tiszára hajló legelőit. Saját gondolatait folytatta, mikor megkérdezte:

- Volt már a tanyán Rozika?

A leány intett, hogy nem.

- Pedig most gyönyörű - folytatta az ügyész - a múltkor arra kocsiztam helyszíni szemlére. Ismeretlen férfi hullája feküdt az árokban. A hátán mély, szúrott seb...

Néhány pillanatig figyelt Rozika, aztán ismét a távoli sárga lampion felé kalandozott a tekintete. Nem értette, csak hallotta a férfi hangját, de azt is csak úgy, belevegyülve a muzsikás zűrzavarba. Köröskörül egyre nőtt a vidámság és mikor az alügyész javában mesélte a bonyolult, véres esetet, hölgyek és urak vidáman kurjongattak:

- Ujuju! Éljen Balambér! Itt van Balambér! Éljen... éljen! Szervusz bikafejű!

A tisztás szélén, aggasztóan sovány magyar agarak között szép fiatalember állott. Olyan volt, mint egy vasbálvány. Lakkcsizmás lábait kissé szétvetette, mellét kidüllesztve, kezeit csípőre téve nézte egy darabig a társaságot. Aztán, mikor már nagyon sokat kiáltoztak feléje, mint akit elkap a szilaj jókedv, összecsapta a két tenyerét:

- Jövök már - kiáltotta és egyszeriben ott termett a cigányok között.

A deszkaalkotmány recsegett alatta, mikor toppantott a lábával és diktálni kezdte a nótát:

Söprik a pápai-utcát...

A cimbalmon éktelen lármával perdült meg a felfordított pakfon-tálca, a cigányok olyan erővel zendítettek rája, hogy a táncos sereg még hevesebben érezte lüktetni fiatal vérét. Új erőre kapott a lankadó mámor meg szilajság és az alügyész kivételével az egész társaság lelkesen kiáltozta:

- Éljen Balambér! Ujuju!

Balambér pedig tapsolt és egyedül járta a csárdást, ahogyan legtöbbször szokta. Tíz esztendeje, mióta az apja és anyja egyszerre veszett oda a tiszai kompon, csekély szünettel egyfolytában tombolt és mulatott. Éjfél után ő volt a legnépszerűbb figura a bálokon és a vendéglőkben megyeszerte. Voltak, akik féltek, rettegtek tőle, kígyót-békát rákiáltottak, mégis nagyon sokan szerették. A vénasszonyok déli szélnek keresztelték, mert hirtelen, heves és féktelen volt. Mégis általában bikafejű Balambérnak hívták. Még gyerekkorában történt a tanyai iskolában, hogy a tanító bezárta valamiért. Balambér azonban nem nyugodott bele a büntetésbe és a fejével zúzta be az ajtót. Azóta sokszor megismételte ezt hétnapos dáridók idején és így ragadt rajta a csúfneve, amelyet egyébként jószívvel viselt. Pedig becsületes nevet örökölt: a nagyapja alispáni székben ült, az apja Görgey seregében szolgált és őrnagyságig vitte, az anyja pedig a leggazdagabb leány volt a megyében. Mégsem hívta senki Bakacs Balambérnak, csak bikafejűnek. Aki a felőle szállingózó pletykák és anekdoták után akarta volna megrajzolni az alakját, ugyancsak zavarba jön. Ő volt az, aki vízipuskával ugrasztotta szét a búcsúsokat a kertje alatt, ő vitte négyesfogaton a talált porontyokat a lelencházba, ő hajszolta agyon a vármegye legszebb ötösfogatát egy színésznőért, ő verte szét a bakatiszteket, mert nem hallgatták állva a Kossuth nótát. Egyszer három utcán végig beverte az ablakokat, megkergette az egész megyei fiatalságot és reggel mámoros fővel utána ugrott egy kisborjúnak, amely a Tiszába esett a kompról. Mindezt azonban szívesen megbocsátották neki. Mégis, egy nagypénteki komédia miatt meggyűlt a baja. Balambér a keresztre feszítés ünnepén összefogott három máramarosi zsidót, megfürdette őket a hideg folyóban és pajeszukat levagdosván, megkeresztelte őket a Tisza vizével. A főispán magához rendelte az eset után, leszidta, mint egy iskolásgyereket és ráparancsolt, hogy tűnjön el egy időre. Balambér alázatos ígéretet tett és el is utazott Párizsba, a lóversenyre. De sohasem jutott el a francia fővárosba. Mikor a vonat a nagy hegyek közé ért és elhagyta a magyar határt, a hatalmas fiatalember bikafeje lekonyult a nagy keserűségtől és Balambér még a legközelebbi állomáson leszállott. Ott hagyta minden csomagját és gyalog indult el délkelet felé, ahol a Tisza kanyarog és a Bakacsok földjei lehelnek balzsamot. Lerongyolódva, megsoványodva ért haza és azóta, mintha egy parányival csöndesebb lett volna. De azért eszében sem volt, hogy letegyen a víg életről. Agarai és potyázó barátai kíséretében mindig úgy jelent meg, mint a fergeteg és úgy is távozott. Most is így érkezett, váratlanul és zajosan, négyes fogaton.

Lakkcsizmája alatt recsegett a gyönge deszkaalkotmány és hamarosan le is szakadt. A társaság harsogva nevetett és egyszerre többen kiáltották:

- Állj közénk! Rúgjad a port Balambér!

Balambér már a földön állott és ólmos tenyerét az alügyész vállára helyezte:

- Szervusz Aladár - mondta vidáman - táncoljunk hárman...

Az alügyész olyasvalamit mondott, hogy ő nem szokott harmadmagával ugrálni, de ha Rozika is úgy akarja, legyen Bakacs úr a gavallérja. Rozika alig észrevehetően bólintott és a következő pillanatban már valósággal repült a Balambér karján. Olyan más volt most a tánc. A vasból kovácsolt tenyerek gyöngéden, alig hogy érintették, a kőkemény karok pehelyként emelgették. Fáradt szemét a férfi dióbarna színű bőrén nyugtatta a leány. Arra gondolt, hogy mennyire félt mindig ettől a fiútól. Mikor legelőször meglátta sírva fakadt és az édesanyja szoknyája mögé bújt. Pedig Balambér szelíden közeledett hozzája, fenyőtobozt, csigát és lilaszínű lapos kavicsokat adott neki. Utóbb mégis összebarátkoztak egy kicsit. A nagy kert végén kunyhót építettek, kiskertet ültettek. Egyszer aztán hirtelen vége szakadt mindennek. Rozika virágot akart tűzni csitri hajába, a kamasz fiú meg ellenezte. Háromszor is mondta, hogy ne tegye és mikor mégis odatűzte, ráütött a kezére. A kislány nem sírt, de hátat fordított és többé nem is békítette ki őket senki. Rozika zárdába került, ott hallotta Balambér szüleinek végzetes éjszakáját, ott meséltek neki egyet mást borzadozva és vacogva a fiatalember féktelen életéről. Ebben a pillanatban azonban nem jutottak eszébe a rémmesék, de bal keze fején sajogni érezte a régi ütést. A tomboló vidámság közben lehajolt hozzá Balambér és szelíden kérdezte:

- Rozika, haragszol?

- Nem, nekem nem szabad haragot tartani... és azóta, hogy szegény néni meg a bácsi olyan iszonyúan járt...

A férfi meglassította a táncot, arca fölött végigfutott a ború felhője és mélybarna tekintete fátyolos lett.

- Rozika - mondta - gyere innen. Ott van egy kis pad, lampionok égnek fölötte és onnan el lehet látni a Tiszáig, meg a mi tanyánk felé... Most este, ahogy ide igyekeztünk, leszállottam a füzesnél, derékig érnek a jószagú füvek, belegázoltam és eszembe jutott, hogy milyen vizesek lettünk ott egyszer a harmatos lucernától.

- Nem lehet, nem megyek...

- De hát miért?

- Mert nem akarok.

Balambér agyát elöntötte a vér, egy pillanatig az járt az eszében, hogy szétmorzsolja a leány kezét. Toppantott, mély lilaszín lett, de aztán magához tért és szokása ellenére könyörgésre fogta:

- Csak egy pillanatra, itt nem lehet elmondani. Fáradt vagy te is...

Kart karba fűzve lépkedtek a padig, amely körül harmatos, kövér füvek remegtek. Itt megszakadt az erdő és a szelíd hajlású domb széléről látni lehetett a csillagok meg a hold ragyogásában tejfehér szalagként görbülő Tiszát, az ezüstös füzeket és a távoli síkságot.

