Rilke
szerző: Kosztolányi Dezső
(Egy vers).

Te vagy a bús, a legszegényebb,
a kő, amelynek nincs semerre hely,
a bélpoklos, a kósza lélek,
ki a városba szerte kerepel.

Mert semmid nincs, akár a szélnek
s a pőreséged nem födi ruha;
az árva gyermek ócska batyuja
oly kincs tenéked, melyről csak regélnek.

Olyan szegény vagy, mint a magzat,
akit méhébe fojt a lány,
ágyékát nyomva a tavasznak
bús, csíra-keltő hajnalán.

S szegény vagy: mint a tavaszi eső,
mely háztetőkre boldogan szemerkél,
mint börtöni vágy, amely csendesen kél,
fájó fogoly-szíveknek jól eső.

S mint a beteg, ki más oldalra fekszik
s már boldog; és mint a kerék helyén
a bús virág, mely sírba hervad estig;
s mint a kéz, melybe sírnak, oly szegény...

Mi hozzád a didergő kis madárka,
mik a kirugdalt, éhező ebek,
mi a magába roggyant koldus-árva
s az állatok nagy, halk szomorúsága,
kiket a rabtartó elfeledett?

És mi az éji menedékhely,
mi az otthontalan tömeg?
Nem malmok ők, csupán pici kövek
s mégis őrölnek, ha kenyér kell.

De te vagy a jó, aki mást ó,
a koldusoknak koldusa;
ínség rózsája, a csodás-jó,
az aranyat napfényre váltó
örökre újító csuda.

Te vagy a bús kivert, az árva,
ki sose koldult szerteszét:
mert nagy vagy a szükségre, jajgatásra.
Viharban ordítasz. Te vagy a hárfa,
melyet mindenki keze tép.