Rossz emberek
| Rossz emberek szerző: Bálint György |
„Nem tudok rossz emberek között élni" – írta egy Pest környéki asszony, és felakasztotta magát. Tragikus búcsúmondata nyilván személyi ügyekre vonatkozott, de mégis úgy hangzik, mint egy elvi kijelentés. Az öngyilkos túl volt már az ötvenen. Fél évszázadon át kísérletezett nyilván a rossz emberekkel, míg végül nem bírta tovább, és feladta a próbálkozást. Megrendítő esete, szerencsére, elszigetelt marad: mi lenne, ha mindenki öngyilkos lenne, akinek rossz emberek között kell élnie?
Nézzünk szembe a valósággal: az emberek általában rosszak. Illetve, szabatosabban – nem jók. Ennek azután sok változata van, a jó cselekedetek el nem követésétől egészen a gonosz cselekedetek elkövetéséig. Annyi bizonyos, hogy társadalmunkban felette ritkák a jó emberek. Ezek rendszerint feltűnést keltenek, a közvélemény elnéző mosollyal beszél róluk, és hátuk mögött ujjal mutat rájuk. Furcsaságnak, egzotikumnak számítanak, mint a falu bolondjai vagy – enyhébb esetben – mint a cirkuszi fakírok, akik szeges deszkán víkendeznek, vagy kardot nyelnek. Ez a megítélés nem is egészen igazságtalan, mert a jó emberek működése társadalmunkban csakugyan olyan nehéz és meglepő, mint egy ritka artistabravúr, és legalább olyan kényelmetlen. A legtöbben nem is végzik jól, előbb-utóbb kitörik a nyakukat, mint a vakmerő mutatványosok. A közvélemény ilyenkor jóindulatúan megjegyzi: „Addig jár a korsó a kútra…"
Hogy az ember alaptermészete jó-e vagy rossz, efölött már sokan vitatkoztak. Úgy tudom, eddig még senkinek sem sikerült kielégítő módon megfelelnie a fogas kérdésre. Minden jel amellett szól, hogy az ember jó is meg rossz is. Ha szabad még egy hasonlattal élni: eredetileg mindkét kéz egyformán használható. Később, a nevelés a jobb kéz ügyességét és erejét kifejleszti, a bal kézét pedig elhanyagolja. Ugyanezt fordítva is lehetne elképzelni, de bizonyos okok a jobboldal mellett szólnak. A jobb kéz tehát ügyes – az ember rossz. A baloldal és a jóság kiesik a számításból. Természetesen mindig akadtak gondolkozók, akik az emberi rosszaságot nem helyeselték, és mindenképpen rá akarták beszélni földünk vagy legalábbis földrészünk lakóit, hogy legyenek jók. A rábeszélés eddig feltűnően csekély eredménnyel járt. Úgy tudom, hogy legutoljára Dosztojevszkij és Tolsztoj fordultak ez irányban az emberiséghez. Tolsztoj halála után négy évvel kitört a világháború. Azóta már senki sem meri komolyan kérni az embereket, hogy jók legyenek. Pedig határozottan tanulságos kísérlet volna. Csak az csökkentené érdekességét, hogy a válasz előre látható. Bárki tehet egy próbát. Szólítsuk meg az utcán a legelső szembe jövő idősebb embert, és kérjük meg, hogy legyen jó. Biztos, hogy ezt válaszolja: „De, uram, nekem három gyermeket kell eltartanom!" Mindenkitől ezt a feleletet fogjuk kapni, csak az eltartandó családtagok számában lesz eltérés. A legtöbben meg is fognak sértődni. A vízbefúló is megsértődne, ha mentés helyett odakiáltanánk neki, hogy sürgősen énekeljen el néhány hangulatos népdalt.
Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalábbis mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna. Sajnos, a jósághoz nagyon sok nyugalom kell, és gondtalan élet. Ilyesmivel ma alig találkozunk. Az emberek egy részének van valamije – ezek azért nem lehetnek jók, mert meg akarják védeni azt, ami az övék, illetve amit az imént szereztek. A többi embernek semmije sincs. Ezek igyekeznek szerezni valamit, ha mást nem, hát „egzisztenciát". Ezer ember pontosan ezer vetélytársat jelent. Tehát ezer olyan embert, aki, más irányú elfoglaltsága miatt, sajnos, nem ér rá jósággal foglalkozni. Talán később, ha javulnak a viszonyok. Talán, ha majd megváltoznak a játékszabályok. Mert a mostaniak nem védik egymástól a játékosokat, és egészen vad kézitusákat tesznek lehetővé. No igen, kérem, ez sport, aki bírja, marja, ez komoly verseny, ehhez erő és ügyesség kell, nem pedig jóság. Van ugyan egy modern irányzat, mely „rendezni" akarja a versenyt, de ez sem segít. Ez karhatalommal kizárja a pályáról a játékosok többségét, labdaszedőkké fokozza le őket, csak pár fillért juttat nekik, és ha elégedetlenek, a fejükre üt. Kezd most divatba jönni ez az újabb módszer, de jóságra még kevesebb alkalmat ad, mint a régi, melynek csak szigorítottabb és kellemetlenebb kiadása. Egészen új játékszabályok kellenének, és át kellene építeni a pályát – addig a jóság ügye reménytelen. E pillanatban a jóság majdnem életveszélyes, és még különösebb erkölcsi sikert sem lehet vele elérni. Az emberek kénytelenek rosszak lenni, mint ahogy a jegesmedve kénytelen vastag, fehér bundát viselni. E sorok írója megvallja, hogy ez idő szerint ő sem jó ember. Ezt a legjobb akarattal sem engedheti meg magának. Sajnálatos magatartását azonban természetesen nem helyesli, és maga örülne a legjobban, ha végre nyugodtan jó lehetne, minden artistamutatvány nélkül, egyszerűen, szabadon, sportszerűen jó. Ezért legfontosabb feladatának tartja, hogy a pályaépítésben és az új játékszabályok megszövegezésében minden erejével részt vegyen.
Forrás szerkesztés
- Lásd a vitalapot!