Reviczky Gyula halálára
szerző: Komjáthy Jenő
Elköltözél te is, baráti Szellem!
Itt hagytál engem gyűlölt idegenben,
Vágyó szemem már nem talál.
Hiába nézek túli hajlokodba,
Elébem áll mint sötét tilalomfa
A sírszemű, a torz Halál.
Míg halkan s búsan jártál itt közöttünk,
Sokan nem láttak, kevesen szerettünk;
Üzend meg nékem: jobb-e ott?
Van-é ott válasz a kérdőjelekre?
Ünneplik-é, ki itt el volt feledve?
Vajj érez-é s mit érez a halott?
Emlékszel-é, hogy itt alant mi voltál?
Lemondás bajnoka, Eszménynek oltár,
Éneklő koldus volt cimed.
Eszmények, ábrándok csöndes betegje,
Titkos vágyakra és fájó sebekre
Mondottál mélabús rimet.
Te hirdetéd: a költészet betegség, -
És dalos ajkad lázas reszketegség,
A csüggedésnek réme fogta el.
Hit fénye lelkedet bé nem ragyogta,
Kiömlött zok panaszba, sóhajokba
A mélyen érző, hű kebel.
De célod tiszta volt: a szép Igazság,
Húnyó szemekkel láttad még vigasszát
Tört életednek alkonyán.
Engesztelő szép Hír sütött a sírra,
Emléked állni fog, hol meg van írva:
Ki szomorú nem volt, pogány.
Nem lesz a költészet mindig betegség!
Közelg a nap, én érzem fergetegjét,
A lélekifjitó vihart;
Belép az álmok ihletett betegje
A dús, aranynapú, zengő ligetbe,
Miért a bús Reviczky halt.
Bár kór lakott a kétségdúlta mellben,
Bár élte csonka volt, de ép a Szellem,
Ott új, dicsőbb danába kezd.
E szent betegség, boldog vértanúság
Jó példa volt nekünk és nagy tanulság,
Szivünkbe mélyen véstük ezt.
Bár új dalokba kezdtem lelkesedve,
El nem feledlek, eszmék csüggetegje,
Búsabb időknek bús életfele!
Idegenek között a zord világon
Sokáig voltál egymagad, barátom,
Ki nékem dalt és könnyet szentele.
Isten veled, te hű, baráti Szellem!
Emléked élni fog milljó kebelben,
Nemes szived s a mélabús dalok.
Szivünkben élsz, nem is lesz soha véged,
Virágot s könnyet áldozunk tenéked, -
Fölérez erre a dicső halott.