- Nézd - nyújtotta ki Balambér a karját - ott történt. Látod az a kis kápolnát... ott nyugosznak.

Rozika bólintott, szeme elkalandozott a végtelen magyar síkság láthatáráig, egészen odáig, ahol a földre borul az éjszaka nagy feketesége. Hallgattak mind a ketten. Mégis Rozika szólalt meg először:

- Ezt akartad mondani?

- Ezt és még valamit. Egy valamit, amit annyiszor szerettem volna megírni. De nem tudtam a címedet. Egyszer már leültem, de nem volt tinta meg toll az egész házban és azt gondoltam, hogy ceruzával mégsem illik. Egyszer meg befogattam, hogy elmegyek egyenesen a zárdába... de mikor el akartam indulni, három jópajtásom toppant be...

Elhallgatott. Várt egy pár pillanatig, hogy nem szól-e Rozika. A leány keble szelíden pihegett, mélyen szívta az édes levegőt, szeme pedig a csillagok felé fordult.

- Azt akartam mondani - folytatta türelmetlenül Balambér - hogy hagyd ott a zárdát, legyél a feleségem...

Azt hitte a lázas hangú férfi, hogy most összedűl a világ és a csillagok is megrendülnek. De Rozika meg sem rezzent, szemét sem vette le a végzetes nyugalommal fénylő pontokról, csak a fejét rázta szelíden.

Balambér megrúgta a földbe vert padot, amely előtt állottak. A vastag deszka kettéhasadt, de a férfi észre sem vette, hogy mit csinált. Úgy küszködött a gyöngéd szavakkal, mint a sziklákkal:

- Anyuska mondta... egyszer a lugasba ültünk. Valami rosszat tehettem és anyám ölébe hajtottam szégyenemben a fejemet. Anyuska könnyezett és remegő hangon mondta apának «Istenem, mi lesz ebből a fiúból. Olyan konok feje van... ki fogja megszelídíteni? Lesz-e jó felesége, aki megsimogatja, ha rosszat tesz. Ez a parányi kis Rozika úgy illene hozzá.» Azóta milliószor eszembe jutott ez, de nem juthattam a közeledbe sohasem, nem volt tollam, meg tintám.

Oly szelíden, mintha a csillagokat szólítaná meg, Rozika is mondott valamit:

- Nem lehet, igazán nem lehet...

- Miért?

- Nem akarom.

- Szeretsz valakit?

- Nekem már van vőlegényem.

- Ki?

Rozika megfordult. Alig tíz lépésnyire tőlük egy sovány, magas, szögletes férfi állott mozdulatlanul. Fekete kabátja fölött fakón világított halálsápadt arca.

- Ez az? - kérdezte Balambér és keze fejével végigdörzsölte verejtékes homlokát.

Rozika bólintott.

- A felesége leszel?

A szőke fej igent intett.

Soha még ilyen szégyen nem érte a bikafejűt. Mikor a megnyirbált zsidóktól bocsánatot kért, kevély büszkeség járta át az egész testét. De most... most olyan keserű, gyalázatos szégyent érezett, hogy a föld alá süllyedni, vagy köpni szeretett volna. Leütni egy csapással ezt a keszeg embert, fölrúgni a táncban nyavalygó egész társaságot, aztán árkon bokron át világnak hajtatni. Egy kis nyírfa szelíd törzsébe fogózott és mikor az meghajlott, egyszeribe ketté törte.

- Hát én majd megmutatom, hogy nem leszel - csukladozott - nem leszel.

Azzal elindult az asztalok felé, kezében a kis fa koronájával. Odatűzte maga elé a nyírfát a rozoga asztal deszkái közé és intett a huszárjának:

- Elő a rezerva cigányt!

Mulatságokra cigányt is vitt magával rendszerint, hogy ne szoruljon a más muzsikájára, ha éppen kedve tartja. A tartalék cigányok nyomban ott termettek és a félszemű prímás alázattal kérdezte:

- Azt?

- Azt - mondta Balambér és a banda, amelyben két cimbalmos, három klarinétos és dobos is volt, rikoltozva, csattogva zendítette:

Bécs várában sír a német

Nagy baja van a szegénynek

Mert bizony a Lajtán hetek óta

Áthallik a magyar nóta...

Jól tudta mindenki, hogy nagy mulatság készül, ha Balambér ezzel a szöveggel danolja a pápai utcáról meg a tizenhatesztendős barna kislányról szóló nótát. A potyások meg a barátok egyszeriben ellepték az asztalát és az erdő zúgott a nótájuktól. A többi asztaloknál is megelevenedett az élet. A táncosok egy negyedórára elpihentek, hogy harapjanak valamit, megnedvesítsék a torkukat és fölkészüljenek a hajnali táncra. Egy távoli asztalnál, sárga lampion fényében megpillantotta Balambér a Rozika halvány arcát. A sovány, halottképű férfi ott ült mellette, a Márta néni oldalán és pezsgőt töltött.

- Gazduram! - kiáltotta a bikafejű a korcsmárosnak - gazduram, van-e még pezsgője?

- Alázattal, nem tudtam, hogy pezsgőt tetszik inni, csak tíz üveggel hoztam ki. Mert hogy azt tetszett mondani, hogy úr csak bort iszik...

- Elég lesz - nevetett Balambér - srófolja ki, aztán öntsék fel itt a porondot, nagyon száll a por!

Köröskörül harsogott a kacagás és az öregek asztalánál a polgármester köszöntőt mondott Balambérra. Egy percre elhallgatott mind a két banda és zűrzavaros beszélgetés közben harsogta az öreg úr:

- Emelem poharam hazánk e rosszcsontjára, az eleven ördögmotollára, a kénesők királyára, kinek feje a bikáé, de jókedve...

Nem folytathatta tovább. A bokrok közül egy rossz pisztoly pukkanása vágott szavába... és erre mindenki felugrott, az orgonák felé rohant az egész társaság. A pad közeléből, a harmatos, kövér füvekről a gimnazistát emelték föl és hozták karjukban a rendezők. Karjai lelógtak és egyik ujjára volt csavarva a Rozika táncrendjének szalagja.

- El, él - mondta az alügyész és nyomban kiáltások hallatszottak - kocsit, kocsit hamar!

Az útról már be is kanyarodott a Balambér négyese. A bikafejű fölkapta az asztalról a vérző mellű fiút és karjaiba fogva mint egy gyermeket, betelepedett a nagyülésre. Az alügyész tétovázott egy kicsit, aztán fölkapott a bakra és odaszólt a kocsisnak:

- Hajts, ahogy tudsz... a kórházba!

A rugós hintó elrobogott velük az éjszakába, mint a fergeteg.

A társaság oszladozott. Egyesek Rozikát emlegették suttogva. Rozika pedig álmosan bújt be a kabátjába és parányi ujjain számolgatta gépiesen:

- Egy, kettő, három... Balambér, Aladár, Pista.



Egy pár hónapja lakott már Rozika a Balambér házában.

Ezt a valóságot pedig a bikafejű legtöbbet emlegetett, legvakmerőbb kalandja előzte meg, amelyben csaknem összetört kemény koponyája, majdnem ott veszett a becsülete és a szabadsága is. Minden úgy történt, ahogyan a régi regényekben írva van. A szomorú végű majális után nem tudott megnyugodni a vad legény. Hetekre szóló dáridóba kezdett és minden éjszaka muzsikáltatott a Márta néni ablaka alatt, akkor is, mikor már Rozika régen a zárdában volt. A régi bolondságokat újra kezdte, tombolt, táncolt és muzsikáltatta magát. Aratás után fölgyújtatott három asztagot és a szörnyű mécsesek mellett húzatta a nótáit. A parasztok keresztet vetettek, ha elrobogott mellettük és az urak is megcsóválták a fejüket. Mégis, a szégyen, meg a keserűség egyre mélyebbre vágta a fogát Balambér szívébe. És ősszel, mikor kétméteres bikanyálak úsztak a cukros levegőben, nem bírt tovább magával; irtózatos ököllel belécsapott abba, amit rendnek, törvénynek szoktak nevezni.

