Reviczky Gyula
szerző: Juhász Gyula
Reviczky Gyula ötven éves.
Dicsősége delelőre hágott, övé a legszebb utcája Pestnek és lakása örökké koszorús hely - a Kerepesi temetőben. Tavasszal "a szél áthozza idegen sírokról hozzá a rózsák illatát", ősszel eljő a kegyelet és mond lelkes beszédet az őszirózsás sírnál.
Most, mikor a modernség örve alatt annyiféle idegen lőrét árulnak a fiatalok, üdvös lesz emlékét fölidézni, aki modern volt és mégis klasszikus lett.
Őszinteség. Ez a lírikus erény tökéletes épségben élt Reviczkyben. Az epigonok, akik valódi énjüket annyiféle idegen virágokkal borítják, tudom, milyen mélységes megilletődéssel olvasgatják az ő kristályos verseit és titokban így sóhajtanak:
„Istenem, ha én ily igazán, ily szépen be tudnám vallani fiatalságomat, ábrándjaimat!”
Semmi cicoma, semmi tetszelgés, merő őszinteség, a szív közvetlen dobogása.
Hazugságot sosem írtam,
Az igazság hangja legszebb,
Visszazendül dalaimban
Vallomása életemnek.
Ez az ő költészetének legméltóbb epitafiuma.
Minden ifjúság szerelmi vágya és csalódása ott remeg, ott újjong, ott zokog e versekben, Reviczky líráján.
Divat Reviczky pesszimizmusáról értekezni. Hiba. Mert mi a pesszimizmus? Nem elkeseredés, nem szomorúság, nem is kétségbeesés, mert nem hangulat, de világnézet. Az élet értéktelensége és gyötrelmének tudata, és lemondás az élet akarásáról. Gyökere tehát az agyban és nem a szívben, a gondolatban és nem a hangulatban keresendő. Schopenhauer a nirvána, a semmi boldog ölébe csalja a szanzara, a látszat világának vergődőit. Leopardi Bruto minoreja minden erényt és bűnt kikacagva dől Hadesz sötét odvába.
Reviczkynél a pesszimizmus csak a gondolkodás bárányhimlője, amelyen a nagy század minden finoman érző lelke, Byrontól Aranyig keresztülment. Reviczky pesszimizmusa részint bálványa, Schopenhauer elmélyedő olvasásából, részint saját nyomorából fakad.
De már Schopenhauer olvasásakor című gondolatoktól terhes költeményében a végső kizengés lázas erővel hirdeti az élet jogát:
Sötét lapok; mély komor eszmék,
Takarjon el most rózsafátyol,
A boldogságban én hiszek még
Bár tőlem minden perce távol,
És ha nem leszek is soha boldog
Szeretek, álmodom, rajongok.
Hát nem a leggyönyörűbb optimizmus ez?
Reviczky valóságos rajongója volt a boldogságnak, és ezért vértanúja lett neki.
Szeretett volna sütkérezni a szerelem, a dicsőség verőfényében, és csalódás, mellőzés dere hullt lelkére. Mily szívettépő lázas vergődése, az élethez való görcsös kapaszkodása, a halál előtt:
Ki síromat, mint Lázár elhagyom,
S mélázok a rügybontó tűznapon:
Egyszerre szomjúságot érzek itt bent
Átélni, átélvezni újra mindent!
A halál parancsolt, és neki "menni kell, menni". De mint a tiszavirág, mielőtt örvénybe hullna, szivárványos szárnyait édes-búsan fürdeti az aranyos verőfényben, úgy csillant meg Reviczky költészete az utolsó időkben, a legtisztultabb keresztény világnézetet hirdetve a dekadens, pogány századvégnek. Jób és Krisztus lettek ideáljai. A lemondó, Istenben kemény hittel bízó ember és a szenvedő, az embert magához ölelő Isten: a világköltészet legmagasztosabb és egyúttal legmélyebb szimbólumai.
Jóbról drámai költeményt írt, amely az Akadémiában elveszett. Krisztusról legszebb ódáit dalolta, amelyeknek vezérmotívuma:
A kicsapongó istenek - halottak.
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak,
A szenvedők bírják eztán a földet.
E költészet legszebb gyémántja a Tristia. A fájdalom filozófiája, tehát a legtisztultabb filozófia:
Áldott te vagy csak, kit belengett
Szomorú lelked mélasága.
Ha a halál oly korán nem jő, ha az eszmék csüggetegje a sok sírásban megtanul mosolyogni: ma méltán ünnepelné a modern világ Reviczkyben a legnagyobb gondolattitánok egyikét. Érdekes, hogy Nietzsche, a boldog pogány és Reviczky, a szomorú keresztény egy forrásból erednek: Schopenhauerből.
A valódi modernség, amely nem divat, de életigazság, első magyar hősei egyikét és legfinomabb, legkedvesebb alakját ünnepli Reviczky Gyulában. Ő az első magyar költő, aki filozofál, de nem a levegőben, hanem a szíve vérét hullatva eszményeiért. Az ő agyán és szívén cikáznak át először nálunk Schopenhauer és a modern gondolkodás többi előkelőségének újjáértékelő gondolatai, ő fordítja először le magyarra Ibsent, az új dráma atyját. Ő dalol először szánakozva Perditáról, ő hirdeti legmerészebben, hogy a magyarság és modernség egyesítése a mi legméltóbb emberi ideálunk. Ő akarja először, hogy legyünk: "szívben magyar, modorban Európa".
Ő ilyen volt életében és költészetében.
De letört, mielőtt saslelke a napba szállott volna, pedig agya még eszmetűzben égett. Vágy még hevít, kedv még emel, Oh még sok dalt nem zengtem el.
Utolsó óráiban viruló rózsákat kapott a haldokló költő. E nyári rózsák illata lengte be útrakész lelkét, utoljára betöltve az ifjúság és szerelem gyönyörű mámorával. Szegény, szomorú Reviczky Gyula e rózsáknak köszönhette, hogy csüggedő szíve átérezte utoljára Schiller fiatal Don Carlosának szavait:
Az élet m é g i s oly szép!
Drága női kezek, akik ezeket a rózsákat csokorba kötöztétek, legyetek áldottak, legyetek áldottak!
A megtört szemek rátévedtek a szép virágokra s az elvérző szív az örök nőiest érezte. Képek vonultak el utoljára. Annak a képe, akit csak egyszer, fehér ruhában látott:
Tavasz volt ép', a kedves akác
Virágozott a ház előtt.
Annak a képe, aki ábrándos, szőke, kékruhás volt s szépen nézett, hogy ha látta, szerelmes szíve dalra kelt.
Annak a képe, akiről utoljára azt írta:
Közelg már az idő, mely enyhet ád,
Lehunyt szemmel nem gondolok reád,
Hol örök éj tanyáz, a föld alatt,
Hogy még egyszer, még egyszer lássalak!
A rózsa kilehelte utolsó illatát, a költő végső sóhaját. A többi - "néma csend!"