Reszonnanciák: Czini-czini!
szerző: Nagy Endre
Nagy Endre: Reszonnanciák
(Szabó Dezső új regénye: Segítség. - Genius-kiadás)
Bizony öreg, kiégett lelkű ember lett belőlem; a csalitoknál többre becsülöm a tisztásokat, a kapaszkodóknál a simára gereblyélt utakat. A színes, csillogó szavakkal való játszadozásban örömöm már nem telik, mások örömét megérteni nem tudom. Az én számomra már a stílus egyszerű, hideg, szabályozott "hoci-nesze". Én már rezignáltan beletörődtem, hogy csak az a gondolat, amit ki lehet mondani, aminthogy csak az a kép, amit le lehet fösteni. Én tehát gyönyörködve nézem a szót, ha megfeszül a fogalmon, mint a magyar nadrág, de értelmetlenül hallgatom, ha Szabó Dezső azt mondja, hogy "csak itt-ott lökdösődött félénken egy pár cingár suttogás".
Milyen sivár dolog ilyen kiaszottnak lenni! Ha éjszaka sötétebb van, mint nappal, nekem eszembe se jut, hogy "fenn a levegő raktárain valami csődbe jutott temetkezési vállalat rendezett végeladást; roppant fekete posztók hulltak a föld felé..." (engedjék meg, hogy itt zárójelben hadd rebegjem el félénken két sejtésemet. Először: csak az a hasonlat sántít, amely tényleg hasonlít, mert a hasonlóságok a legalkalmasabbak arra, hogy az eltéréseket hangsúlyozzák. Másodszor: azt tudom, hogy az új fogalmak új szavakat szülnek, de azt nem bírom hinni, hogy az új szavak új fogalmakat szülnének.)
De én se voltam ám mindig ilyen száraz. Emlékszem, ötéves koromban az apám egy kis hegedűt vett nekem a tizenhárom krajcáros bazárban. Persze, most tudom, hogy araszos, hitvány tákolmány volt az, pirosra mázolt nyers deszkából, spárgahúrokkal. De akkori proporciómban biz rendes hegedű volt az. Nagy örömömben kiállottam vele a kapu elé és húztam a nótákat egyremás-ra: cini-cini.
Éppen május elseje volt, arra jött a cigánybanda, amely ilyenkor végigházalta a falut. A prímás meglátott és nevetve odakiáltott hozzám:
- Netene! Egész jó prímás lenne belőled! Nem állsz be a bandába?
Beállottam. Velük mentem házról-házra, odaállottam a banda élére, a fejemet hátraszegtem és tüzesen belevágtam a vonót a hegedűbe. Aztán boldog gyönyörrel hallgattam, hogy a vonóm nyomán valóban zeng a nóta. Bús hallgató, aztán tüzes Rákóczy-mars. Kicsi hegedűmön vonaglósan keseregtem, tüzesen tomboltam, ríkatva ríttam, tüzelve égtem és nem hallottam, hogy a tizenhárom-krajcáros kis hegedűm folyton csak azt mondja: cini-cini.
Azt hittem, rég elveszett már ez a hegedű, de Szabó Dezsőnél megtaláltam.