Egy csöndes őszi délután négyesfogat állott meg a zárda kerítésénél. A sétáló szüzek várták, hogy megcsendül a kapu harangja, találgattak, kihez jött látogató. A harang nem csendült meg, de a kis vasrácsos hátulsó kaput bedűtötte egy hatalmas váll és nyomában betoppant a váratlan látogató: Bakacs Balambér. Egyenesen Lepke Rozika felé tartott. A többiek, apácák és kislányok, sikoltozva futottak szét, de Rozika ott maradt állva és farkasszemet nézett a lázas férfival. Mindössze egy pillanatig tartott ez, aztán Balambér lehajolt, átölelte a lányt és eltűnt vele a kiskapun. A négy paripa úgy elröpítette őket, hogy a szegény apácák azt sem tudták, merre mentek, hová tűntek. A vármegye, meg a főügyész lovaslegényeket, csendőröket küldött a nyomukba, de senki sem tudott kideríteni róluk semmit. Három nap múlva azután fényes nappal hajtatott haza Balambér. Rozika ott ült mellette, mintha semmi sem történt volna. Ekkor már elfogatási parancsot bocsátottak ki Balambér ellen és elrendelték az elrabolt hajadon erőszakkal való kiszabadítását. Az egész város lázban forrott és sokan boldogan várták a nagy eseményt, mint fog a végzet lecsapni a bikafejűre.

A várakozás legfeszültebb pillanataiban pedig bekopogtatott egy öreg cseléd Márta nénihez, aki az ájulások sorozatai után éppen magához tért. Levelet hozott; Rozika írta szép, nyugodt betűkkel:

Édes jó nevelő Anyám - hangzott a levél - bocsásson meg a megbocsáthatatlan hálátlanságért... de így kellett lenni. Két nap óta a Bakacs Balambér felesége vagyok és az is maradok. Megesküdtünk az erdei barátoknál. Én akartam így.

Sehol egy remegő vonás, semmi bizonytalanság. Márta néni mégis elrohant a Bakacsék házába. A kapu tárva-nyitva és a tornácon Rozika üldögél.

- Szerelmes gyermekem - zokogott Márta néni - te írtad ezt a levelet?

Rozika nyugodtan bólintott.

- És senki sem kényszerített fegyverrel, vagy halálos fenyegetéssel?

A vértelen ajkak megnyíltak; Rozika könnyezett:

- Senki... hát ki merne rám fegyvert emelni? Itt van az uram.

Márta néni megtapogatta, hatszor is megölelte, megsimogatta a homlokát, két kezébe fogta szőke fejét: nem vette el isten az eszét, nincsen-e halálos láza. De semmi, semmi... a gyermek nyugodt, szelíd és kezes, még a szíve sem ver hangosabban.

Az öreg asszony előtt fekete rejtély, hagymázas rémlátásként állott minden, ami egy pár nap óta történt, még ez a valóság is. Semmit sem értett, de azt az egyet mégis tudta, hogy cselekednie kell valamit. Elvágtatott az alispánhoz, az ügyészhez, a főispánhoz, az ismerősökhöz, ismeretlenekhez és megmutatta a levelet, elmondta, hogy milyen csoda történt. Estére a levél ronggyá vált, de a nagy eset is csak regényessé lett: elveszítette minden tragikus vonatkozását. Körülbelül elintézettnek tekintette mindenki az ügyet. A szóbeszéd természetesen még napokig Rozika rejtélyét és a három nap titkát bontogatta, de mert újabb bonyodalmat, a Bakacs-ház megostromlását, Balambér vasra veretését, nem lehetett várni, a lázas érdeklődés is alábbhagyott. Az alügyész, aki három nap óta nem hunyta le a szemét, még az éjjel becsomagolt és elutazott. Úgy mondták, hogy lemondott az állásáról is és Pestre költözött.

Így hát a külső világ előtt minden rendbejött.

Csak Rozika és Balambér között nem volt semmi elintézve. Olyan messze állottak egymástól, mint mikor az erdőben beszélgettek a majálison, farkasszemet néztek még mindég, mint a zárda kertjében.

Három nap óta háromszor akart a leány megválni az élettől. Először, mikor az elhagyott erdei úton repült velük a kocsi. Éppen elhatározta, hogy kiugrik és szétzúzza a fejét valamelyik fatörzsön. Nyugodtan támaszpontot keresett az ugráshoz, de aztán visszahanyatlott, mert éppen arra a helyre érkeztek, ahol a betyárok három kereskedőt gyilkoltak le: egy öreg tölgy derekáról kékruhás szűzmária intett feléje: ne tedd leányom! Másodszor a kis vadászkunyhóban akart meghalni. Az öreg parasztasszony, akit Balambér éjszakára a szobájába fektetett, hogy vigyázzon reája, elszunnyadt. Rozika szép lassan leakasztotta a szegről az erdőkerülő puskáját és azt próbálgatta, mint fordítsa maga felé a hosszú csövet és mint rántsa el a kakast a lábával. A végső pillanatban gyermeki hangok ütötték meg a fülét: a konyha vékony falán túl az erdőkerülő kis unokája imádkozott: «Miatyánk Úristen ki vagy a mennyekben»... Parasztosan, döcögősen imádkozott és a mennyekbent három ennyel mondta. Rozika letette a fegyvert és szépen lefeküdt. Éjszaka az édesanyjával álmodott és álmában úgy zokogott, hogy a parasztasszony felébredt.

- Kisasszony, drága lelkem, mi baja?

- Semmi - válaszolt szelíden Rozika - álmodtam, anyám simogatta a fejemet.

Így telt el két nap és a harmadikon, mikor hazafelé vágtatott velük a hintó, harmadszor is kigondolta, mint fogja elpusztítani magát. Megpillantotta a Tiszát és elhatározta, hogy a kompról a vízbe ugrik. Mikor azonban a kocsi dübörögve ráhajtott a deszkaalkotmányra, Balambér keresztet vetett mellette és remegni kezdett. Rozika ismét visszahanyatlott.

És most a negyedik estén ott ültek az óriási ebédlőben, a vad mulatások halotti csöndességűvé vált színhelyén, a nagy tölgyasztal két végén. Vacsoráztak szótlanul; még egy szót sem szóltak egymáshoz négy nap óta. Mikor kilencet ütött az óra, Rozika fölkelt és a szobája felé indult. Balambér melléből fölcsuklott a sóhajtás:

- Rozika lelkem...

A leány visszafordult: szemét a bikafejűre függesztette.

- Rozika - mondta a férfi és úgy érezte, hogy a szégyentől, keserűségtől nyomban meghasad a melle - bocsáss meg, én olyan gazember vagyok.

Törékeny alakjával, szelíd szőkeségével csaknem elveszett a homályos szobában a leány. Csöndesen, a szavakat nyújtva suttogta:

- Nem haragszom.

- Bocsáss meg Rozika... és ha akarsz, menj haza, nem tartalak vissza.

- Későn van... kilenc óra, itt maradok.

- Beküldjem hozzád az öreg Marit?

- Nem... Ne jöjjön hozzám senki, aludni akarok, nagyon elfáradtam.



Új állapotában még nyomorultabbnak érezte magát Balambér. Az első éjszakákon úgy forgott az ágyában, mintha parázsból lett volna a derékalja. Éjfél után fölkelt és a maga házában, mint a betörő lopózott szobáról-szobára egészen a Rozika hálójáig. És ott az ajtóban elfogta a remegés, ha a régi bútorok megpattantak, szíve hangosan dobogott. Kinyújtotta a kezét, de nem merte a kilincsre tenni, pedig tudta, hogy nincs bezárva az ajtó. Hideg verejték öntötte el a homlokát és végül is megfordult, visszalopakodott. Aztán egy este elment hazulról. Betévedt a nagyvendéglőbe, régi cimborákra akadt és virradatig mulatott. Ettől kezdve egyetlen éjszakát sem töltött odahaza. Egész télen át régi életét élte, mély keserűséget hordozva dáridózott, muzsikáltatta magát, törte a poharakat, táncolt az asztal tetején, verekedett vagy csókolózott, ahogy a kedve tartotta. Reggel zordon, dacos arccal tért haza és délig aludt, sokszor az ebédhez sem jött. Várta, mégis remegve várta, hogy Rozika kifakad végre, vagy panaszra nyílik szája. De a leány, akit tekintetes asszonynak szólítottak a cselédek, hallgatag és nyugodt maradt. Tett, vett, rendezgetett, csipkét horgolt és olvasott.

Amíg a téli fekete reggelek minden napsugárt feledtettek, ki lehetett bírni ezt a fájdalmas idegenséget. Mikor azonban fölvirradtak az első tavaszi napok, Balambér sokszor józanul csapta oda a poharát, hagyta ott a cimborákat. Az ablakai alatt sétált és a kertjében kódorgott. Április végére olyan lett, mint az alvajáró és már csak egészen kis korcsmákba, útszéli csárdákba járt egyedül. Egy májusi hajnalban, mikor a földeken át hazagyalogolt és odaért a kertje alsó végébe, leült és sokáig gondolkozott. Egyetlen kortyot sem ivott, csak a cigányokat itatta. Egész éjszaka egyetlen nótát húzatott, azt, hogy «Ki tanyája ez a nyárfás?» Úgy érezte, hogy nagyon is ráillik ez a pár sor az ő nyomorúságára. Csöndesen mondogatta magában:

Nem hallik be a kiáltás

Vagy alusznak, vagy nem hallják

Vagy talán nem is akarják - hallani.

Régen teli torokból bömbölte akárhányszor, ha a Nyárfás-tanya felé kocsizott. De most bizony elakadt a torkán a hang. Végre aztán felkelt, mintha elhatározott volna valamit. Átvetette magát a kerítésen, végigballagott a kerten, tört egy pár virágos ágat, átment a szobákon egészen az utolsóig. Ott szelíden kopogott.

Belülről tiszta hang felelt:

- Tessék.

Benyitott. Rozika ott feküdt az ágyban, csipkés ingben, kibontott hajjal. A férfi lesütött szemmel közeledett feléje és az ágy végénél letérdelt. Odaborult a paplana csücskére, mint egy kőbálvány. Keze, amellyel az orgonákat fogta, ott pihent az ágy szélén. Fölcsuklott és úgy zokogott ahogyan csak egy érző szívű oroszlán tudna:

- Rozika - mondta és nem tudta folytatni.

A leány csak nemrégiben ébredt föl és pihent testével fürdött az ágy melegében. Az orgonaillatot érezte meg először és boldogan, mélyen szívta be. Aztán a kiskorcsmák émelyítő bűze, pipa és füstszag csapta meg az orrát. A zokogó ember bozontos haja, gyűrött ruhája csak úgy ontotta ezeket a szagokat. Sohasem tudta meg, hogy miért veszítette el éppen e bűzök miatt a nyugalmát, de hirtelen kirúgott a paplan alól. Kis patyolatlába egészen félrezökkentette Balambér bikafejét. A férfi most sem mert reátekinteni, csak elkapta két kezével a kék eres lábat, rózsaszínű talpát és csókolgatta, könnyeivel áztatta, hajával törülgette.

Rozika fátyolos szemmel szorította magához az orgonaágakat és a lábát nem húzta vissza.



Rozikának fia született.

A szenvedélyeket, amelyeket reája rótt sorsa, szelíden látszólag könnyű szívvel viselte. Világra hozta a gyermeket és mikor megmutatták neki a kisdedet, nem örült, de nem is szomorkodott. A fiú szögletes nagyfejű, vaskos volt és mohón vetette magát anyja leányos keblére. Hosszan és teljes odaadással szopott, mindaddig, míg a gyönge kebel bimbói vérezni kezdtek. Balambér elborulva hagyta magára ilyenkor az asszonyt és fiát.

- Fogadjunk dajkát - mondta - a tanyáról ajánlkozott is egy tiszta cseléd. Ez a medvekölyök elszívja az életedet... engem sem tudott az anyám szoptatni, dajkám volt nekem is.

Az asszony sápadtan rázta a fejét:

- Nem... ne fogadj senkit. Így van ez rendjén.

Így küzdött egy esztendeig, míg csaknem teljesen elfogyott. A gyermeknek, akit Balambérnak kereszteltek, csodájára jártak; olyan hatalmas, erőteljes és egészségtől duzzadó lett, mint a duda. Rozika pedig vékonyabb volt, mint lány korában, hangja még halkabban csengett, finom kis orra átlátszó vékonyságúvá változott. A bikafejűnek nem tetszett a dolog, de azért nem szólt egy szót se, sőt gyöngéd volt a maga módja szerint. Néha, mikor már fulladozott az otthoni csendtől, elrobogott és haza sem tért egy pár napig. Az asszonynak a pillantása sem rebbent meg, mikor dúlt arccal, elcsöndesedve látta hazatérni. Nem nyugtalankodott, csak azt nem tudta nézni, mikor Balambér a fiúval játszott. A hatalmas ember feldobta a kicsit a plafonig, hogy alig valamivel a szőnyeg fölött kapja el... és a medvekölyök vidáman nevetett a repülőpróbához, Ilyenkor sikoltott is Rozika és könnyes szemmel menekült a szobájába.

Az ég felhőtlennek látszott: a külső világ azt hitte, hogy irigyelni is lehet őket. Egy pár év suhant el a város felett és Rozika is kezdte visszanyerni régi színét, szép alakját. Csak elvétve betegeskedett és ha Balambér aggódva hajolt föléje, szelíden mosolygott:

- Csak gyönge vagyok... nincs semmi bajom.

A társaság már alig emlékezett arra, hogy milyen regényesen kerültek össze: olyan csöndesen éltek. Az alügyész is visszatért és ügyvédi irodát nyitott. Nem kellett félnie, hogy sokszor üti mellbe a régi keserűség. Ő maga egész nap dolgozott, kovácsolta a jövőjét, a vagyonkáját, Rozika meg alig mutatkozott, hát nem is találkozhattak.

Az ég felhőtlennek látszott és egyszer mégis történt valami.

Balambér háromnapos dáridó után tért haza és mikor kialudta magát, elkérte az ékszeres szekrény kulcsát Rozikától. Az asszony átnyújtotta a kis acélkulcsot és nyugodtan horgolt tovább. Balambér keresgélt egy ideig a régi holmi között, megnézett egy-egy szép zöld követ, aztán kitette az asztalra a kék és rózsaszín zománcos órát, a Bakacsok régi büszkeségét. Az asszony fölpillantott és a pillantása kérdés volt.

- Elígértem - mondta Balambér pirosan - elígértem Komoróczy Pistának...

Rozika fölállott, az órára tette kezét és parányi pírral az arcán, határozottan mondta:

- Ez az óra az én kis fiamé, nem adhatod oda senkinek.

- De ha megígértem... nem vagyok már gyerek, szégyenbe maradnék.

- Az óra itt marad, Balambéré lesz.

A bikafejű lilavörös lett, vastag nyakán át vérzuhatagok szöktek agyára. Olyan volt, mint mikor a szelídített oroszlán váratlanul csap le a gyanútlan emberre. Kinyújtotta a tenyerét és rácsapott az asszony liliomkezére, arra, amelyiket már egyszer megütött. A következő percben megriadt, szeretett volna a föld alá süllyedni, de már késő volt. Rozika egy szót sem szólt, könnyet sem ejtett. Hangtalanul öltözködött fel, szelíden karjára vette a kisfiát és elment. Kisétált a házból, végig a nagy utcán és csak Márta néninél állott meg.



A férfi álmatlanul, önmagát emésztve fetrengett az első éjszaka, de másnap már elrobogott kevélyen, vad jókedvvel a cimborák közé. Azt hitte, hogy egy hét múlva minden rendbe jön, hiszen az ég olyan derűs volt, olyan fényesen ragyogtak az őszi csillagok. Rendszerint odakint ültek a vendéglő kertjében, ahol almafák és szőlőlugas alatt játszott a cigány. Szerdán este, vagyis négy nappal azután, hogy Rozika elhagyta a Bakacs-házat, bűbájos éjszaka lebegett a város felett. Balambér poharakkal dobálta az érett almákat és a szertepattanó üvegdarabok az asztalokra hullottak. A hazafelé szállingózók nem haragudtak ezért, csak egy távoli asztaltól jött át remegve a pincér:

- Az ügyvéd úr kéreti, hogy ne tessék dobálózni... az előbb is a pörköltjébe esett a sok üvegszilánk.

- Melyik ügyvéd úr?

A pincér a volt alügyész szikár alakjára, halvány, szemüveges arcára mutatott. Balambér felállott és odakiáltott:

- Mi bajod Aladár?

- Szeretnék nyugodtan megvacsorázni.

- Hát mi ütött hozzád, hogy éjfél után vacsorázol?

- Sok dolgom volt - mondta remegő hangon, robbanó ingerültséggel a fáradtra hajszolt pénzszerző.

- Sokat nyúztál ma ugye?

Aladár nem felelt, csak a szemüvegét igazgatta hideg verejtékes kezével.

- Azt kérdeztem - ismételte Balambér - hogy sokat nyúztál-e ma!

Az abrosz fehérebb volt, mint a szikár ember arca. Rekedten, színtelen, fahangján mondta:

- Én meg azt gondolom, hogy jobb másokat nyúzni, mint az asszonyt verni...

Balambér az asztalokat sorba felborogatva rohan feléje. Az ügyvéd a szőlővel befuttatott falnak tántorodott és várta a halált. Régen húzódott ez a leszámolás és most elérkezett. Szembenéztek egymással, úgy forgott és tüzelt a tekintetük, mint a vadállatoké szokott a sötétben.

A bikafejű előbb a szemüveget ragadta meg és eldobta úgy, hogy sohasem találták meg. Aztán gyűrűs ujját hüvelykujjának feszítvén, irtózatos fricskát pattintott a halotthalvány ember arcára... a héja orrból nyomban sötét vér patakzott alá.

Ekkor már tízen is odaugrottak és elrántották, kicipelték az ügyvédet. Balambér sápadtan, verejtékes homlokkal rogyott egy székre. Nehéz fejét ökleibe temette és elfulladva hörögte.

- Borzasztó az én bikaerőm: nem üthetek soha olyan nagyot, amilyet szeretnék.



És pénteken, az erdei tisztás szélén, ahol a majálisokat szokták tartani, mély sebbel zuhant Balambér a harmatos, őszi füvekre. Balkezét a mellére szorította eleven tapaszként és jobbjával fölemelte a pisztolyt. A túlsó oldalon végzetes feketeséggel, merev, szögletes vállakkal állott előtte az ügyvéd, a szemüvege megvillant a napfényben. De még sem tudta eldurrantani a fegyvert.-

- Zsibbad a karom - mondta - és nyomban elájult, először életében.

Délben az ágyában ébredt fel. Nagyon csodálkozott, hogy ilyen szégyen eshetett meg rajta. Elgyöngült karjait emelgette és az ágya köré sereglett régi cimborákra mosolygott:

- Huncut dolog az a mordály... csak az bosszant, hogy ez a mihaszna lőtt meg. Estére azért mulatunk. Hozzátok ide Tónit, muzsikáltatunk egy kicsit.

Este zengett a ház a cigánymuzsikától és Balambér lázasan ivott egy pár pohárral. A doktort, aki halálra ijedten jött el, nem eresztették be:

- Nem kell felcser - kiáltotta a bikafejű - legjobb doktor a korcsmáros.

Éjfél után ismét elborult vele a világ és bikafeje erőtlenül bukott a párnájára. A cimborák szétrebbentek, a cigányok elpakoltak és végre besompolyoghatott az orvos. Az öreg úr, aki a Balambér apját is legénykorából ismerte, zordon arccal nyitotta ki az ablakokat, recepteket írt, utasításokat adott. Végül pedig pár sort vetett egy kutyanyelvre és odaadta az öreg cselédnek:

- Fogjad csak fiam, aztán reggel vidd el a Bakacs tekintetes asszonynak.

Reggel bágyadtan ébredt a bikafejű és megparancsolta, hogy vigyék át az asszony hálószobájába, a Rozika ágyába. Heves, mély vágy fogta el az asszony meg a gyerek után.

- Menjetek - mondta a cselédeknek - mondjátok meg Rozikának, hogy az éjjel meghalok...

Sápadt arccal, karján az ólomsúlyú gyerekkel megjött Rozika és ott ült estig az ágy mellett. Este vacsorázni akart Balambér és mikor korty borocskát is kapott, megragadta az asszony kezét:

- Muzsikát - mondta lázasan - olyan borzasztó csend van!

Rozika intett és a cigányok fölsorakoztak. Szép, szelíd nótákat játszottak, alig lehetett hallani és Balambér mégis pisszegett:

- Csendesen, csak csendesen...

Néha összerázkódott, mélyen sóhajtott és szívére szorította a Rozika kezét.

Éjfélkor kiküldte a cigányokat és közelebb hozatta a lámpát. De még így is csak elmosódva látta az asszony arcát.

- Hozd be a fiunkat - suttogta szelíden.

Az asszony felköltötte a gyereket és hálóingben ültette az ölébe az apjával szembe. Balambér kinyújtotta a karját és ajkához húzta a vaskos barna lábakat. Mire végig csókolta a fiút, a kis vastag elaludt és nehéz fejét már féloldalra csüggesztette.

- Isten áldjon meg - simogatta szemével a kis fiút, - az óra a tied lesz.

Mikor az asszony visszatért a gyerekszobából, Balambér feléje fordult.

- Szeretsz? - kérdezte és egész testét rázta a végtelen keserűség.

Rozika nem felelt, csak tenyerébe hajtotta az arcát és szelíden sírni kezdett.

- Szeretsz? - ismételte a bikafejű. De az asszony néma maradt: sírt tisztán patakzó könnyekkel.

- Gyűlölsz, utálsz? - csuklott föl Balambér.

Rozika leeresztette kezeit, tiszta szeme sarkában kristálykönnyek remegtek, mikor megrázta szőke fejét.

- Akkor csókolj meg - mondta száraz ajakkal a férfi - mert én téged a világon legjobban szerettelek.

Először beszélt így a feleségével és azután, hogy összecsókolóztak, Rozika ismét tenyerébe hajtotta arcát. Könnyei keskeny ujjai között peregtek le az ölébe.

Nem tudták, meddig ülhettek így, halálos csendben és keserűségben. Végre Balambér szólalt meg:

- Muzsikát - suttogta és ez volt az utolsó szava.

Rozika föltekintett, az orvos állott mellette. Tekintete azt kérdezte, hogy szabad-e? Az öreg doktor igent intett és sarkon fordult. A cigányok pedig rázendítettek. Előbb hallgatót játszottak, de Balambér keze csárdástaktust vert a selyemtakarón.

- Azt... súgta prímás a bandának és dáridósan, zengve megszólalt a Balambér híres, kedves nótája. A bikafejű megszorította a Rozika kezét és mosolygott. Az asszony a búcsúzó szívére tette tenyerét és csak napkeltekor vette le onnan. Intett a cigányoknak, hogy már nincs reájuk szükség.

Odakint tisztán ragyogott a felhőtlen őszi ég.



Két esztendeje volt már özvegy Rozika. Úgy élt, mintha álmaiban járna és szavát is alig lehetett hallani. Ölében a kis fiával, sokszor ült a tornácon. A gyermek kemény, óriási fejét keblére fúrta és oly görcsösen ölelte, hogy sokszor elakadt a lélegzete. És aztán a másik pillanatban, ha látott valamit a virágos udvaron, vagy eszébe jutott akármilyen bolondság, egy ugrással lent termett, elrobogott mint a fergeteg. Ha séta közben kézen fogva vezette édesanyja és szelíden beszélt hozzája, olyan volt mint egy kis bárány. Dióbarna szeme szinte könnyben úszott és csacsogva kérdezősködött. De legtöbbször már nem várta meg a feleletet; bogár zizzent el a füle mellett és utána vágtatott virágágyakon, tüskén, bokron át. Szerette a csöndes, szelíd társnőket. Megsimogatta a fejüket, halálra fárasztotta magát, hogy lepkét fogjon nekik, aztán éppen olyan hirtelen elrohant mellőlük, mint az anyja mellől.

Az asszony remegve ismerte föl benne a Balambér vonásait.



A harmadik esztendő elején, egy téli napon vendég jött a házba. Aladár kereste Márta nénit, de az ebédlőben Rozikával találkozott össze. Sóhajtott, szó nélkül mélyen meghajolt és nem tudta a kezét előrenyújtani. Az asszony szelíd szemével végignézett sovány alakján, aztán kinyújtott hűvös kis kezét, oda helyezte a kézbe, amely a bikafejűt kivégezte. Az ügyvéd megrázkódott az érintéstől és csaknem térdre rogyott egykori menyasszonya előtt. De fontos ügyek szólították és megregulázott szíve hamar magához tért. Sokáig, komoly arccal tárgyalt, aztán gyorsan megjelent máskor is. Rozika nem kérdezte, hogy mit keres, miért jár a házukba. Fél esztendő múlva azonban elmondott mindent Márta néni, aki egyébként szeretett titkolózni és öreg barátnőivel titkos kulcs szerint levelezett.

- Valamit közölnöm kell veled édes lányom... Szegény Balambér, isten nyugosztalja, nagyon vidáman élt... és nemcsak a magáét verte el, de a tiedet, meg az enyémet is... hogy mondjam csak, aláaknázta. Nem akartalak ilyesmivel háborgatni, mert tudom, úgy se érdekel. Hát Aladárhoz fordultam és ez a derék ember a kezünkre járt... ha isten is úgy akarja, kint leszünk a csávából. De biz isten nehezen ment.

Rozika intett, hogy érti. Egy csöppet sem csodálkozott, hogy Balambér elköltötte a pénzét és természetesnek találta, hogy az ügyvéd, akinek ravasz híre volt, megmentett valamit. Nem csodálkozott azon sem, hogy egykori vőlegénye mind sűrűbben jár hozzájuk és vele is elbeszélget néha. Tavasszal aztán ismét okosabb lett. Nevelőanyja titokzatosan félrevonta:

- Leányom - mondta suttogva - nem akarok gonosz mostohád lenni... csak elmondom azt, amit nekem mondtak. Aladár meg akarja kérni a kezedet, de nem meri, amíg nem tudja, mit gondolsz felőle...

Az asszony olyan halvány maradt, mint előbb volt:

- De hiszen feleséges ember, gyereke is van.

- Ah - robbant ki Márta néni - hol élsz te? Hát nem tudod, hogy még tavaly meghalt az a hektikás. A porontya meg árva maradt.

- Nem tudtam... hiszen mindegy.

- A kisfiad vagyonát is megmentette... valaha vőlegényed volt... senki se tud róla mást, mint jót.

Rozika vállat vont.

Márta néni leeresztette a két magyarázó kezét:

- Egyszóval nem kell:

- Nem tudom - suttogta az asszony - mondjon neki, amit akar... Fáradt vagyok.



A frigy, amelyet Rozika és az ügyvéd kötött, nem volt viharos. Inkább hasonlított az idősebbek szövetségéhez. Aladár kora reggeltől éjfélig dolgozott, halmozta a kis és nagy bankókat, verejtékezve diktált az írnokainak vagy körmölt maga is. Ifjúságát, szíve lelkes szárnyalását már régen legyilkolta és el is feledte. Ha ebédhez és vacsorához letelepedett erőltetett mosollyal, kezét dörzsölgetve, átható ceruza és tintaszag terjengett körülötte. Beszélni kezdett száraz és fahangján; néhány városi pletykát említett, takarékosságra intette Rozikát, szorgalomra buzdította Balambért... aztán mert Rozika nem igen felelt, elgondolkozott és a pecsenyénél rendszerint beadványokat, fellebbezéseket szerkesztett. A legkülönösebb modort mégis a kisfiúval szemben tanúsította. Valósággal tiszteletteljesen közeledett a gyerekhez, a legjóságosabb hangon beszélt vele. És ilyenkor szinte elviselhetetlen volt. A gyermek pedig nyugodtan pislogott rá, vagy mintha észre sem vette volna, hátat fordított és elrobogott mellőle.

Rozika szótlanul, szelíden járt továbbra is. Azt a másik gyereket, az elpusztult asszonyét kifürdette, megfésülte, egészen újjá teremtette. A sovány, hegyes orrú kislány elfogadott minden jótéteményt, de egy parányi ragaszkodást se mutatott. Balambérral pedig egyáltalán nem tudott megbarátkozni. Ha a fiú karikát gurított felé, vagy közeledett, nyomban valami zugot keresett és odahúzódott, mint a macska a kutya elől.

Így telt az új család élete és akadtak olyanok, akik ismét irigylésre méltónak tartották Rozika sorsát.

Az ügyvéd felesége nem panaszkodott, de azért egy és más dolog a csöndes házban is történt. Az első esztendő végén meghalt Márta néni és egy héttel utóbb fia született Rozikának. Alighogy élt a gyerek, vékonyka és erőtlen volt. Mégis annyira megviselte az anyját, hogy Rozika ágynak dűlt, nem tudta táplálni, hát dajkát fogadtak melléje. Az asszony még nem is tért magához, csak éppen hogy működött a szíve, mikor egy délután komoly képpel telepedett melléje Aladár.

- Kedveském - mondta fontoskodva - valamit tisztáznunk kell, el kell intéznünk.

- Tessék!

- Az örökségi rendet értem... Balambér örökli a te vagyonodat, az én kislányom a boldogult feleségem pénzét és az én vagyonom egy részét, a kis fiúnk pedig a közös vagyon nagyobb felét. Persze csak úgy parasztosan mondtam el.

Rozika biccentett a fejével és behunyta a szemét.

- De hát édesem - folytatta a férfi, - ez vétkes könnyelműség, nem törődsz semmivel, hiszen ez mégis a gyermekek ügye.

Az asszony vállat vont:

- Fáradt vagyok - szólt szelíden és hunyt szemekkel.

Aladár kitáncolt elkeseredve, megzavarodva: egy parányit sem értette ezt a polgárilag megfejthetetlen teremtést. A rejtélyes teremtés pedig élte szótlan, csaknem néma életét, egyforma gonddal fürösztötte, öltöztette a gyermekeket és hordozta gyönge karján a legkisebbet, aki néha olyan idegenül nézett rá szúrós pontszemeivel, mintha most szedte volna fel az út porából. Sokszor hetekig alig találkozott a férjével és ilyenkor volt a legboldogabb. Sétált, horgolt, olvasott; vagy betegeskedett, kedvére.

Kezdett érzékeny és még különösebb lenni. Elmélázott, éjszakánként és csöndes óráiban pedig egészen tisztán átélte letűnt évei egy-egy jelenetét. Balambérra gondolt és arra, hogy milyen furcsaságokat talált ki az az ember. Egyszer fogócskát játszott vele és mikor az asztal körül sokáig kergette, elfogta és hipp-hopp: föltette a három méteres cserépkályha tetejére. Ő ült egy ideig nyugodtan, aztán szelíden kérni kezdte Balambért, hogy vegye le. A hatalmas ember azonban csak nevetett. Éppen akkor volt áldott állapota első idejében és végtelen türelme egyszer-egyszer felmondta a szolgálatot. Nem gondolkozott tehát sokáig, hanem levetette magát... alig tudta elkapni Balambér. Hogy megijedt az óriás ember, mennyire elsápadt és milyen őszintén kért bocsánatot...

Amíg így szálltak színes és aranyos madarakként a Rozika gondolatai, a verandáról hangos párbeszéd hallatszott.

- Tekintetes úr - könyörgött valaki öreges hangon - fiskális uram, ne rántsa ki alólam az utolsó földecskémet. Éhen pusztulunk valamennyien.

- Törvény, törvény - felelte az Aladár hideg fahangja - nem én ítélkezem, a bíróság.

- Hát legyen szíve tekintetes úr, magának is vannak gyerekei.

- Azt nem kötöm a kend orrára.

- Tekintetes úr - esengett a csukló hang.

- Pakoljon öreg, pakoljon.

Az ajtó becsapódott, a vén paraszt átkot mondott:

- Süllyedjen el a házad, meg minden garasod veled együtt... Kőszívű bitang.

Aladár hegyes vállait még jobban felhúzva haladt át a folyosón Rozika felé. Az asszonyon nyomban erőt vett a hideglelés.



Máskor, egy napfényes téli reggel még ágyában feküdt Rozika és emlékein ringatózott. Arra gondolt, hogy egy ilyen havas reggel milyen zúzmarások voltak egyszer régen a fák. Balambér frissen toppant be hozzája és nevetve mondta, hogy milyen hideg van odakinn: kilenc lónak lefagyott a szarva. Ezen az, együgyűségen hangosan nevetett a férfi és odaszaladt az ágyhoz. «A nagy udvaron disznót perzselünk - mondta - nem akarsz kijönni?» Ő szabadkozott, hogy fáradt, hogy fel kellene öltöznie, egy kicsit beteg is. De Balambér nem hagyta békén. Kiemelte az ágyból és úgy, egy szál ingben bepólyálta a paplanba, a paplant egy teveszőr takaróba, azt meg egy bundába és a karjára ültette. Úgy ment végig vele a ropogós havon, mint egy kisbabával és nevetve vitte a nagyudvarig. A szalma nagy lánggal és fojtó füsttel égett, középen pedig mint egy óriási fekete mag, perzselődött a koca. Olyan friss reggel volt, olyan különös szaggal volt tele a levegő, hogy tapsolni szeretett volna, de karjai szorosan be voltak bugyolálva...

Éppen idáig érkezett Rozika.

A másik szobában pedig megreccsent az Aladár hangja:

- Mondjad csak lelkem, hány szivarunk van itthon?

Az asszony alig hallhatóan felelt:

- Nem tudom...

- Hát te nem számolod meg a szivarokat?

- Nem!

- Nem is írod be a könyvecskédbe, hogy mennyit hozattál?

- Nem!

- Hiszen akkor annyit lophat az inas, amennyi neki tetszik. Borzasztó pazarlás folyik ebben a házban...

Rozika bedugta a füleit és szőke fejét a paplan alá rejtette.



A mostoha testvérek versenyt növekedtek és ahogy gyarapodtak, úgy távolodtak egymástól. Balambér egészen egyedül állott és sokszor menekült anyjához, mert nem volt pajtása az egész házban. A két kisebb csodálatosan hasonlított egymáshoz, pedig más vér csörgedezett ereikben. Rozika azt hitte, hogy később megváltozik a második fiacskája. De bizony nem változott: éppen olyan fakóképű, hegyes orrú volt, mint a másik és rideg, apró szeme még akkor sem lett melegebb tekintetű, ha sírt, vagy nevetett. Szünetlenül pöröltek egymással, sehogy sem fértek meg, de ha Balambér belépett a szobába, vagy a kertbe, nyomban összebújtak. Ha panaszkodni, árulkodni kellett, összetartottak és közös erővel rugdosták föl a Balambér homokvárait, törték össze játékait. Alattomban csíptek, srófoltak egyet-egyet az idősebb fiún, ha senki sem látta őket, nyelvüket öltögették Balambérra, csúfolták, kiabáltak rá, kövekkel is dobálták. Mikor azonban megjelent valaki, ártatlan, szent képet vágtak. Rendszerint úgy intézték, hogy titokban bántották meg a bátyjukat és a társaságba rohantak előle. Balambér pedig, ha érezte, hogy igaza van, nem sokat törődött a jelenlevőkkel, még a mostoha apjával se. Szikrázó szemekkel rontott a keszeg porontyokra és becsületes dühvel ütötte őket. Rozika látta mindezt, de egy szót sem szólt, csak melegebben ölelte szívéhez nagyobbik fiát.

Az ügyvéd azonban elszörnyűködött és mikor egyszer ölébe menekült kisfiát legyintette képen Balambér, módfelett felháborodott.

- Micsoda szilajság, micsoda fekete féktelenség... ezért bezárlak az irodába.

A fiú szó nélkül követte és mikor megcsattant mögötte a zár, nekiugrott az ajtónak. Tíz esztendős koponyájával bezúzta az ajtóbélést és kiugrott az udvarra. Este nyugodtan beállított és várta a vacsorát. Az ügyvéd léniával lépett be és egyenesen feléje közeledett, Balambér nem mozdult, csak anyjára nézett. Rozika pedig nyugodtan felállott, kezét a fia kemény fejére tette.

- Ez az én kisfiam - szólt szelíden - aki őt bántja, az engem bánt.

Az ügyvéd sarkon fordult, kettétörte a léniát és többé sohasem szólt Balambérhoz.



Téli időben betegen és halálra fáradtan tért meg egyszer Aladár Pestről. Nem kellett volna magát agyonhajszolnia, elküldhette volna a bojtárját is, de így többet számíthatott és a pénz mindennél drágalátosabb volt előtte. Tulajdonképpen ezért vált meg az ügyészi pályától is: a mesterség csak a hiúságának kedvezett, de a földi javakból nem sokat ígért. Mióta keresett, drága pénzért dolgozó ügyvéd lett, sokszor érkezett haza így, egészen magába roskadva. Sovány testében azonban égett a láz és lobogott az öröm, ha arra gondolt, hogy milyen szép összeget szolgált meg. Ezen az estén is, amíg hófúvások között döcögött vele a fűtetlen vicinális, némán számolgatta a pénzét.

- Készpénzben háromszázezer, a ház meg a föld négyszázezer... a gyerekeké háromszáz-negyvenkettő - gondolta és szinte megmosolyogta az útitársait, akik nem is gondolják, hogy milyen gazdag ember utazik velük.

De mikor hazaért, dideregni kezdett, vacsorázni sem tudott. Belebújt az ágyába és teát kért. Rozika hangtalanul tett-vett körülötte, forró sóval telt zacskót dugott a dereka alá, melegvizes üvegeket rakott a lábához. Mégis, órák teltek el, míg a férfi vacogása alábbhagyott. Éjfél utánra járt, mikor Aladár elszenderült. Reggel zúgó fejjel, lüktető halántékkal ébredt, de kiugrott az ágyból, ahogy rendesen szokta, mert a törvényszéken volt dolga. Topogott egy ideig a lábszőnyegen, aztán ismét leült az ágyszélére:

- Szédülök - mondta keserűen - talán csak nem leszek beteg?

Erőszakkal fektették le, de így is csak úgy maradt ágyban, hogy csaknem az egész iroda behurcolkodott a szobájába. Az asztalokat jobbra és balra állították föl, a bojtárja meg az ágy végénél foglalt helyet. Így tartott ez egy pár napig. Ötödnap délután azonban összezavarta a fogalmazványt és furcsa dolgokat diktált:

- Írja kérem, írja... ezen ténykörülmény nem tekinthető bizonyítéknak, hiszen a püspök kertjében is háromszor virágzott a mandulafa... nagyreményű és nemzetes elnök úr, úgy is mint közbirtokossági tanfelügyelő...

A két írnok összenézett, de a bojtár intett nekik, hogy csak írják. Az ügyvéd aztán nemsokára megakadt egy szónál:

- Véleményeztetik, minekutána - mondta és vagy háromszor ismételte - minekutána, minek utána, minek...

Hátradűlt a párnáin és nemsokára elaludt.

Az elkövetkező éjszakán egy percre sem hagyta egyedül Rozika. Ott ült az ágya mellett, megsimogatta hűvös kezével a beteg sápadt homlokát, hűs italt adott neki, párnáit igazgatta. A férfi azonban mit sem tudott erről. Küzdött, valósággal dulakodott lázas képeivel.

- Nem adhatok - mondta szinte nyöszörögve és természetellenes vékony hangon - nekem is kevés... csak háromszázezer... a többi a gyerekeké, az asszonyé... Nem, egy krajcárt se...



Két nappal előbb még tiltakozott, mikor az orvost emlegették előtte és most, a lázban átküzdött éjszakát követő reggelen siránkozva mondta:

- Hát még most sincs itt a doktor? Doktort... hívassátok az öreget.

De az inas azzal jött vissza, hogy az öreg doktor nem jöhet:

- Beteg kérem alássan - jelentette - a fiatalt, azt az újat meg nem mertem elhívni.

- Szaladjon csak el a fiatal doktor úrhoz - mondta Rozika - talán tud annyit, mint az öreg.

Délben betoppant a fiatal orvos. Magas, szelíd arcú férfi volt és elfogódva, szinte esetlenül hajolt meg Rozika előtt. Az asszony kezet nyújtott neki és mikor a doktor csókot lehelt a hűs, törékeny ujjakra, könnycsepp perdült a keze fejére. Szép szemeit a férfi arcára emelte, tekintete nem csodálkozott, csak révedezett.

- Olyan különös - mondta - valahol láttam már.

A férfi szelíd arca egészen elborult. Hallgatott, aztán kék szemét lesütötte:

- Én vagyok az - szólt végre - aki akkor este a majálison...

Egy leheletnyi pirosság futott át a Rozika arcán:

- Istenem... hát már orvos?... hogy múlik az idő. Hiszen maga nagyon fiatal lehet.

- Egyidősek vagyunk...

- Én a harmincegyedikben vagyok - mondta halkan Rozika.

Az egykori gimnazista, aki a mámoros majális éjszakáján meg akart halni Rozikáért, régóta elkerült a városból. Mikor felgyógyult, szülei megfogadták, hogy doktornak adják Isten különös kegyelmének emlékére. Így került a fiú a nehéz pályájára, amelyhez nem volt kedve, se pedig türelme. Hosszú esztendőkön át küzdött a tudománnyal, a vizsgákkal és végül, bár maga sem tudta, hogyan, orvos lett. És most, mégis visszatért a városba, amelyben oly halálos mérget ízlelt meg egyszer. Azóta elszállott fölötte néhány szerelmes esztendő, de ettől a találkozástól remegett. Mikor Rozikával szemtől-szembe állott, úgy érezte magát, mintha a régi gimnazista lenne, még a tenyerét is ellepte a hideg verejték. Egész teste fölindult, nyelve ólmossá változott. Érezte, hogy valami szépet kellene mondania:

- És mégis - dadogta - nem változott; olyan, mint egy fiatal lány.

Rozika szomorúan mosolygott, aztán a nyitott hálószoba felé tekintett:

- Az uram... türelmetlen szegény.



Nemsokára többen is jöttek doktorok. Fiatal kövérek, fehérszakállú öregek, pápaszemesek, cvikkeresek, pestiek, vidékiek és mind egyformán csóválták a fejüket, mikor kifelé haladtak. Két hét múlva aztán magára hagyták a szelídarcú fiatal orvost, aki éppen egyidős volt Rozikával. Miért nem maradtak ott, egy szóval sem mondták, de a városban tudni vélték, hogy sok szükség úgy sincsen már reájuk. Az asszonnyal hosszasan kezeltek és a legnagyobb szakállú megsimogatta Rozika szőke fejét:

- Legyen erős fiam.

De erre sem, volt szükség. A csöndes, halvány asszony már hetek óta alig hunyta le a szemét, mégis ott járkált a beteg körül és a legparányibb utasításokat is híven követte. Oly zajtalanul és pontosan működött, mint valamely finom óramű. A beteg pedig türelmetlen volt, mint egy gyermek és lázas perceiben, vagy ha bágyadtan magához tért, siránkozva panaszkodott:

- Megöltök - kezdte rendszerint - hát senki sincsen, aki segítene rajtam. Mindég egyedül vagyok...

Szombat estére sűrűn havazott az ég és a doktor, aki három hete alig váltott néhány szót Rozikával, odahajolt az asszonyhoz:

- Ma éjszaka - súgta - azt hiszem, hogy hajnalra.

Rozika egy pillanatra benézett a gyerekekhez, aztán leült a beteg ágya mellé és nem mozdult el onnan többé. Aladár csontváz kezei ökölbe szorítva hevertek a vörös paplanon viaszsárgán. Héja orra papírvékonyra fogyott és forró lehelettől remegett. Kék szeme behorpadt üregeibe és csontszínű homlokán néhány őszes hajszál borzolódott. A homályos csöndben ismét álmaival és kétségeivel viaskodott:

- Hetvenezret - suttogta - hiszen ezzel megöltök, elevenen nyúztok...

Éjfélkor megpihent: ökölbeszorított keze kinyílott. Félig fölnyitotta a szemét és siránkozott:

- Éhes vagyok... keveset adj, takarékosan...

Rozika fölkelt, levest melegített, egy pár piskótát rakott kis kristálytálra a zordon és hideg konyhában. Mikor visszajött, Aladár aléltságában és ingerülten fogadta:

- Sokáig elmaradtál... azt hittem örökre itt felejtel.

Az asszony nem válaszolt, hanem bal kezével szelíden föltámasztotta a beteg fejét, a másikkal pedig kanalanként töltögette a húslevest a fonnyadt, fodros ajkak közé. Aladár mohón nyelte a meleg levest s megette a borba mártogatott piskótát is. Mikor visszahajtotta fejét a párnára, sokáig hallgatott. Szemét nyitva tartotta és Rozikát nézte szünetlenül. Aztán, mintha fölébredt volna benne valami, kinyújtotta aszott ujjait: az asszony kezét keresete. A hűs kezecske ujjai hozzásimultak a kinyújtott kézhez. A beteg szeme nyugtalanul forgott, mint a földi bogár, ha veszedelmet érez.

- Rozika - suttogták a petyhüdt ajkak - Rozikám.

Az asszony közelebb hajolt:

- Tessék.

- Rozikám, szeretsz?

Szőke fejét szelíden megrázta Rozika. Nem érezett semmit, csak halálos hidegséget.

- Istenem - sírt a beteg - hiszen meghalok...

Percekig hallgattak. Az asszony elhúzta a kezét, tenyerébe temette arcát és lassanként, de halálos bizonyossággal megelevenedett előtte egy régi éjszaka, amelyen haldokló ágyánál ült.

A beteg beszélni akart, de száraz nyelve nem mozdult. Csak nagysokára szólalt meg:

- Miért? Miért nem?

Rozika leeresztette két kezét. A csontkezű egészen megriadt tőle: két nagy szeme fénylett, arca piros volt, hangja, örökké szelíd hangja élesen csengett:

- Utállak - mondta - mert utálatos vagy... sohasem simogattál meg, sohasem ütöttél meg... nem is szerettél sohasem. Farkasszemet nézett Aladárral. A beteg rémülten lehunyta fakó szemét, szívére tette csontkezét és csuklani kezdett. Teste szünet nélkül remegett, arcán pedig fekete, keserűséggel teli vonalakat rajzolt a nyomorúság. Még egyszer fölemelkedett és nyavalyás teste visszaadta azt, amit az előbb befalt. Rozika törülközőt tartott elébe; szelíden megsimogatta sárga homlokát és langyos vízzel megmosta egész verejtékes arcát. Aladár pedig ismét megszólalt siránkozva:

- Egy krajcárt sem - mondta és ezek voltak utolsó szavai.



Kilenc órára mindent rendbehozott Rozika.

És ekkor különös könnyű érzés futott végig a tagjain. Nyugodtan és bőségesen reggelizett, aztán valami furcsa szagot kezdett érezni. Ceruza és tintaszag terjengett az egész lakásban. Kinyitotta az ablakokat de a szagok még mindig az orrában maradtak. Fenyőillatot fúvott szét keskeny és színtelen ajkával, majd csöndesen lépkedve beszívta a levegőt. Hiába minden, az irodaszagot egyre erősebben érezte. Belékeverte a fenyőkivonatba a bódító parfümöt, amelyet Balambértól kapott, de sohasem használt. Fújta, fújta, míg belé nem szédült, és mikor elsőt szippantott, még erősebben, még áthatóbban kínozta az izgató szag. Nem is jutott eszébe, miért nem érezte eddig ezt a nyomasztó levegőt, csak azt kereste, honnan eredhet. Az irodában erősen érezhető volt és amint közeledett a hunyt, hideg szemekkel nyugvó ember szobája felé annál tűrhetetlenebbé vált.

- Nem érzi? - kérdezte a szobalányt - milyen különös szag van?

- Nem - felelt a lány - olyan, mint rendesen szokott lenni: az irodából húzódik errefelé.

Rozika elgondolkodott. Hirtelen elébe tűnt a régi ház, ahol mindég orgonaillatot érezett, még tél közepén is.

Úgy érezte, hogy egy pillanatig sem lehet tovább ebben a házban maradni. Fölvette a kis prémes bundáját, meg a sapkáját és elindult. Odakint fehéren szikrázott a nap a havon és fehérek voltak a fák is. Nem tudta hova megy, csak halkan dudorászni kezdett.

Amint áthaladt az ebédlőn, egy kicsit megrezzent.

A díványon ott ült a doktor szelíd arcát tenyerébe hajtotta. Nem messze tőle, az ablak előtt állott Balambér és nyílt, barátságos tekintetét anyjára emelte. Messze, a szoba legmélyén húzódott meg a két sovány gyerek. Szemük különösen fénylett, mint a cipőgomb és köröskörül piros volt. Reggel óta titokban sírtak hangtalanul, de nem simultak senkihez sem.

Rozika még egyszer végignézett rajtuk és üdén, vidáman, de azért végtelen szelídséggel mondta:

- Gyerekek! Aki szeret, az velem jön!

És már meg is indult az ajtó felé.

A keszeg testvérek egymásra néztek, rókaarcukat összedugták és még mélyebbre húzódtak a sarokba. Onnan meredtek a szoba túlsó végébe.

Balambér csöndesen, mint egy hűséges kiskutya ballagott az anyja nyomában. És nyomban utánuk a szelídarcú doktor lépkedett.

Rozika nem nézett hátra: tudta ki jön utána.

Odakint a sziporkázó, ropogó havon megállott és hosszan, mélyen szívta a levegőt. Csodálatosan ragyogott minden, a főbíró szánkója angyali muzsikával siklott tova, a napfényes levegő édes volt, mint a pergetett méz és az utca tele volt illatokkal, sohasem érzett szagokkal. Az asszony megrázkódott, mint az elvarázsolt, mesebeli királykisasszony.

Látott, hallott és a szíve is megremegett: érezett.